„Övék volt szinte minden. A töménytelen pénz: a költségvetési összegek és az állam bevételeinek azon része, amelyet kivontak a parlament ellenőrzése alól. Kedvükre vásárolhattak szavazókat, falvakat, egész térségeket: a beruházásokat – amelyek értelmét, szükségességét, gazdaságosságát, megtérülését nem firtathatta senki –, tetszésük szerint állíthatták választási céljaik szolgálatába. (…) Sok esetben az ő kezük alá dolgozott az ügyészség és a rendőrség. (…) Mellettük álltak és álltak ki nyíltan az egyházak. És végül: kevés esélyt hagytak arra, hogy az ország választói pártatlan forrásokból értesülhessenek minderről. Az uralmuk alá hajtott közszolgálati médiumok a kormány politikai ellenfeleinek szándékairól és elképzeléseiről sehogy vagy torzítva számoltak be.” 2002 áprilisában írtuk e sorokat az országgyűlési választások két fordulója között és után. Írhattuk volna 2012-ben vagy 2019-ben is, az orbáni hatalomgyakorlás lényege ugyanis változatlan. Ami változott, de óriásit, az a felhalmozott erőforrás nagysága; továbbá szűkült az ellenzék és a másként gondolkodók nyilvános megszólalásainak a tere, míg a jogállamiság, a fékek és ellensúlyok rendszere puszta díszletté vált Magyarországon. Mindehhez tegyük hozzá a választási törvény, a választókörzetek, sőt újabban már a választás tisztasága fölött „őrködő” informatikai rendszerek fideszesítését.
Mindezek következményeként Magyarországon lehetetlen tisztességes, fair választást tartani: a rendszer majdnem tökéletes. A kistelepülések Magyarországán hibátlanul is működik: a helyi NER-kiskirályoknak (oligarcháknak, kormánypárti képviselőknek, polgármestereknek) egzisztenciálisan kiszolgáltatott polgárok nem is hisznek abban, hogy ősszel szabadon dönthetnek az önkormányzati választáson. A kistelepüléseken élők majdnem kétharmada biztos abban, hogy a hatalmon lévők érdemben képesek befolyásolni a voksolást – legalábbis ez derül ki a Publicus Intézet Népszavában közölt vonatkozó felméréséből. A nagyvárosokban élők 73 százaléka ellenben úgy ítéli meg, hogy a rendszer minden diktatórikus eleme ellenére továbbra is ők dönthetnek arról, kik kerüljenek választott pozíciókba lakóhelyükön a következő öt évre.
Amikor az ellenzéki pártokat bíráljuk homályos motivációik, elvtelen lépéseik, vagy szimpla ostobaságaik miatt, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a pártok az orbánizmus kiszorításának nagyon fontos, de nem a legfontosabb tényezői. A döntő az, hogy kellő számú választópolgár higgye el: ők maguk azok, akik véget vethetnek a 2010 óta tartó rémálomnak, legalább szűkebb környezetükben. Ezt a meggyőződést semmilyen kormánypropaganda nem ellensúlyozhatja – csak minden eddiginél brutálisabb és egyértelműbb választási csalással lehetne negligálni.
Az EP-választáson a választópolgárok az ellenzéki pártokkal már éreztették, hogy még mindig az övék a legnagyobb hatalom: büntettek és jutalmaztak. Ősszel Budapesten és jó néhány városban a kormánypártokkal fogják ugyanezt megtenni.
