A szerk.

A nemzet kultúrája

A szerk.

„Soha ennyi nézője nem volt a Nemzeti Színháznak egy évadban, mint az idén” – idézte Vidnyánszky Attilát a minap áhítattól kipirult arccal a kormánymédia egyik igyekvő orgánuma. Már a mondat tartalmi mögöttese is megérne egy kanyart, de vannak ebben a tündérmesében ennél nagyobb disznóságok is (tündérek annál kevésbé).

Nem sokkal ugyanis az örömmámorban megtartott évadzáró társulati ülésen elhangzottak után a hvg.hu részleteket hozott nyilvánosságra a színház éves jelentéséből (melyet nyilván a félreértések elkerülése végett mellékelt is a cikkéhez a lap). Eszerint hiába volt a Nemzeti Színház megküldve cca. 2 milliárd forintnyi állami támogatással, mégis 150 millió forintos veszteséget bírt kitermelni, a jegybevétele pedig mindösszesen 100 millió forint volt, s ami még nevetségesebbé teszi ezt a szégyentelen melldöngetést, az az, hogy Vidnyánszkyék színháza a taopénzekből is csak 76 millió forintot tudott összekaparni – azt ugyanis az eladott jegyek alapján lehet behúzni, s nem pedig a felvattázott nézőterek után. „A teátrum beszámolójából az is kiderül, hogy a nagyszínpadon csak a jegyek felét sikerült értékesíteni, a többit főleg ingyenjegyes diákokkal töltötték fel” – írja a portál.

Mindebből a napnál is világosabban kiderül az, amit nem lehet szebb szavakkal megfogalmazni, csak így: még nekik sem kell a saját színházuk. Úgy vezényelik be előadásaikra a – nyilvánvalóan kiszolgáltatott – közönséget. Az efféle nézői érdektelenség kétségkívül visszavezethető színvonalbeli, illetve művészi problémákhoz is, de okkal feltételezhető, hogy annál jóval többről van szó, hogy történetesen Vidnyánszky rossz vagy középszerű színházat csinál az ország legnagyobb, legtámogatottabb, legjobban felszerelt játszóhelyén. Hisz’ a jelentés és persze a benne szereplő adatok gátlástalanul hazug elővezetése nem csupán Vidnyánszky halmazállapotáról informál, de bemutatja az egész orbáni kultúrpolitika természetét, egyáltalán a rezsim kultúrához fűződő viszonyát is. Azt az attitűdöt, melyben a kultúra (is!) csak addig érdekes, míg el lehet venni valakitől, akinek van olyanja. Akitől meg nem éri meg elvenni, azt egyszerűen meg kell fojtani. S amit elvettek, azt az első adandó alkalommal el kell rontani, tönkretenni, s utána szégyentelenül hazudozni róla. A példák végtelenek, ezt a történetet is láttuk már, csak épp egy számmal kisebben, amikor az Új Színházat lökték oda a szélsőjobbnak, ott is kiderült villámgyorsan, hogy a nácik sem szeretnek színházba járni, vagy odamennek, ahol rendes előadásokat nézhetnek (ez azért nem nagyon valószínű). Orbán kihajította a várból a Nemzeti Táncszínházat, mert kellett neki a hely parádézni; felharsantak a kürtök, hogy milyen jól járt az intézmény, hisz’ kaptak cserébe egy csodapalotát a Millenárisnak nevezett komplexumban – ööö, izé, bérbe, bocsesz. A bérleti díjra viszont az összes állami támogatásuk sem lenne elég, vagy csak az apró maradna utána.

Ezek fényében annyi látszik tisztán, hogy a Fidesz, a kormány, az akárki egyvalamit nem ért: azt, hogy a kultúra dolgai nem úgy mennek, hogy akinek intézményt adott hozzá az isten, annak rögtön kultúrát is adott hozzá. Persze abszurdum is, vagy inkább képtelenség, hogy Orbán ossza a kultúrát. Miből? És senkinek ne legyenek kétségei, hasonló sorsra jut majd az ugyancsak irdatlan összegekkel kitömött PIM meg a többi elfoglalt objektum is.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.