A szerk.

A nemzet kultúrája

A szerk.

„Soha ennyi nézője nem volt a Nemzeti Színháznak egy évadban, mint az idén” – idézte Vidnyánszky Attilát a minap áhítattól kipirult arccal a kormánymédia egyik igyekvő orgánuma. Már a mondat tartalmi mögöttese is megérne egy kanyart, de vannak ebben a tündérmesében ennél nagyobb disznóságok is (tündérek annál kevésbé).

Nem sokkal ugyanis az örömmámorban megtartott évadzáró társulati ülésen elhangzottak után a hvg.hu részleteket hozott nyilvánosságra a színház éves jelentéséből (melyet nyilván a félreértések elkerülése végett mellékelt is a cikkéhez a lap). Eszerint hiába volt a Nemzeti Színház megküldve cca. 2 milliárd forintnyi állami támogatással, mégis 150 millió forintos veszteséget bírt kitermelni, a jegybevétele pedig mindösszesen 100 millió forint volt, s ami még nevetségesebbé teszi ezt a szégyentelen melldöngetést, az az, hogy Vidnyánszkyék színháza a taopénzekből is csak 76 millió forintot tudott összekaparni – azt ugyanis az eladott jegyek alapján lehet behúzni, s nem pedig a felvattázott nézőterek után. „A teátrum beszámolójából az is kiderül, hogy a nagyszínpadon csak a jegyek felét sikerült értékesíteni, a többit főleg ingyenjegyes diákokkal töltötték fel” – írja a portál.

Mindebből a napnál is világosabban kiderül az, amit nem lehet szebb szavakkal megfogalmazni, csak így: még nekik sem kell a saját színházuk. Úgy vezényelik be előadásaikra a – nyilvánvalóan kiszolgáltatott – közönséget. Az efféle nézői érdektelenség kétségkívül visszavezethető színvonalbeli, illetve művészi problémákhoz is, de okkal feltételezhető, hogy annál jóval többről van szó, hogy történetesen Vidnyánszky rossz vagy középszerű színházat csinál az ország legnagyobb, legtámogatottabb, legjobban felszerelt játszóhelyén. Hisz’ a jelentés és persze a benne szereplő adatok gátlástalanul hazug elővezetése nem csupán Vidnyánszky halmazállapotáról informál, de bemutatja az egész orbáni kultúrpolitika természetét, egyáltalán a rezsim kultúrához fűződő viszonyát is. Azt az attitűdöt, melyben a kultúra (is!) csak addig érdekes, míg el lehet venni valakitől, akinek van olyanja. Akitől meg nem éri meg elvenni, azt egyszerűen meg kell fojtani. S amit elvettek, azt az első adandó alkalommal el kell rontani, tönkretenni, s utána szégyentelenül hazudozni róla. A példák végtelenek, ezt a történetet is láttuk már, csak épp egy számmal kisebben, amikor az Új Színházat lökték oda a szélsőjobbnak, ott is kiderült villámgyorsan, hogy a nácik sem szeretnek színházba járni, vagy odamennek, ahol rendes előadásokat nézhetnek (ez azért nem nagyon valószínű). Orbán kihajította a várból a Nemzeti Táncszínházat, mert kellett neki a hely parádézni; felharsantak a kürtök, hogy milyen jól járt az intézmény, hisz’ kaptak cserébe egy csodapalotát a Millenárisnak nevezett komplexumban – ööö, izé, bérbe, bocsesz. A bérleti díjra viszont az összes állami támogatásuk sem lenne elég, vagy csak az apró maradna utána.

Ezek fényében annyi látszik tisztán, hogy a Fidesz, a kormány, az akárki egyvalamit nem ért: azt, hogy a kultúra dolgai nem úgy mennek, hogy akinek intézményt adott hozzá az isten, annak rögtön kultúrát is adott hozzá. Persze abszurdum is, vagy inkább képtelenség, hogy Orbán ossza a kultúrát. Miből? És senkinek ne legyenek kétségei, hasonló sorsra jut majd az ugyancsak irdatlan összegekkel kitömött PIM meg a többi elfoglalt objektum is.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Világító árnyak

A klasszikus balett alapdarabját annak leghíresebb koreográfiájában, az 1877-es Marius Petipa-féle változatában vitte színre Albert Mirzojan, Ludwig Minkus zenéjére.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.

Kovács Gergő: „Igyekszünk, hogy a jelöltállítással kevésbé kavarjunk be, de ettől mi még elindulunk”

A Kutyapárt társelnöke egy éve vezeti a főváros egyik elit budai kerületét, közben rendszeresen részt vesz a Fővárosi Közgyűlés néha szürreális keretek közt zajló munkájában. Erről, no meg a Kutyapárt önálló indulásáról, a fővárosi költségvetés nehéz megszületéséről, és persze a Pride tapasztalatairól is beszélgettünk.