A szerk.

A nemzet kultúrája

A szerk.

„Soha ennyi nézője nem volt a Nemzeti Színháznak egy évadban, mint az idén” – idézte Vidnyánszky Attilát a minap áhítattól kipirult arccal a kormánymédia egyik igyekvő orgánuma. Már a mondat tartalmi mögöttese is megérne egy kanyart, de vannak ebben a tündérmesében ennél nagyobb disznóságok is (tündérek annál kevésbé).

Nem sokkal ugyanis az örömmámorban megtartott évadzáró társulati ülésen elhangzottak után a hvg.hu részleteket hozott nyilvánosságra a színház éves jelentéséből (melyet nyilván a félreértések elkerülése végett mellékelt is a cikkéhez a lap). Eszerint hiába volt a Nemzeti Színház megküldve cca. 2 milliárd forintnyi állami támogatással, mégis 150 millió forintos veszteséget bírt kitermelni, a jegybevétele pedig mindösszesen 100 millió forint volt, s ami még nevetségesebbé teszi ezt a szégyentelen melldöngetést, az az, hogy Vidnyánszkyék színháza a taopénzekből is csak 76 millió forintot tudott összekaparni – azt ugyanis az eladott jegyek alapján lehet behúzni, s nem pedig a felvattázott nézőterek után. „A teátrum beszámolójából az is kiderül, hogy a nagyszínpadon csak a jegyek felét sikerült értékesíteni, a többit főleg ingyenjegyes diákokkal töltötték fel” – írja a portál.

Mindebből a napnál is világosabban kiderül az, amit nem lehet szebb szavakkal megfogalmazni, csak így: még nekik sem kell a saját színházuk. Úgy vezényelik be előadásaikra a – nyilvánvalóan kiszolgáltatott – közönséget. Az efféle nézői érdektelenség kétségkívül visszavezethető színvonalbeli, illetve művészi problémákhoz is, de okkal feltételezhető, hogy annál jóval többről van szó, hogy történetesen Vidnyánszky rossz vagy középszerű színházat csinál az ország legnagyobb, legtámogatottabb, legjobban felszerelt játszóhelyén. Hisz’ a jelentés és persze a benne szereplő adatok gátlástalanul hazug elővezetése nem csupán Vidnyánszky halmazállapotáról informál, de bemutatja az egész orbáni kultúrpolitika természetét, egyáltalán a rezsim kultúrához fűződő viszonyát is. Azt az attitűdöt, melyben a kultúra (is!) csak addig érdekes, míg el lehet venni valakitől, akinek van olyanja. Akitől meg nem éri meg elvenni, azt egyszerűen meg kell fojtani. S amit elvettek, azt az első adandó alkalommal el kell rontani, tönkretenni, s utána szégyentelenül hazudozni róla. A példák végtelenek, ezt a történetet is láttuk már, csak épp egy számmal kisebben, amikor az Új Színházat lökték oda a szélsőjobbnak, ott is kiderült villámgyorsan, hogy a nácik sem szeretnek színházba járni, vagy odamennek, ahol rendes előadásokat nézhetnek (ez azért nem nagyon valószínű). Orbán kihajította a várból a Nemzeti Táncszínházat, mert kellett neki a hely parádézni; felharsantak a kürtök, hogy milyen jól járt az intézmény, hisz’ kaptak cserébe egy csodapalotát a Millenárisnak nevezett komplexumban – ööö, izé, bérbe, bocsesz. A bérleti díjra viszont az összes állami támogatásuk sem lenne elég, vagy csak az apró maradna utána.

Ezek fényében annyi látszik tisztán, hogy a Fidesz, a kormány, az akárki egyvalamit nem ért: azt, hogy a kultúra dolgai nem úgy mennek, hogy akinek intézményt adott hozzá az isten, annak rögtön kultúrát is adott hozzá. Persze abszurdum is, vagy inkább képtelenség, hogy Orbán ossza a kultúrát. Miből? És senkinek ne legyenek kétségei, hasonló sorsra jut majd az ugyancsak irdatlan összegekkel kitömött PIM meg a többi elfoglalt objektum is.

Figyelmébe ajánljuk

Mint az itatós

Szinte hihetetlen, de akad még olyan nagy múltú, híres szimfonikus zenekar, amely korábban soha nem járt Budapesten: közéjük tartozott a Tokiói Filharmonikus Zenekar is, holott erős magyar kötődésük van, hiszen Kovács János 1992 óta szerepel náluk vendégkarmesterként.

Minden meg akar ölni

  • SzSz

Andriivka aprócska falu Kelet-Ukrajnában, Donyeck megyében; 2014 óta a vitatott – értsd: az ENSZ tagországai közül egyedül Oroszország, Szíria és Észak-Korea által elismert – Donyecki Népköztársaság része.

S most reménykedünk

„Az élet távolról nézve komédia, közelről nézve tragédia” – az Arisztotelész szellemét megidéző mondást egyként tulajdonítják Charlie Chaplinnek, illetve Buster Keatonnek.

A szürkeség ragyogása

Különös élmény néhány napon belül látni két Molière-darabot a Pesti Színházban. A huszonöt éve bemutatott Képzelt beteg egy rosszul öregedő „klasszikus”, a Madame Tartuffe pedig egy kortárs átirat, amelynek első ránézésre a névegyezésen túl nem sok köze van a francia szerzőhöz. Ez utóbbi egyáltalán nem baj, még akár erény is lehet.