A szerk.

A nemzet kultúrája

A szerk.

„Soha ennyi nézője nem volt a Nemzeti Színháznak egy évadban, mint az idén” – idézte Vidnyánszky Attilát a minap áhítattól kipirult arccal a kormánymédia egyik igyekvő orgánuma. Már a mondat tartalmi mögöttese is megérne egy kanyart, de vannak ebben a tündérmesében ennél nagyobb disznóságok is (tündérek annál kevésbé).

Nem sokkal ugyanis az örömmámorban megtartott évadzáró társulati ülésen elhangzottak után a hvg.hu részleteket hozott nyilvánosságra a színház éves jelentéséből (melyet nyilván a félreértések elkerülése végett mellékelt is a cikkéhez a lap). Eszerint hiába volt a Nemzeti Színház megküldve cca. 2 milliárd forintnyi állami támogatással, mégis 150 millió forintos veszteséget bírt kitermelni, a jegybevétele pedig mindösszesen 100 millió forint volt, s ami még nevetségesebbé teszi ezt a szégyentelen melldöngetést, az az, hogy Vidnyánszkyék színháza a taopénzekből is csak 76 millió forintot tudott összekaparni – azt ugyanis az eladott jegyek alapján lehet behúzni, s nem pedig a felvattázott nézőterek után. „A teátrum beszámolójából az is kiderül, hogy a nagyszínpadon csak a jegyek felét sikerült értékesíteni, a többit főleg ingyenjegyes diákokkal töltötték fel” – írja a portál.

Mindebből a napnál is világosabban kiderül az, amit nem lehet szebb szavakkal megfogalmazni, csak így: még nekik sem kell a saját színházuk. Úgy vezényelik be előadásaikra a – nyilvánvalóan kiszolgáltatott – közönséget. Az efféle nézői érdektelenség kétségkívül visszavezethető színvonalbeli, illetve művészi problémákhoz is, de okkal feltételezhető, hogy annál jóval többről van szó, hogy történetesen Vidnyánszky rossz vagy középszerű színházat csinál az ország legnagyobb, legtámogatottabb, legjobban felszerelt játszóhelyén. Hisz’ a jelentés és persze a benne szereplő adatok gátlástalanul hazug elővezetése nem csupán Vidnyánszky halmazállapotáról informál, de bemutatja az egész orbáni kultúrpolitika természetét, egyáltalán a rezsim kultúrához fűződő viszonyát is. Azt az attitűdöt, melyben a kultúra (is!) csak addig érdekes, míg el lehet venni valakitől, akinek van olyanja. Akitől meg nem éri meg elvenni, azt egyszerűen meg kell fojtani. S amit elvettek, azt az első adandó alkalommal el kell rontani, tönkretenni, s utána szégyentelenül hazudozni róla. A példák végtelenek, ezt a történetet is láttuk már, csak épp egy számmal kisebben, amikor az Új Színházat lökték oda a szélsőjobbnak, ott is kiderült villámgyorsan, hogy a nácik sem szeretnek színházba járni, vagy odamennek, ahol rendes előadásokat nézhetnek (ez azért nem nagyon valószínű). Orbán kihajította a várból a Nemzeti Táncszínházat, mert kellett neki a hely parádézni; felharsantak a kürtök, hogy milyen jól járt az intézmény, hisz’ kaptak cserébe egy csodapalotát a Millenárisnak nevezett komplexumban – ööö, izé, bérbe, bocsesz. A bérleti díjra viszont az összes állami támogatásuk sem lenne elég, vagy csak az apró maradna utána.

Ezek fényében annyi látszik tisztán, hogy a Fidesz, a kormány, az akárki egyvalamit nem ért: azt, hogy a kultúra dolgai nem úgy mennek, hogy akinek intézményt adott hozzá az isten, annak rögtön kultúrát is adott hozzá. Persze abszurdum is, vagy inkább képtelenség, hogy Orbán ossza a kultúrát. Miből? És senkinek ne legyenek kétségei, hasonló sorsra jut majd az ugyancsak irdatlan összegekkel kitömött PIM meg a többi elfoglalt objektum is.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.