Tavaly óta mindkét általa irányított szervezetben pénzügyi visszaélések sorozatával gyanúsítják – egy bejelentés miatt nyomozás is indult –, és nemcsak a különböző szakszervezeti leágazások közötti fura pénzmozgásokat vetik a szemére volt harcostársai, hanem azt is, hogy a közös kassza terhére járt harmincmilliós autóval, fizetett százezres vacsorákat és utazott „előnászútra” beosztottjával (aki aztán a felesége lett). Gaskó mindezt rágalomnak nevezte, ám az első hírmagyarázatok e hónapok óta tartó masszív támadással indokolják fokozatos térvesztését, amely végül Liga-elnöki bukásához vezetett.
Pedig a pénzügyeken kívül (amik vagy teljesen, vagy csak részben, vagy egyáltalán nem igazak) volna itt más is: mégpedig Gaskó István tanulságos, fordulatos pályája.
Szakmai önéletrajza akár lenyűgözőnek is mondható. A rendszerváltás hajnalán a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot képviselte a kerekasztal-tárgyalásokon, hogy aztán a párt szakadása/szétverése után a szakszervezeti mozgalomban élje ki közéleti ambícióit. A pártállami múlttal terhelt MSZOSZ vasutas-szakszervezetével szemben létrehozott VDSZSZ egyik alapítója. A VDSZSZ az erős értelmiségi bázissal és – részben ezért – erős szabaddemokrata hátszéllel induló Liga konföderációhoz csatlakozott. Az agilis Gaskó a VDSZSZ vezetését 1990-ben szerezte meg, és a Ligában is hamar komoly szerephez jutott (ahol többek között Pokorni Zoltánnal, Őry Csabával és Horn Gáborral is együtt dolgozott). Miután túlélt egy nagyobb és több kisebb puccsot, 1996-ban a Liga elnökévé választották; ez utóbbi pozíciójában az elmúlt két évtizedben újra és újra megerősítették.
A VDSZSZ és a Liga gyorsan növekvő népszerűségéhez Gaskó eredményes vezetése is hozzájárult; kemény és a legtöbbször sikeres bértárgyalásokat folytatott az aktuális kormányokkal, és a látványos akcióktól sem riadt vissza. Nevéhez fűződik az első Orbán-kormány idején szervezett nagy vasutassztrájk; a tárgyalások közben elhunyt a MÁV akkori vezérigazgatója, Sipos István, akinek a haláláért a kormánypárti média Gaskót és az ő kérlelhetetlen tárgyalási stratégiáját tette felelőssé. Hasonlóan nagy port vert föl – és erősítette a megvesztegethetetlen érdekvédő imázsát – az a nem sokkal későbbi, de már az MSZP–SZDSZ-kormányok idejére eső VDSZSZ-akció is, melynek során Gaskó valamennyi MÁV-alkalmazottnak részt követelt a MÁV Cargo privatizációjáért befolyt 102,5 milliárdból. Gaskó ezalatt látványosan távol tartotta magát a pártpolitikától, pedig rendre támadták ezért is: amikor 2002 után az első hírek felröppentek anyagi gyarapodásáról, a jobboldali sajtó azt úgy tálalta, hogy a Medgyessy-kormány kifizette az 1998–2002 közötti kormányellenes munkájáért.
Utolsó nagy akciója a 2007-es „tb-mentés” volt; a Molnár Lajos kezdeményezte egészségbiztosítási reform ellen Gaskó a Fidesz (és a hozzá lecsatlakozott civil szervezetek) bárgyú jelszavaival mozgósította a VDSZSZ-t. A szakszervezetben már akkor lehetett hallani olyan hangokat, hogy nekik ugyan mi közük Orbánék kampányához, és idővel, főleg a 2010-es kormányváltás után e kétkedés egyre erősebbé vált. Amikor Gaskó és néhány útitárs szakszervezet sietve leült tárgyalni a kormánnyal a munka törvénykönyvének módosításáról – lényegében új alapokra helyezéséről –, gyakorlatilag kizárták az egyeztetésekből az egyik legnagyobb tömörülést, a Szakszervezetek Együttműködési Fórumát, s emiatt a munkavállalók lényegesen gyöngébb pozícióból alkudozhattak. Gaskó azzal próbálta elhárítani az ezzel kapcsolatos kritikákat, hogy márpedig ő az ország 87 pontján tartott félpályás útlezárásokkal gyakorolt nyomást az Orbán-kormányra. Mindhiába: az Orbán-pártiság árnya a munka világát újraszabályozó törvénytervezet elfogadása után állandó kísérője lett. Egy sor további esemény is erősítette ezt a képet, a vasutasok akkoriban (2011) kaptak meg valamennyit a 2008 óta követelt Cargo-pénzből (három év alatt fejenként bruttó 140 ezer forintot), a VDSZSZ új székházba költözhetett, arról már nem is beszélve, hogy az Orbán–Gaskó páros nemegyszer mutatkozott a nyilvánosság előtt a legnagyobb egyetértésben. Ilyenkor a „közös mozgalmi múltra” hivatkoztak, kedélyesen „ősbölénynek” nevezve magukat, tényleg, épp csak a centit nem lógatták be a „kopaszoknak”.
Gaskó, aki már korábban is sürgetett egy – természetesen az ő döntő befolyásával létrehozott – gigantikus érdekvédelmi ernyőszervezetet, ezek után csúnya és hitelvesztést hozó történetbe keveredett. Orbánék ugyanis komolyan gondolkodtak őfelsége szakszervezetének életre hívásában, vagy ha nem megy, a kötelező munkáskamarák felállításában. E feladatra a „baráti” Gaskót szemelték ki, aki egykorú híradások szerint nem kapálózott kézzel-lábbal az ötlet ellen. A kormánypártok célja mindkét esetben világos volt: a még meglévő szakszervezeti autonómia felszámolása. Az útnak, amire Gaskó a VDSZSZ-től idegen 2007-es „tb-mentéssel” lépett, valójában ezen a ponton lett vége.
A belülről már régóta hallható történetek a különös pénzügyekről idővel egyre szélesebb körben elterjedtek, és 2015-re a Gaskó elleni vádpontokká értek. Tavaly nyáron az általa is alapított VDSZSZ annak ellenére nem választotta újra elnökévé (25 év után először), hogy nem volt ellenjelölt; most hétfőn a Ligánál is kitelt az ideje.
Gaskó megegyezett Orbánékkal, nyilván abból a „realista” megfontolásból, hogy Orbánék még sokáig hatalmon maradnak. Ezek után biztonságban érezte magát, ezért is válhatott egyre óvatlanabbá a pénzügyekben, ami viszont a szakszervezeteknek már sok volt. Ez az egyik lehetséges olvasat. Mi egy jóindulatúbb megközelítésre hajlunk. Eszerint Gaskó elszámította magát. Ő akarta használni a politikát céljai eléréséhez, ám az eggyel nagyobb súlycsoportba tévesen nevezett; a politika használta őt, majd, miután elvégeztette vele a kijelölt feladatot, egyszerűen elhajította. „Közös mozgalmi múlt” ide vagy oda.
