A szerk.

Szíria cserepei

  • A szerk.
  • 2015.11.01 11:09

A szerk.

Hétfőn az ENSZ-ben Putykó elnök betartott Barkó elnöknek (nem mintha mást vártunk volna), amennyiben világossá tette, hogy ha lesz nemzetközi koalíció az Iszlám Állam ellen, abban benne lesz Bassár el-Aszád elnök is, ha nem lesz benne, nem lesz nemzetközi koalíció. Hétfői fellépéséhez még az is hozzátartozik, hogy pár héttel ezelőtt Oroszország nehézfegyvereket juttatott a szír kormánynak, vélhetően kiképző személyzettel együtt.

Bár Putyin elnöknek elég ramaty a sajtója a Páva utcában, és a beszédben sok volt a képmutatás, most az is megeshet, hogy vannak méltányolható, a nemzetközi bajkeverésen túlmutató szempontjai. De egy szempont biztosan van, amelyből nézve igaza lehet – még ha ezt az aspektust Putyin a lelke mélyén a legkevésbé fontosnak tartaná is.

A szíriai etnikai-vallási polgárháború áldozatainak száma a legszerényebb becslések szerint is meghaladja a 200 ezer főt; más adatgyűjtések 300 ezer fölé helyezik ezt a számot. A damaszkuszi kormány nemcsak hogy közvetlenül felelős az erőszak eszkalációjáért (hiszen 2011-ben ő kezdte az egészet, amikor aránytalan erőszakkal, Homsz város bombázásával válaszolt a több demokráciát követelő, illetve a titkosszolgálatok brutális gyilkosságai ellen tiltakozó tüntetésekre), de a statisztikák, a mégoly pontatlan body count azt is egyértelművé teszi, hogy a legtöbb áldozatot (civilt és katonait) épp a kormány katonai és karhatalmi akciói követelték.

Mindezek alapján el-Aszádnak – és nemcsak neki, hanem az általa vezetett rezsim nagyjából minden magas beosztású hivatalnokának és katonatisztjének – a háborús jog megsértése miatt nemzetközi bíróság előtt lenne a helye, nem pedig egy széles nemzetközi koalíció centrumában. (A hágai Nemzetközi Büntetőbíróság elé idézése fel is merült, ám a Biztonsági Tanács két tagja, Oroszország és Kína hallani sem akar erről.)

Ez az elgondolás rendkívül rokonszenves, de nem biztos, hogy pont most kéne meglépni.

Ha 2011-ben talán nem is annak indultak, a szíriai sajnálatos események igen hamar a felekezeti háború mintázatát vették fel. Lehetséges, hogy 2011-ben lett volna demokratikus, vallási és egyéb identitásokon átívelő összetételű, a közös Szíria közös jövőjéről valami­féle közös elképzeléssel rendelkező ellenzéke Aszád diktatúrájának – de ezt már sosem fogjuk megtudni. És már rég nem érdekes az sem, hogy az egykori Szíria szunnita vagy alavita polgárai közül hány – milyen kevés – hitt valójában Allahban, vagy törődött a vallási doktrínák közti különbséggel. A fontos – ma már – csak az, hogy az egyik identitás azt gondolja a másikról, hogy a másik meg fogja gyilkolni, és vice versa. A mindkét (sőt, a szunnita lakosság kétfelé ágazó lojalitása miatt mindhárom) oldal által eddig elkövetett, rettenetes atrocitások fényében nem alaptalanul.

A háborús bűnös szír elnök és legközelebbi tettestársainak kivétele a képből – és ez lenne Washington javaslata – rövid úton omlasztaná össze az ország egyelőre általuk irányított és védett részét. Ezt az Aszád-rezsim által ellenőrzött nyugati, tengerparti sávot még mindig több millióan lakják, túlnyomó többségükben alaviták. (A háború előtt Szíria 23 milliós lakosságából több mint négymillióan tartoztak ehhez a síizmus leágazásaként felfogható szektához.) Abba belegondolni is hátborzongató, mi történne ezekkel az emberekkel, ha akár az Iszlám Állam, akár az al-Káida szíriai szárnya, akár az erős eufemizmussal „mérsékelt iszlamistának” jellemzett szunnita felkelő csapatok az el-Aszád eltávolítása után következő káoszban e területeken szabad kezet kapnának. Obama az ENSZ-ben a szír elnök levételét valamiféle „irányított átmenet” (managed transition) útján vizionálta – de vajon vannak-e az amerikai kormánynak titkos szövetségesei az alavita politikai közösségen belül, akik el-Aszád helyére léphetnének? S ha nincs cserecsapat, hogyan és ki véd meg három-, négy-, ötmillió embert a kiirtástól?

Az amerikai politika egyébként – akárcsak az orosz – az Iszlám Államot tartja az első számú ellenségnek: Obama az IÁ-t „apokaliptikus szektának” nevezte, s Putyinnak is van miért tartania az iszlám extremizmustól, illetőleg a muszlimok radikalizálódásától: ha másért nem, az Oroszországban élő, legalább 15 millió muszlim vallású polgár miatt. Arra viszont senki nem látja a választ, hogy végül is minek kellene keletkeznie Szíria helyén, hogy az ott élők és a visszatérni kívánók hogyan kormányozzák majd önmagukat; s ha nem az Iszlám Állam, akkor milyen formáció lesz az, amely a többségi szunnita lakosság életének valamiféle állami keretet adhat. Az Egyesült Államok által aktívan támogatott felkelők épp úgy nem fogják tudni katonai úton konszolidálni a hatalmukat Szíria teljes területe felett, ahogy el-Aszád kormánya és az Iszlám Állam sem.

A szíriai konfliktus még messze van a kifáradástól, s a játszó nagyhatalmak nagy száma, érdekeik és ellentéteik bonyolult konstellációja amúgy is kétségbeejtően nehézzé tesz bármilyen egyensúlyi megoldást. De bármilyen szomorú is: el-Aszád eltávolítása most csak a gyilkolás, s nem mellesleg a menekültáradat eddig is nagy számait emelné négyzetre.

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.