Első reflexből és kézenfekvő indokként a lopást említenénk, szépen megvárták, amíg elkészül az intézmény új épülete, sok-sok milliárd forint értékben – s a szándék, fogadni mernénk, az, hogy ez a szép belvárosi épület meg az egyetem többi ingatlana előbb-utóbb Tiborcz vagy Mészáros, vagyis Orbán Viktor személyes közelében landoljon. Orbán Viktor kedvét leli ebben: nem is csak abban, hogy a közösből magának kiemeljen, hanem hogy erőszakkal elvegye azt, amit más felépített.
De Orbán Viktor nemcsak ezért vágná ki a CEU-t Magyarországról. Hanem és legfőképpen azért, mert csak szolgákat képes elviselni maga körül. Az egyetlen emberi minőség, ami a szemében barátról vagy ellenségről dönt, az az, hogy az illető jó szolga-e, beválik-e szolgaként, és hogy mi az ára, mennyit kell fizetni neki azért, hogy az legyen. Azokat, akik nem értenek egyet azzal, amit ő, Orbán Viktor Magyarországról, létezésének ezer apró részletéről gondol, és nem értenek egyet azzal sem, amit ő az ország kívánatos, elérendő formájáról és – társadalmi, politikai, szellemi – tartalmáról gondol, és úgy általában nem értenek egyet azzal, amit a helyes életről, az emberek közti viszonyról gondol, és – legfőképpen – őróla, vagyis Orbán Viktorról sem azt gondolják, amit Orbán Viktor gondol magáról, nos, ezeket az embereket nem pusztán legyőzni akarja, hanem eltüntetni, meg nem történtté tenni, megsemmisíteni. A nem ugyanazt gondolás vétke miatt bosszút akar rajtuk állni. A CEU mint intézmény és mint emberek százainak, ezreinek laza csoportozata kétségkívül ezen halmazba esik bele – ha egy intézmény ugyan gondolhat bármit, ha lehet neki bármiféle identitása. (És miért ne lehetne: a CEU legfontosabb küldetése az, hogy segítse Közép-Európa szabad és demokratikus fejlődését.) A CEU kinyírásának valódi indítéka ily módon csak közvetve politikai. De az is igaz, hogy ennek a személyes patológiának, ennek a beteg lelkű, torz bosszúszomjnak éppenséggel kapóra jönnek a magyar nacionalizmus hagyományos és újabb alakzatai. A mese az, hogy a főzsidó idecsődít románt és tótot, mindenféle elfajzottat és mindenféle egyéb zsidókat, sőt, még négert is szép számmal, hogy lenézzék és megnyomorítsák a magyart, elvegyék az életformáját neki: ennek van hallgatósága Magyarországon.
Miután a miértet kielégítően megválaszoltuk, nézzük következő kérdésünket. Hogyan lehetséges ezt megtennie? Belföldi politikai ellenerő híján a lépés mérlegelésekor egyetlen szempontot kell Orbánnak figyelembe vennie. Azt, hogy miként reagál majd a külvilág: az Egyesült Államok kormánya és az Európai Unió. A globális felháborodás, a petíció- és levélírás Orbánt nemigen zavarja – egészen addig, amíg konkrét nemzetközi politikai retorziókba nem torkollik.
Az előbbi reláció a következő szerint alakul. Amikor a törvény szövegezői ráébredtek arra, hogy a törvénymódosítás első változata szerint New York állammal (the State of New York) kellett volna megállapodnia a magyar kormánynak az egyetem esetleges további működéséről, nyomban módosították a módosítás tervezetét, és az államközi megállapodás szükséges partneréül az amerikai szövetségi kormányt jelölték ki. Ha ugyanis az egyetem mint a túlélés mégoly halvány esélyét, elfogadja az eredetileg tervezett felállást, előfordulhatott volna, hogy New York állam hajlandó ezt a megállapodást megkötni (lévén az állam végrehajtó és törvényhozó hatalma is masszívan demokrata párti). Így a magyar kormánynak kellett volna vállalnia a megállapodás meghiúsulásának minden felelősségét. A szövetségi kormány viszont ha akarna, sem bírna ilyen egyezményt kötni Orbánnal (minthogy a felsőoktatás nem az ő kompetenciája, nem tart fenn, nem alapít és nem akkreditál egyetemeket). Vigye el Trump a balhét, mondjon ő nemet! – ez lehetett az első gondolat a módosítás módosítása mögött, még ha a Trump-kormányzat reakciójában nem lehettek is biztosak. De még csak erre sincs szükség. Trump is nyugodtan alhat, a levél majd visszajön „a címzett ismeretlen” pecséttel. Az aljas gyávaság megtalálta magának a tökéletes megoldást.
