Vegyük át még egyszer ezt a szomorú történetet. A lex CEU, mint emlékszünk, azt szabta feltételéül a CEU további budapesti működésének, hogy a) legyen államközi megállapodás a működéséről, mégpedig olyan, amit a washingtoni, tehát a szövetségi kormány (Trump!) köt a magyar kormánnyal; és b) a CEU az Egyesült Államokban is folytasson akkreditált képzést, és legyen kampusza is. Ha a módosítás hatályba lépésétől számított 6 hónapon belül, azaz idén október 11-ig nincs államközi szerződés, vagy 2018. január 1-jéig nincs a CEU-nak valódi oktatási tevékenysége az Egyesült Államokban, úgy az Oktatási Hivatal bevonja a CEU engedélyét. Lehúzza a rolóját neki, oszt mehet az egyetem, amerre lát.
A CEU a törvénymódosítás hatályba lépése óta eleget tett annak a feltételnek (a kettőből az egyiknek), amelyiknek eleget tudott tenni: szeptember 8-án megállapodott egy New York-i egyetemmel, a Bard College-dzsal, hogy közös képzést folytatnak változatos témakörökben. A CEU ezzel amerikai egyetem is lett, fizikai értelemben is. Erről a minap örömteli levélben tájékoztatta a magyar miniszterelnököt New York állam oktatási főhivatalnoka.
A másik feltétel teljesülésére, hogy tudniillik a két kormány is megállapodjon a CEU működéséről, a CEU-nak semmilyen közvetlen befolyása nem volt, hiszen a CEU egy ilyen megállapodásban per definitionem nem lehet részes fél. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a magyar törvénymódosítás az Egyesült Államok szövetségi kormányát jelölte ki a másik szerződő félnek, holott az Egyesült Államokban a felsőoktatás tagállami, és nem szövetségi kompetencia. Talán az volt ezzel Orbán számítása, hogy Trump elnök úr, aki közismerten nem szíveli Soros urat, megteszi neki azt a szívességet, hogy nem ír alá semmilyen papírt, és még inkább, hogy erről nagyszabású bejelentést tesz. Hogy ő, Trump úr küldi el Soros urat és a nyomorult egyetemét az anyja valagába. A bátor Szőr Viktor! Ezzel szemben az történt, hogy a szövetségi kormány (Trump úr) oktatási minisztere, Betsy DeVos úrhölgy arról tájékoztatta a magyar kormányt, hogy ő a legjobb akarattal sem tehet semmit, mivel az Egyesült Államok törvényei ezt számára nem teszik lehetővé, ellenben forduljon a t. magyar kormány az illetékes tagállamhoz, és velük kössön megállapodást. A magyar kormány ezt fogcsikorgatva ugyan, de lenyelte, olyannyira, hogy a CEU-hoz némiképp hasonló státusú, ugyancsak amerikai, és ugyancsak Magyarországon is működő egyetemecske, a McDaniel College ügyében júliusban meg is állapodott a területileg illetékes Maryland állam hatóságaival. Mindeközben pedig tárgyalásokat kezdett a CEU-ról New York állam illetékeseivel (miután ez utóbbiak folyamatos erősködését, hogy ti. gyere, kedves magyar kormány, tárgyaljál már velünk, az anyád ne sirasson, nem lehetett tovább hárítani).
Ezen tárgyalások pedig minden jel szerint eredményre is vezettek: a CEU szíves, és minden bizonnyal első kézből származó értesülései szerint a megállapodás papírra vetült a maga legteljesebb és legcsinosabb formájában, s csak aláírásra, illetőleg parlamenti jóváhagyásra várt.
És vár mind a mai napig, vélhetően Orbán Viktor asztalán.
Vajon miért nem írja alá a magyar kormány ezt a szerződést New York állammal?
Október 11-e után, amikor tehát lejárt a törvény által szabott határidő, néhány napig, egészen addig, amíg pénteken, vagyis október 13-án a kormány be nem jelentette a határidő módosítását, a következő magyarázat tűnt a legkézenfekvőbbnek, egyszersmind a legijesztőbbnek.
Orbán Viktor nem fogja aláírni a megállapodást. Mert csak. Ezzel nyíltan szembe megy nemcsak az Egyesült Államok kormányával és minden fontos nemzetközi tényezővel, aki április óta felemelte a szavát a CEU érdekében, de Angela Merkellel is, aki az október 11-i határidő lejárta előtt sajtóközleményben látta jónak felszólítani a magyar kormányt arra, hogy írja már alá azt a nyomorult szerződést. Orbán a példátlan nemzetközi nyomás és saját legfontosabb európai szövetségesének egyértelmű figyelmeztetése ellenére sem tartja be még a saját törvényében megszabott feltételeket sem, csak azért, hogy elűzze a CEU-t – ezzel pedig végképp kihúzza a gyufát az Európai Néppártnál, és hogy az Európai Néppárt kitegye a szűrét. Orbán – mivel az értésére adták, és többször, hogy így lesz – tisztában van a következményekkel. Márpedig ha tudatosan választja a kilépést a Néppártból, viszonylagos európai védettségének és befolyásának feladását, száműzetését a kereszténydemokrata pártok frakciójából a félnáciktól, trockistáktól és egyéb manifeszt félbolondoktól lakott senki földjére, az aligha jelenthet kevesebbet, mint azt, hogy lemondott a további intézményes részvételről az európai politikai küzdelmekben. Az egész Európai Unióból kifelé vette az irányt, s erre, a kijárat felé cipeli magával szeretett hazánkat is. Hogy a dolog (legalábbis Orbán fejében) eldőlt.
Vajon jelent-e bármi jót ehhez képest Trócsányi igazságügyi miniszter bejelentése, miszerint módosítják a törvényben szereplő határidőket, és a CEU-nak 2019. január 1-jéig kell teljesítenie a feltételeket?
Tekintettel arra, hogy ezek a feltételek már teljesültek, és éppenséggel a magyar kormány nem hajlandó aláírni a megállapodást a CEU-ról New York állammal, súlyos orcátlanságról van szó – vagy inkább az önkény újabb csavaráról. És meglehet, az időhúzásos játék célja éppenséggel az, hogy elvegye a nemzetközi nyomás élét, jelesül hogy az uniós kötelezettségszegési eljárást megcsáklyázza. Az Európai Bizottság már áprilisban kifogást emelt azért, mert a lex CEU sérti a tudományos kutatás, az oktatás és a szolgáltatások szabadságát, majd pedig felszólította a kormányt a visszavonására. Hiába: és az ügydarab most arra vár, hogy a Bizottság az Európai Unió luxemburgi bírósága előtt támadja meg. S vajon elkábíthatja-e a Bizottságot – Merkelt, a Néppártot – Orbán szemfényvesztése annyira, hogy a halasztást a lex CEU megoldásának lássa, és a keresetet be se adja? Ez nemcsak a CEU sorsát pecsételheti meg, de Orbán újabb győzelme lenne az unió intézményei fölött.
Ne dőljünk hátra semmiképp.
