Az első fordulóban – akkor még volt olyan is – Csiha mindössze 1,2 százalékkal maradt el a rapid mandátumszerzéstől, és jó 16 százalékot vert fideszes ellenfelére (több mint 6 ezerrel kapott több voksot). Az átragasztási akciónak nemcsak a célja, de a kezdeményezőjének kiléte is egyértelmű volt mindenkinek: a Fidesz vagy valamelyik leágazása ezzel az egyszerre sunyi és infantilis hazugsággal próbálta elérni, hogy a baloldali és liberális választópolgárok legalább egy része otthon maradjon a második körben. (Kevés sikerrel, Csiha végül 63 százalékkal nyert, 9 ezer szavazattal megelőzve fideszes ellenfelét.) Volt aztán az a módszer is, hogy a területi listáról már biztosan a parlamentbe jutott egyéni jelöltről választókerületi vetélytársa azt sulykolta, hogy mivel az úgyis bejutott, fölösleges a második körben rá szavazni, válasszák inkább helyette őt, és így a választókerületnek két képviselője lesz a Házban!
Az ellenfél táborának megosztására és elbizonytalanítására kedvelt megoldás az álbaloldali és áljobboldali „pártok”, szervezetek gründolása is; e tiszavirág-életű, avagy két választás között az önkéntes hibernációt választó formációk ajánlásait rendre a patrónus nagy párt aktivistái szedik össze. Ki ne emlékezne az Új Baloldalra, amely a nagy napon országosan 3000 szavazatot bírt összeszedni, és amelynek húzóneve, Szűrös Mátyás valahol a Fidesz környékén kötött ki fordulatos pályája végén? (Gyanúnk szerint mintegy megelőlegezve a szintúgy kacskaringós életmúltú Schmuck Andor karrierjének lehetséges kifutását.) Vagy idézzük fel a magyar helyesírás szabályai ellen fellépő Kereszténydemokratapárt dicstelen szereplését – máig nem tudjuk, mibe fájt ez hajdanán az MSZP-nek, de hogy kidobott pénz volt, az fix.
Jobb- és baloldal egyaránt, de nem egyforma mértékben élt ezekkel a nyilvánvalóan csaló trükkökkel. Ipari méretűvé kétségkívül a Fidesz fejlesztette, ráadásul azok után, hogy kétharmados parlamenti fölényével visszaélve az addigi demokratikus választójogi törvényt a maga képére formálta a szabályok átírásával és a választókörzeti határok önkényes átrajzolásával. Nem sajnálta rá a közpénzt sem, hiszen a 2014-es választások kamupártáradata súlyos milliárdokba került az adófizetőknek. Igaz, cserébe a szavazópolgárok a bőség zavarával küzdhettek, több Együtt vagy Összefogás nevű szervezet közül is választhattak tavaly tavasszal. Tiszta szerencse, hogy Fidesz–KDNP-ből csak egyetlen volt.
Ezeket az emlékeket a február 22-i veszprémi időközi országgyűlési választás hozta elő bennünk. Hétfő óta tudható, hogy 26 jelölt került a szavazólapra, köztük, mit ad isten, 15 független, éppen úgy, mint a baloldali ellenzék által is támogatott Kész Zoltán. (Nyugi, van megint Összefogás, Szepessy Zsolt volt monoki polgármester, a Fidesz jelenlegi szociálpolitikája előképének is tekinthető „monoki modell” megvalósítója az ország másik végéből bumlizik Veszprémbe, hogy képviselhesse az Összefogás Pártot. Ez aztán az elkötelezettség.)
„Nagyon félnek a vereségtől” – mondja Kész Zoltán a Fideszről néhány oldallal beljebb, és maga is felsorol olyan praktikákat, amiket a kormánypárt most bevetett ellene. A kérdés csak az, hogy a folyamatnak, amely plakátok átragasztgatásával kezdődött és többek között antidemokratikus „választási” szabályok meghozatalával folytatódott, mi lehet a következő állomása – főleg, ha Veszprémben ennyi már nem is lesz elég? A további nehézségek elkerülése végett javasolnánk egy olyan kétharmados törvény meghozatalát, miszerint Magyarországon választást csak azon párt jelöltje nyerhet, amelyik vezetőjének a neve „o”-val kezdődik és „rbánviktor”-ral végződik. Egyéni képviselői indítványként benyújtva – esetleg egy salátatörvény részeként – a jövő hét végéig simán le lehet zavarni.
