A március 3-án, e hét keddjén elfogadott T/2250. számú törvény 30 évre titkosít minden, a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatosan már megkötött, vagy ezután, a következő évtizedekben megkötendő szerződést, valamint titkosítja azt is, hogy milyen információk alapján kötötték meg ezeket a szerződéseket. Főszabályként azt mondja ki, hogy minden ilyen adat nyilvánosságra hozatala sértené Magyarország nemzetbiztonsági érdekeit és/vagy valakinek a szellemi tulajdonhoz fűződő jogát.
Ilyen törvény még nem volt a demokratikus Magyarország történetében: a közérdekű adatok – s a közpénzre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok ebbe a körbe tartoznak – nyilvánosságát a rendszerváltás óta garantálja az alkotmány, a mostani alaptörvény is. Kivételek persze vannak – amikor valamilyen méltánylandó másik érdek kiütheti a közérdekű információ birtoklásához fűződő alapvető egyéni jogunkat –, de a szabály szerint a kivételt kell indokolnia az adatot birtokló hatóságnak. Az adat nyilvánosságát megtagadó döntés ellen bírósághoz is lehet fordulni: hogy el ne felejtsük, a paksi építkezés ügyében mostantól erre sincs lehetőség.
Mindez azt jelenti, hogy Magyarország valaha volt legnagyobb beruházását kivonták az ország polgárainak látóköréből. A továbbiakban nem lesz lehetőség, hogy a költségeiről és hasznairól, gazdaságosságáról, a megvalósulására fordítandó kölcsön áráról nyilvános vitákat folytassunk. Minden demokratikus vita a tények megismerhetőségével kezdődik: a T/2250-es önmagában elég ahhoz, hogy a demokratikus vitát megölje. Beláthatatlan összegről, legalább tizenkétmilliárd dollárról beszélünk, de inkább ennél többről, olyan ugyanis még nem volt, hogy egy atomerőművet az előzetesen tervezett időre és pénzből valósítottak volna meg.
Ez majdnem az a mód, ahogy 1966-tól – ekkor döntött a szovjet megszállás alatt álló országot diktatórikus módszerekkel irányító MSZMP az erőmű első blokkjának megépítéséről – 1982-ig, az első reaktorok átadásáig Magyarország vezetői Paks ügyét intézték. És már ez is nagy baj: hiszen éppen az akkori ügymenet miatt nem tudjuk még ma sem, hogy megérte-e; hogy az atomenergiával termelt áram valójában drága-e, vagy olcsó. (Paks építése súlyosan közrejátszott Magyarország 80-as évekbeli eladósodásában, s ezzel a szocialista gazdaság csődjében, meg a 90-es évek nyomorában is; az „olcsó áram” árát a legkülönfélébb áttételeken át a mai napig fizetjük.) De itt nem csak erről van szó. Az érett szocialista korszakban nem úgy loptak, ahogy ma, hiszen magántőke és magánvállalkozások híján az állami források sem bírtak kontroll és nyakló nélkül, brutálisan túlárazott és/vagy kamuszerződések révén magánzsebekbe vándorolni. Magyarországon az elmúlt öt évben a kapitalizmusnak épp ez a változata vált a legkifizetődőbbé; és már az is elég ijesztő, hogy ezt a módszert pont ennél a beruházásnál lehet majd bármiféle nyilvános kontroll híján csúcsra járatni. De a törvény a megvalósítással megbízott „orosz kijelölt szervezet”, azaz a Roszatom szerződéseit is fedezi – a magyar adófizetők pénzét egy idegen nagyhatalom kétes hátterű és működésű, borzongató erejű gigavállalata anélkül költheti el, hogy arra a magyar adófizetők akár csak a legkisebb rálátással bírnának. Orbán Viktor és a törvényt megszavazó képviselők kiszolgáltatták saját állampolgáraikat a Roszatom és vonzásköre érdekeinek. Szimbolikus, hogy a törvényt az a miniszter terjesztette be, aki állami megbízatása előtt orosz fantomcégek alapításában, majd eltüntetésében szerzett kiterjedt ügyvédi tapasztalatokat.
Most, kedden, nagyon igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy nyilvánvaló alkotmányellenessége és az egész magyar közéletre gyakorolt pusztító hatásának belátható perspektívája elég lesz ahhoz, hogy a köztársasági elnök visszadobja vagy az Alkotmánybíróság semmisítse meg a törvényt. Ha ez mégsem történik meg, a következményekért minden felelősség Orbán Viktort és az őt kiszolgáló parlamenti többséget terheli. Sokan, sokat és sokáig fognak dolgozni azon, hogy ez alól ne bújhassanak ki.