Mármost ami az Európai Uniót illeti: minthogy az oktatásügy nagyjából tagállami kompetencia, formálisan és hivatalosan az Európai Bizottság aligha téríthetné el a kormányt. Politikai értelemben minden bizonnyal többet tehetne ezért – ha nem is a Bizottság, hanem valaki, aki Orbánt hajlandó és képes lenne az uniós források elzárásával megbüntetni a CEU elűzéséért. Ha önök hirtelenjében Angela Merkel pártjára, illetve az Európai Néppártra (EPP) gondoltak volna, amely gond nélkül működésbe hozhatná az unió alapszerződésének híres 7. cikkét, akkor arra hívnánk fel a figyelmüket, hogy Orbán épp most tett az EPP-nek egyfajta szívességet (midőn különösebb fakszni nélkül megszavazta Donald Tusk elnökségét az Európai Tanácsban). Sőt, most fog még egyet (midőn az elsősorban a német Bertelsmann vállalat legnagyobb hazai érdekeltségét sújtó reklámadót mégsem emeli majd meg). Az EPP egyes fontos vezetői amúgy 2010-ben és 2014-ben is Orbán mellett kampányoltak, az egyik alelnök pedig úgy rajong Orbánért, mint nagypapa szertelen kisunokájáért. Azt pedig, hogy mindez azért van-e, mert ezek a férfiak tudják, hogy Orbán Angela Merkel eltakarításáról álmodozik, hogy ő lehessen Merkel, vagy azért, mert ezt nem veszik észre, már ne tőlünk kérdezzék. Vagy egyszerűen csak leírták Magyarországot? Ennek lenne a legtöbb értelme. Az európai szélsőjobb – Wilders, Marine Le Pen, az AfD – jól láthatóan nem fog „áttörni” Európában, a vírus nem terjed tovább, Orbán megmarad magányos bajkeverőnek: akkor nem az a legegyszerűbb, ha hagyják főni a saját levében, és szépen eltávolítják maguktól? Ha vele együtt kilökik Magyarországot a perifériára – hisz jól láthatóan oda vágyik? S ha önöknek mindezek után az jut az eszébe, hogy menjen az Európai Néppárt is a picsába, ne szégyelljék. Mi sem tesszük.
De akárhogyan is alakul majd itthoni sorsa, a CEU – mivel nagyszerű és fontos intézmény, amely nagyszerű és fontos célokat szolgál – meg fog maradni. S ha nem Magyarországon marad meg, az Magyarországnak mérhetetlen károkat fog okozni. A CEU-n minden évben 1800 diák tanul, köztük a magyar nemzetiségűek vannak a legtöbben, akárcsak a tanárok és a munkavállalók közösségében. Az egyetem számos hazai felsőoktatási intézménnyel áll együttműködésben: az Andrássy Egyetemmel, a Szent István Egyetemmel, az ELTE-vel, a Corvinusszal, a Szegedi Tudományegyetemmel, a Külügyi és Külgazdasági Intézettel, az MTA több intézetével. Mélyen beágyazódott a magyar tudományos életbe, s élen jár a tudományos-oktatási célra fordítható uniós források lehívásában is: 2011 és 2016 között csaknem hétmillió eurót nyert az Európai Kutatási Bizottság pályázatán, 2017 és 2022 között pedig közel 15 milliót hozna Magyarországra. Az intézmény a rektor becslése szerint évi egymilliárd forint adót fizet a magyar költségvetésbe. Egyes képzéseit a világ legjobb 200, 100, 50 képzései közé rangsorolják. Könyvtára a legjobb egyetemi könyvtár Magyarországon, a hozzá szorosan kapcsolódó Nyílt Társadalom Archívum őrzi a világ második leggazdagabb hidegháborús gyűjteményét. Mindezeken felül a CEU egy rakás kitűnő külföldi diákot és oktatót vonz Budapestre, akiket lenyűgöz fővárosunk nyitottsága és szépsége, s akik mindeddig a legjobb emlékeket vitték magukkal távoli országaikba. Ha ezt annyiban hagyjuk, az értelmetlen pusztítás és az önkény lesz rólunk az utolsó képük.
