A szerk.

Röpülő ősbölény

A szerk.

Hétfőn rendkívüli elnökségi ülésen mondatták le Gaskó Istvánt a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája elnöki posztjáról. Húsz évig vezette a Liga szakszervezeti konföderációt, és negyedszázadig a Liga egyik legfontosabb tagszervezetét, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetét (VDSZSZ) – vagyis nem kispályás játékost léptettek le.

Tavaly óta mindkét általa irányított szervezetben pénzügyi visszaélések sorozatával gyanúsítják – egy bejelentés miatt nyomozás is indult –, és nemcsak a különböző szakszervezeti leágazások közötti fura pénzmozgásokat vetik a szemére volt harcostársai, hanem azt is, hogy a közös kassza terhére járt harmincmilliós autóval, fizetett százezres vacsorákat és utazott „előnászútra” beosztottjával (aki aztán a felesége lett). Gaskó mindezt rágalomnak nevezte, ám az első hírmagyarázatok e hónapok óta tartó masszív támadással indokolják fokozatos térvesztését, amely végül Liga-elnöki bukásához vezetett.

Pedig a pénzügyeken kívül (amik vagy teljesen, vagy csak részben, vagy egyáltalán nem igazak) volna itt más is: mégpedig Gaskó István tanulságos, fordulatos pályája.

Szakmai önéletrajza akár lenyűgözőnek is mondható. A rendszerváltás hajnalán a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot képviselte a kerekasztal-tárgyalásokon, hogy aztán a párt szakadása/szétverése után a szakszervezeti mozgalomban élje ki közéleti ambícióit. A pártállami múlttal terhelt MSZOSZ vasutas-szakszervezetével szemben létrehozott VDSZSZ egyik alapítója. A VDSZSZ az erős értelmiségi bázissal és – részben ezért – erős szabaddemokrata hátszéllel induló Liga konföderációhoz csatlakozott. Az agilis Gaskó a VDSZSZ vezetését 1990-ben szerezte meg, és a Ligában is hamar komoly szerephez jutott (ahol többek között Pokorni Zoltánnal, Őry Csabával és Horn Gáborral is együtt dolgozott). Miután túlélt egy nagyobb és több kisebb puccsot, 1996-ban a Liga elnökévé választották; ez utóbbi pozíciójában az elmúlt két évtizedben újra és újra megerősítették.

A VDSZSZ és a Liga gyorsan növekvő népszerűségéhez Gaskó eredményes vezetése is hozzájárult; kemény és a legtöbbször sikeres bértárgyalásokat folytatott az aktuális kormányokkal, és a látványos akcióktól sem riadt vissza. Nevéhez fűződik az első Orbán-kormány idején szervezett nagy vasutassztrájk; a tárgyalások közben elhunyt a MÁV akkori vezérigazgatója, Sipos István, akinek a haláláért a kormánypárti média Gaskót és az ő kérlelhetetlen tárgyalási stratégiáját tette felelőssé. Hasonlóan nagy port vert föl – és erősítette a megvesztegethetetlen érdekvédő imázsát – az a nem sokkal későbbi, de már az MSZP–SZDSZ-kormányok idejére eső VDSZSZ-akció is, melynek során Gaskó valamennyi MÁV-alkalmazottnak részt követelt a MÁV Cargo privatizációjáért befolyt 102,5 milliárdból. Gaskó ezalatt látványosan távol tartotta magát a pártpolitikától, pedig rendre támadták ezért is: amikor 2002 után az első hírek felröppentek anyagi gyarapodásáról, a jobboldali sajtó azt úgy tálalta, hogy a Medgyessy-kormány kifizette az 1998–2002 közötti kormányellenes munkájáért.

Utolsó nagy akciója a 2007-es „tb-mentés” volt; a Molnár Lajos kezdeményezte egészségbiztosítási reform ellen Gaskó a Fidesz (és a hozzá lecsatlakozott civil szervezetek) bárgyú jelszavaival mozgósította a VDSZSZ-t. A szakszervezetben már akkor lehetett hallani olyan hangokat, hogy nekik ugyan mi közük Orbánék kampányához, és idővel, főleg a 2010-es kormányváltás után e kétkedés egyre erősebbé vált. Amikor Gaskó és néhány útitárs szakszervezet sietve leült tárgyalni a kormánnyal a munka törvénykönyvének módosításáról – lényegében új alapokra helyezéséről –, gyakorlatilag kizárták az egyeztetésekből az egyik legnagyobb tömörülést, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumát, s emiatt a munkavállalók lényegesen gyöngébb pozícióból alkudozhattak. Gaskó azzal próbálta elhárítani az ezzel kapcsolatos kritikákat, hogy márpedig ő az ország 87 pontján tartott félpályás útlezárásokkal gyakorolt nyomást az Orbán-kormányra. Mindhiába: az Orbán-pártiság árnya a munka világát újraszabályozó törvénytervezet elfogadása után állandó kísérője lett. Egy sor további esemény is erősítette ezt a képet, a vasutasok akkoriban (2011) kaptak meg valamennyit a 2008 óta követelt Cargo-pénzből (három év alatt fejenként bruttó 140 ezer forintot), a VDSZSZ új székházba költözhetett, arról már nem is beszélve, hogy az Orbán–Gaskó páros nemegyszer mutatkozott a nyilvánosság előtt a legnagyobb egyetértésben. Ilyenkor a „közös mozgalmi múltra” hivatkoztak, kedélyesen „ősbölénynek” nevezve magukat, tényleg, épp csak a centit nem lógatták be a „kopaszoknak”.

Gaskó, aki már korábban is sürgetett egy – természetesen az ő döntő befolyásával létrehozott – gigantikus érdekvédelmi ernyőszervezetet, ezek után csúnya és hitelvesztést hozó történetbe keveredett. Orbánék ugyanis komolyan gondolkodtak őfelsége szakszervezetének életre hívásában, vagy ha nem megy, a kötelező munkáskamarák felállításában. E feladatra a „baráti” Gaskót szemelték ki, aki egykorú híradások szerint nem kapálózott kézzel-lábbal az ötlet ellen. A kormánypártok célja mindkét esetben világos volt: a még meglévő szakszervezeti autonómia felszámolása. Az útnak, amire Gaskó a VDSZSZ-től idegen 2007-es „tb-mentéssel” lépett, valójában ezen a ponton lett vége.

A belülről már régóta hallható történetek a különös pénzügyekről idővel egyre szélesebb körben elterjedtek, és 2015-re a Gaskó elleni vádpontokká értek. Tavaly nyáron az általa is alapított VDSZSZ annak ellenére nem választotta újra elnökévé (25 év után először), hogy nem volt ellenjelölt; most hétfőn a Ligánál is kitelt az ideje.

Gaskó megegyezett Orbánékkal, nyilván abból a „realista” megfontolásból, hogy Orbánék még sokáig hatalmon maradnak. Ezek után biztonságban érezte magát, ezért is válhatott egyre óvatlanabbá a pénzügyekben, ami viszont a szakszervezeteknek már sok volt. Ez az egyik lehetséges olvasat. Mi egy jóindulatúbb megközelítésre hajlunk. Eszerint Gaskó elszámította magát. Ő akarta használni a politikát céljai eléréséhez, ám az eggyel nagyobb súlycsoportba tévesen nevezett; a politika használta őt, majd, miután elvégeztette vele a kijelölt feladatot, egyszerűen elhajította. „Közös mozgalmi múlt” ide vagy oda.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.