A szerk.

Torzók

A szerk.

Körülbelül most, e hetekben múlhatott el az utolsó pillanat, amikor a brit kormány valamilyen kivihetőnek tetsző Brexit-tervet terjeszt az Európai Unió, közelebbről is Michel Barnier, az unió Brexit-ügyi főtárgyalója elé annak érdekében, hogy a jövő március végén esedékes kilépés valamelyest rendezett körülmények között folyjék.

Körülbelül most, e hetekben múlhatott el az utolsó pillanat, amikor a brit kormány valamilyen kivihetőnek tetsző Brexit-tervet terjeszt az Európai Unió, közelebbről is Michel Barnier, az unió Brexit-ügyi főtárgyalója elé annak érdekében, hogy a jövő március végén esedékes kilépés valamelyest rendezett körülmények között folyjék. Az idő azért sürget, mert a Nagy-Britannia és az unió, illetve annak tagállamai közötti, az uniós szerződést felváltó megállapodásoknak – legyenek bármennyire elnagyoltak is – át kellene futniuk a brit törvényhozáson, az unió vezető testületein és a tagállami kormányokon, parlamenteken is, és ez nem kevés idő. Ilyen ajánlat azonban továbbra sincs az asztalon, két okból sem. Az egyik, hogy az a javaslat, amit bő két hete Theresa May miniszterelnök a megoldás – ha nem is kulcsaként, de – első lépéseként prezentált, a kivitelezhetőség és a másik fél általi elfogadhatóság minimális kritériumainak sem felelt meg. A másik meg az, hogy ez a torzó is halva született: a brit parlament már a bejelentése után pár nappal elkaszálta.

Anélkül, hogy akárcsak kísérletet is tennénk az elmerülésre a részletekben, a brit kilépés módozatának két szélsőséges változata képzelhető el: az egyik a puha, a másik a kemény. A soft Brexit többé-kevésbé azt jelentené, hogy az ország az egységes európai piac és szabad kereskedelmi tér része marad, ezért még valamit fizet is az uniónak, de kiszáll az európai intézményekből és a közös döntéshozatalból. A hard Brexit meg azt, hogy a kilépéssel nemcsak az intézményi részvételt mondja fel, de otthagyja a szabad kereskedelmi övezetet is (újra bevezetik a vám- és egyéb határokat Nagy-Britannia és az unió, illetve tagállamai között), és egyik napról a másikra megszűnik minden szerződéses kapcsolata Európa országaival. A soft Brexit alapfeltétele az lett volna (lenne), hogy az unió négy alapvető szabadságát (az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a személyek szabad áramlását) magára nézve is kötelezőnek ismeri el London, azaz valamilyen módon mégiscsak bennmarad az unióban, csak a befolyásolásáról, a döntéshozatali részvételről mond le. Brit szempontból ez lenne a lehető legértelmetlenebb megoldás, de mégiscsak ezzel lehet a globális gazdasági károkat minimalizálni.

A brit kormány és a parlament az elmúlt évben a lehető legképtelenebb kombinációkkal állt elő arról, hogy mit tartanának meg az uniós tagságból és mit nem. Ezen elmejátékoknak és fantazmagóriáknak a közös tulajdonsága a realitások teljes figyelmen kívül hagyása volt, annak a tudomásul nem vétele, hogy az unió nem engedhet és nem is fog engedni a négy szabadság együttes érvényesüléséből; olyan nincs, hogy élvezem a vámunió vagy a korlátlan tőkeáramlás nyújtotta előnyöket, miközben kivonom magam az Európai Bíróság joghatósága alól, és/vagy egyoldalúan korlátozom a munka, vagyis a személyek szabad vándorlását. De még így sem sikerült semmit összehozniuk. May rövid életű javaslata – egy év intenzív gondolkodás eredménye! – valahol a puha és a kemény kilépés között látta volna a királyi ösvényt, de mielőtt Barnier szétcincálhatta volna, maga a brit alsóház fordította meg állítólagos puhasága és defetizmusa miatt. Ez a vakság, a teljes önmagukba fordulás, sőt a káosz önfeledt élvezete korántsem csak a toryk sajátja. A Corbyn-féle Munkáspárt éppúgy erős Brexit-párti csoportot dédelget kebelén, ahogy a Konzervatív Pártban sokan látják jól s próbálnák megúszni a kilépés katasztrófáját. (Jellemző, hogy May tervét szűk többséggel, pár kilépéspárti munkáspárti képviselő szavazatával vetette el a parlament.) Dermesztő, hogy a Farage- és Boris Johnson-féle destruktív bohócpolitika túszul ejtette a két nagy brit pártot, s hogy az unióban maradásnak – amelyről egy esetleges második népszavazás dönthetne – nincs releváns politikai képviselete. Ehhez képest tulajdonképpen még az is szép eredmény, hogy a közvélemény-kutatások szerint a kilépést ellenzők legalább kis többségbe kerültek a 2016 nyarán nyertes Brexit-párti szavazókkal szemben – de ez, most úgy tűnik, kevés lesz. A hard Brexit napról napra ijesztőbben tornyosul előttünk – s bár az azonnali apokalipszis Nagy-Britanniát fenyegeti, ne legyenek illúzióink, ez az Európai Unió számára is kisebb csapással érne fel.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.