A szerk.

Paks titka

A szerk.

Fejest ugrottunk a 30 vagy 50 évvel ezelőttbe, vagy valami még rosszabba.

A március 3-án, e hét keddjén elfogadott T/2250. számú törvény 30 évre titkosít minden, a paksi atomerőmű bővítésével kapcsolatosan már megkötött, vagy ezután, a következő évtizedekben megkötendő szerződést, valamint titkosítja azt is, hogy milyen információk alapján kötötték meg ezeket a szerződéseket. Főszabályként azt mondja ki, hogy minden ilyen adat nyilvánosságra hozatala sértené Magyarország nemzetbiztonsági érdekeit és/vagy valakinek a szellemi tulajdonhoz fűződő jogát.

Ilyen törvény még nem volt a demokratikus Magyarország történetében: a közérdekű adatok – s a közpénzre és a nemzeti vagyonra vonatkozó adatok ebbe a körbe tartoznak – nyilvánosságát a rendszerváltás óta garantálja az alkotmány, a mostani alaptörvény is. Kivételek persze vannak – amikor valamilyen méltánylandó másik érdek kiütheti a közérdekű informá­ció birtoklásához fűződő alapvető egyéni jogunkat –, de a szabály szerint a kivételt kell indokolnia az adatot birtokló hatóságnak. Az adat nyilvánosságát megtagadó döntés ellen bírósághoz is lehet fordulni: hogy el ne felejtsük, a paksi építkezés ügyében mostantól erre sincs lehetőség.

Mindez azt jelenti, hogy Magyarország valaha volt legnagyobb beruházását kivonták az ország polgárainak látóköréből. A továbbiakban nem lesz lehetőség, hogy a költségeiről és hasznairól, gazdaságosságáról, a megvalósulására fordítandó kölcsön áráról nyilvános vitákat folytassunk. Minden demokratikus vita a tények megismerhetőségével kezdődik: a T/2250-es önmagában elég ahhoz, hogy a demokratikus vitát megölje. Beláthatatlan összegről, legalább tizenkétmil­liárd dollárról beszélünk, de inkább ennél többről, olyan ugyanis még nem volt, hogy egy atomerőművet az előzetesen tervezett időre és pénzből valósítottak volna meg.

Ez majdnem az a mód, ahogy 1966-tól – ekkor döntött a szovjet megszállás alatt álló országot diktatórikus módszerekkel irányító MSZMP az erőmű első blokkjának megépítéséről – 1982-ig, az első reaktorok átadásáig Magyarország vezetői Paks ügyét intézték. És már ez is nagy baj: hiszen éppen az akkori ügymenet miatt nem tudjuk még ma sem, hogy megérte-e; hogy az atomenergiával termelt áram valójában drága-e, vagy olcsó. (Paks építése súlyosan közrejátszott Magyarország 80-as évekbeli eladósodásában, s ezzel a szocialista gazdaság csődjében, meg a 90-es évek nyomorában is; az „olcsó áram” árát a legkülönfélébb áttételeken át a mai napig fizetjük.) De itt nem csak erről van szó. Az érett szocialista korszakban nem úgy loptak, ahogy ma, hiszen magántőke és magánvállalkozások híján az állami források sem bírtak kontroll és nyakló nélkül, brutálisan túlárazott és/vagy kamuszerződések révén magánzsebekbe vándorolni. Magyarországon az elmúlt öt évben a kapitalizmusnak épp ez a változata vált a legkifizetődőbbé; és már az is elég ijesztő, hogy ezt a módszert pont ennél a beruházásnál lehet majd bármiféle nyilvános kontroll híján csúcsra járatni. De a törvény a megvalósítással megbízott „orosz kijelölt szervezet”, azaz a Roszatom szerződéseit is fedezi – a magyar adófizetők pénzét egy idegen nagyhatalom kétes hátterű és működésű, borzongató erejű gigavállalata anélkül költheti el, hogy arra a magyar adófizetők akár csak a legkisebb rálátással bírnának. Orbán Viktor és a törvényt megszavazó képviselők kiszolgáltatták saját állampolgáraikat a Roszatom és vonzásköre érdekeinek. Szimbolikus, hogy a törvényt az a miniszter terjesztette be, aki állami megbízatása előtt orosz fantomcégek alapítá­sában, majd eltüntetésében szerzett kiterjedt ügyvédi tapasztalatokat.

Most, kedden, nagyon igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy nyilvánvaló alkotmányellenessége és az egész magyar közéletre gyakorolt pusztító hatásának belátható perspektívája elég lesz ahhoz, hogy a köztársasági elnök visszadobja vagy az Alkotmánybíróság semmisítse meg a törvényt. Ha ez mégsem történik meg, a következményekért minden felelősség Orbán Viktort és az őt kiszolgáló parlamenti többséget terheli. Sokan, sokat és sokáig fognak dolgozni azon, hogy ez alól ne bújhassanak ki.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.