Hogy a hét végi koalíciós megállapodás ne oszlatta volna a homályt az egy vs. több egészségbiztosító ügyében, azt nem mondhatjuk. Viszont azt sem, hogy a két fél kidolgozott részletekkel, apróságokra is kiterjedő megoldással állt elő.
A megállapodás egyik fő eleme az OEP megszüntetését és öt-hét regionális biztosító bevezetését tartalmazza. Tegyük fel, hogy a regionális biztosítók megalakulásuk után menten ádáz versengésbe kezdenek, hogy a legjobb szolgáltatókkal kössenek szerződést - és a törvény ezt meg is engedi nekik. Mint azt is, hogy a biztosított ne csak a lakhelye szerinti biztosítóval szerződhessen. Ez örvendetes fejlemény lenne: csakhogy ez már maga a több-biztosítós rendszer, még akkor is, ha a járulékokat az Országgyűlés állapítja meg, az adóhivatal szedi be és az OEP utódja osztja majd le nekik. E rendszerben a regionalizmus nagyrészt ködevés vagy inkább egyfajta kiinduló állapot az országos több-biztosítós modell felé. Egy másik, korlátos értelmezés szerint a regionális biztosítók nem szerződhetnek a régión kívüli kórházakkal, így az ellátottak is csak önregionális biztosítójukat választják majd. E megoldás aligha jelentene többet, mint az egységes állami biztosító felszabdalását öt-hét kisebb, ám ugyanolyan darabra, mit reformnak nevezni rosszízű marhaság lenne.
A megállapodás másik fő kérdése a magántőke bevonása volt. Az ötlet, miszerint a magánbiztosítók 49 százalékos tulajdonrészt szerezhessenek a regionális biztosítókban, magában alig is jelent valamit. Ha a biztosítók gazdálkodása fölött a kisebbségi magántulajdonos nem gyakorolhat ellenőrzést, ha nem lesz befolyása legalább a kiadások, a működés racionalizálására, ha nem ő lesz az aláíró - vagy legalább az egyik -, úgy aligha akad olyan palimadár, aki akár egy forintját is belehányná az üzletbe. Még a végén vele nyalatnák föl a tébékassza hiányának 49 százalékát. Ha ebbe nagyon belelovalljuk magunkat, menten megszánjuk szegény, árva biztosítókat! Biztosítók, ne hagyjátok magatokat!
Kicsit elfordítva azonban varázskaleidoszkópunkat, egy rakás kapitalistát látunk, akik pár fillérért államilag garantált profitot zsebelnének be. Például úgy, hogy a velük kötött szerződés azt is tartalmazza: ha nem keresnek eleget, a hiányzó haszonszázalékokat az állami költségvetés pótolja. Láttunk mi már efféle magánosítást ebben az országban, nem is egyet. (A miniszterelnök szerint ilyen márpedig nem lesz, de láttunk mi már éjjeliőrt nappal vízórát leolvasni úgyszintén!) És vajon nem élnek-e majd vissza a magántulajdonosok a menedzsmentjogokkal: például úgy, hogy a beteg-szolgáltató-biztosító háromszögben inkább a szolgáltatóval kacsintanak össze a beteg rovására? Jaj, ne nyafogjon a bácsi, vegye be az aszpirint, tegye vissza azt a sok belet a szatyrába, és menjen szépen haza!
A hétvégi megállapodás nyilvánvaló politikai kompromisszum, ami viszont aligha lesz fenntartható akkor, ha a törvény írásakor a részletek lesznek terítéken. Ha a magánbiztosítók nem jutnak meghatározó befolyáshoz a vegyes tulajdonú társaságok gazdálkodásában - például úgy, hogy ők adják a vezérigazgatót vagy az it-ben vagy az fb-ben többségük van; hogy egy vállalatot hány ember irányít, és demokratikus vagy diktatórikus elvek alapján-e, az pusztán döntés kérdése - akkor a biztosítók bizonyosan nem szállnak be, és az egész átalakításból nem lesz semmi. Ezt kevéssé tartjuk valószínűnek - így a hétvégi megállapodást a több-biztosítós modell előszobájának kell tekintenünk. (A Fidesz helyesen látja, hogy az események inkább a kisebbik koalíciós párt szája íze szerint kezdenek alakulni - más kérdés, hogy ezt miként minősíti.)
Mindezt az MSZP talán már észrevette, talán nem: azt mindenesetre mélyen megértenénk, ha nem is akarná észrevenni. Az állami tulajdonhányad megőrzése - bírjon e tény bármily csekély valós jelentőséggel is - jó propagandaérv lehet, ha azt akarnák bizonyítani, nem adták fel minden állásukat. De ne felejtsük el azt sem, hogy a rendszer kidolgozása csak most kezdődik. A kormánynak meg kell állapodnia a magánbiztosítókkal: elég csábító befektetési lehetőséget kell kínálnia ahhoz, hogy beszálljanak, de gátat kell szabnia mértéken felüli gazdagodásuknak is, elvégre ezt közpénzből tennék (az évi 10 százalék fölötti adózott nyereség már gyanús lenne). Hitelt érdemlően kell bizonyítania jövendő partnerei előtt, hogy a járulékokat képes lesz beszedni és nyilvántartani. Ugyanakkor törvényi és/vagy szerződéses garanciákat kell biztosítania arra, hogy a biztosítók ne a betegek rovására gazdálkodjanak, hogy ne válogathassák ki a magas járulékot fizető, ám egészséges ügyfeleket. Meg kell akadályoznia a biztosítók versenyellenes megállapodásait. A szolgáltatások ellenőrzését sem bízhatja csak a piacra. Gondoskodnia kell arról, hogy az átállás ne fulladjon káoszba. Ezer apró részletet kell kidolgoznia arra, hogy a biztosítottak érdekeit és befizetéseiket megvédje: a tőkével szemben. Maradt tehát a szocialista pártnak elég terepe az önmegvalósításra.
