A szerk.

Rossz pénz

A szerk.

Hogy ebben az egész kibebaszott devizahiteles történetben legyen egy, egyetlenegy nem elrontott kormányzati intézkedés, ahhoz az is kellett, hogy a forint elszálljon az euróhoz meg főként a svájci frankhoz képest. Ami még akkor is rossz, ha a gyenge forint jó az exportőröknek – mert az importőröknek meg rossz, és ha a forint leértékelődik, akkor minden ebben az országban kevesebbet ér, ingó és ingatlan vagyon, munka, tudás, személy, mi is, Önök is, de még a nénikénk báli legyezője is.

A devizahitelek tavaly novemberben eldöntött forintosítása az Orbán-kormány devizahiteleseket kimentő intézkedéssorozatának utolsó aktusa volt. Amivel addig próbálkoztak, hát… bár ne próbálkoztak volna. A 2011-es végtörlesztés a komoly tartalékokkal rendelkező, tehát jól fizető adósokat menekítette ki 180 HUF/CHF és 250 HUF/euró árfolyamon a hitelből. A frank akkoriban 240 körül tornázott, az euró a 300-at ugrálta körül – a gazdag hitelesek extra jól jártak, a bankok rosszul, a kevésbé tehetős hitelesek pedig sehogy. Az árfolyamgát csupán elhalasztotta a teljes összeg visszafizetését, és ezzel meg is drágította. A 2014-es offenzíva három elemből állt. Először az egyoldalú kamatemeléseket és az árfolyamrést támadta a kormány (azaz azt a banki gyakorlatot, hogy a bank az alacsonyabb árfolyamon adta el a hitelt, a törlesztőrészleteket viszont a magasabbon szedte be). A hadművelet a független magyar bíróság közbeiktatásával zajlott. A Kúria – miután a kormány kitartóan zaklatta a tárgyban – tavaly júniusban kiadott jogegységi döntése mindkét gyakorlatot erősen megkifogásolta, s kimondta, hogy az adósok számára kedvezőbb árfolyamot kell alkalmazni, és a kamat-, illetve díjemeléseket meg nem történtté kell tenni – visszamenőleg. Az érvek legalábbis megkérdőjelezhetők voltak: a kamatemelések megfeleltek az éveken át érvényes jogi szabályozásnak, és közgazdaságilag indokoltak is lehettek; az árfolyamrés erkölcstelennek nyilvánítása pedig a pénzt kivette az el­adható és megvásárolható jószágok köréből. Hogy a játék mire megy ki, azt a kormány tette egyértelművé: az Országgyűlés egy hónapra rá a jogegységi döntés alapján nemcsak azt foglalta törvénybe, hogy az árfolyamrés és az egyoldalú kamatemelés alapjáraton és visszamenőleg érvénytelen, de lényegében a jogorvos­lati lehetőségeket is felszámolta. A bankok ugyan megpróbálhatták a bíróságon bebizonyítani, hogy a kamatemelések megfeleltek a tisztességesség bizonyos kritériumainak, de erre az eljárásra a törvény egészen speciális szabályokat állapított meg; a jogszabály szinte minden eleme bűzlött az alkotmányellenességtől. A nyár végén lepörgetett látszateljárások a jogállamiságot úgy rúgták hasba, hogy az még az Orbán-rezsim szerfölött gazdag track record­jában is kivételesnek számított.

És a harmadik felvonás még hátravolt. A kormánypárt, miközben ezek a bírósági tréfák zajlottak, azt pedzegette, hogy a napinál alacsonyabb árfolyamon is forintosíthatják a devizahiteleket: például az akkoriban 250 HUF/CHF árfolyam helyett a hitel felvételekor érvényes – mondjuk – 180-on. A bankok csak az egyoldalú kamatemelés és az árfolyamrés eltörlése miatt várható veszteségeiket 700 és 1000 milliárd forint közöttire becsülték (a végösszeget még nem tudjuk, az elszámolás tart), és tulajdonosaik fejében nyilván megfordult, hogy ha valamilyen diszkonttal lesznek kénytelenek forintosítani a devizahiteleiket, inkább lelépnek és hagyják ezt az országot megfőni a saját levében. De ha ezt nem is mérlegelték: az újabb, önkényesen kirótt banki teher akár az ország további leminősítéséhez is vezethetett volna, ahogy az a végtörlesztés nem is túl távoli következményeként annak idején bekövetkezett. Ezek után döntött a kormány novemberben úgy, hogy a devizahiteleket a napi kurzusnak megfelelően forintosítja, azaz 256 forintos frank- és 309 forintos euróárfolyamon. (Az árfolyam meghatározása ennél kicsit bonyolultabb volt, de ez most mindegy.) Ha a forint netán javul, a hitelfelvevők szívnak (ezt senki egy percig sem gondolhatta komolyan). Ha tovább romlik (a 309-es euróhoz és a 256 forintos frankhoz képest), az árfolyamveszteség elvben a bankokat sújtotta volna – de csak elvben, mert a bankok, ha volt egy csöpp eszük, azonnal feltankoltak svájci frankból, azaz a forintjukért eurót, majd az euróért svájci frankot vásároltak. Erre a jegybank nemcsak lehetőséget adott (amennyiben a jegybanki devizatartalékból eurót adott el nekik), de lényegében kötelezte is őket. A svájci frank váratlan felértékelődésének és a forintosításnak a kombinációjából adódó veszteségeket így a pénzpiac távoli, ismeretlen szereplői nyelték le (azok a marhák, akikkel a magyarországi bankok az eurójukat frankra cserélték). Miattuk pedig fájjon az ő anyukájuk feje.

Az ily módon lebonyolított forintosítás ra­cionalitását és helyénvalóságát nehéz lenne elvitatni. A hitelfelvevők is meg a bankok is megszabadultak a további árfolyamkockázattól, és ez a magyar államnak se került szinte semmibe (lecsökkent a devizatartalék – ezt éppenséggel túl lehet élni). De mielőtt szobrot emelnénk a döntés gazdájának (Matolcsy Györgynek?), ne csak a fent felskiccelt, kudarcos és káros intézkedések sorozatát idézzük fel magunkban, hanem azt is, hogy a sarki pénzváltónál egy euróért 2010 áprilisában – azaz másfél évvel a világgazdasági válság kirobbanása után – csak 265 forintot kellett fizetni. Ekkor a devizahitel egyáltalán nem tűnt annyira „rossz terméknek”, amitől bárkit meg kéne menteni, sőt. A devizahitelesek katasztrófája legelsősorban is a forint gyengülésének következménye, mely gyengülés viszont a kormány gazdaságpolitikájának az eredménye. És tényleg csekély vigasz, hogy ezt nem elkúrták, hanem direkt így akarják.

Neked ajánljuk