A múlt kedden ugyanis apróbb malőr történt, midőn a szövetség arról tájékoztatta a közönséget, hogy nézz oda, Katinka elutazott a texasi Austinba versenyezni, de nem is szólt róla, és nem kért versenyengedélyt sem. (Pedig „Az év sportolója”-gálán is részt vehetett volna! – kezdődik feddőleg a MÚSZ eme közleménye a jogos sértettség hangján.) De hamar kiderült, Katinka szólt, hogyne szólt volna, félreértés történt, és versenyengedélyt is kért (faxon vagy nem faxon, de kért), és kapott is, hát persze! Annál is inkább kiderült ez, mert valakik külföldön már megpedzették, hogy ha a szövetség nem tud róla, hogy Katinka épp hol van, akkor valami nem stimmel Katinka ún. holléti nyilvántartásával, az pedig felveti a doppingvétség gyanúját. De cáfolt nyomban a Magyar Antidopping Csoport (ők tudják, hol van Katinka), és helyesbített nyomban az ily módon hazugságon kapott szövetség is: ők is tudják! Mindenki tudott mindent, a gyanú elhárult! (Csak szegény Laci bácsi nem tudott semmit! Az ősz mesteredző immár másodszor alakította sztanyiszlavszkiji hitelességgel a tisztességben, becsületes munkában kissé meghülyült idős szakit.)
Aztán, hogy ez csak a Hosszú nyilvános kompromittálására tett, ám nem kellően végiggondolt és kissé félresikerült kísérlet volt-e, netán valami homályos fenyegetés Hosszú címére, nem áll módunkban megmondani. De azért jól látszik, hogy a szövetség és elnöke, a sikeres és méltán népszerű Gyárfás Tamás azt vágják a kiváló úszónőhöz, ami épp a kezük ügyébe esik. Ez kétségkívül nem valami épületes látvány, de nem is csodálkozunk rajta, részükről ez, hogy is fogalmazzunk csak, a racionális magatartás. Gyárfás csak mértékkel elégítheti ki az úszónő és edző férje – akiket mindenképpen túlzás lenne a nemzetközi úszósport Bonnie és Clyde-jának nevezni – különféle extravagáns anyagi igényeit: az olimpikonok felkészülése, valamint a sikeres versenyzők díjazása szabott tarifákkal ketyeg, bármilyen külön juttatás, külön szerződés Hosszúval nemcsak igazságtalan lenne, de szét is feszítené a rendszert, először az úszók közt okozna rebelliót, aztán a többi sportágban. És amúgy is – ki fizessen neki, és miből?
De Gyárfás el sem engedheti Hosszút (vagy legalábbis ezt képzeli), hiszen akkor olimpiai érmeket, aranyat, netán aranyakat dobna ki az ablakon. Hosszú olimpiai sikere az ő sikere is lesz – de a tét számára nemcsak az, hogy lesz-e ilyes pozitív megerősítés, hanem immár a túlélés is, hisz ha nem tudja „megoldani” a Hosszú-ügyet, alighanem a legmagasabb szintről verik le a fejéről az úszósapkát.
De mielőtt aggódni kezdenénk Gyárfásért.
Az olimpiai részvétel szabályai, egészen pontosan az olimpiai charta 41. pontja szerint egy versenyző akkor indulhat az olimpián más nemzet színeiben, mint addig, ha előtte három évig nem versenyzett előző nemzetének képviseletében. Ezen szabály alól van kivétel: ha a versenyzőt – a nemzeti szakági sportszövetség javaslatára – a nemzeti olimpiai bizottság önszántából elengedi, akkor a várakozási idő nulla is lehet. Azaz: hogy Hosszú – például – amerikai színekben indulhasson Rióban, a Magyar Olimpiai Bizottság és a Nemzetközi Úszó Szövetség jóváhagyása és a MÚSZ ilyen irányú javaslata kell.
Az engedélyt a MOB a váltásra Hosszúnak a büdös életben megadni nem fogja, ebben biztosak lehetünk. Arról nem is beszélve, hogy a magyar olimpiai sporttámogatási rendszer – a felkészülési ösztöndíjakkal, a szövetségi támogatásokkal, az életjáradékkal – észvesztően, nemzetközi összehasonlításban is szokatlanul bőkezű az olimpiákon sikeres sportszakmunkásokkal; bőkezűbb például az Egyesült Államoknál. Ha tetszik, ha nem, Gyárfás – a saját pozícióján kívül – most ennek a rendszernek az integritását próbálja védeni; és fentiek fényében ez sikerülni is fog neki. Azt pedig, hogy jó-e ez a rendszer, vagy mint annyi más rendszer az országban, csak a nacionalista patológia kinövése, nem most kell eldöntenünk. Béke lesz, aranyak és pénz.
