A szerk.

Tudták

A szerk.

Amiről George Birnbaum a több svájci napilap hétvégi mellékleteként szolgáló Magazin című újságnak beszélt (a cikket itthon a 24.hu fedezte fel, s azóta elérhető angolul a buzzfeed­news.com oldalon is), sok újdonságot nem tartalmaz.

Birnbaum büszkén mesél a már elhunyt üzlettársával és mesterével, Arthur J. Finkelstein kampányszakemberrel közösen kimunkált kampánytermékeikről, melyekkel végigházalták a fél világot. Romboló stratégiákról van szó majd’ minden esetben, amennyiben nem a megbízó üzleti partner (politikus) nagyszerű tulajdonságaira helyezték a hangsúlyt e hadjáratokban, hanem az ellenségképgyártásra, a karaktergyilkosságra, s ily módon az ellentábor elbizonytalanítására. Ebben a küzdelemben minden eszköz megengedett, a megrendelő igényeinek maximális kielégítése felülír minden más szempontot.

Pontosan tudható volt, hogy az orbánista propagandában miért Soros György lett a gonosz, a világmindenség első számú megrontója; a szörnyeteg, aki ellen korunk Szent Györgye, a magyar kormányfő küzd a legállhatatosabban. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy miről akarja ezzel az orbáni hatalom elterelni a köz figyelmét – mindenekelőtt uralma leglényegéről, a szemérmetlen és rendszerszerű lopásról. És kezdettől világos volt e szándéknak nemcsak a motivációja és a háttere, hanem az aljassága is; az a cinikus gonoszság, ahogyan beszélni kezdtek arról az emberről, aki visszatérése (1984) óta 400 millió dollárral segítette az országot a legkülönfélébb területeken és formában. A Magyar Soros Alapítvány, majd a Nyílt Társadalom Alapítványok megannyi támogatása az oktatástól kezdve az egészségügyön át az emberi jogi és a szociális projektekig a jobb, emberibb Magyarországot szolgálták. (Kétségtelen, nemegyszer kidobott pénz volt ez, példa rá az Orbán-rezsim jó pár vezető tisztségviselőjére hajdan elköltött sok-sok dollár.)

Birnbaum most arról értekezett nagy szakmai önérzettel, hogy miért Soros volt az ideális áldozat; hogy miért őt kínálták fel tehetséges ügyfelüknek, Orbán Viktornak. Soros sikeres, gazdag, és – ami a fő – semmiféle politikai ambíciója nincs, nem is Magyarországon él, következésképp hatékony politikai eszközei sincsenek a védekezésre. Ráadásul a rágalmak ellen rövidtávon nem lehet védekezni, hiszen az óhatatlanul magyarázkodásnak tűnne, és ezért a mocskolódó fél pozícióit erősíti. Birnbaum nem kis elégedettséggel konstatálja, hogy ezt, a védekezés hiábavalóságát is mily’ remekül kisakkozták Finkelsteinnel.

Az a mese tehát, amelyen Orbán Viktor evilági küldetése, s ily módon a fideszes tábort összetartó világmagyarázat is alapul – a keresztény Magyarországért és Európáért folytatott kozmikus harc a Soros-mozgatta „Brüsszel”, ENSZ, és háttérhatalom ellen –, nem más, mint két amorális, gátlástalan ganef által kiagyalt politikai marketing termék. Épp olyan, a „pillanat folyamatos uralására” kitalált maszlag a tömeg számára, mint amilyen 1996–2002 között a Fidesz-hirdette „polgári Magyarország” volt.

Amikor Birnbaumot szembesítik a Soros-ellenes kampány antiszemita értelmezési keretével, azt válaszolja, erről szó nincs, nem érdekelte, nem is tudta, hogy Soros zsidó.

Uramjézus.

Liberális, finánctőke, globális tőke, háttérhatalom, nemzetietlen, nemzetellenes, spekuláns; és persze az ördögi terv, aminek a középpontjában Magyarország fölszámolása áll – mi kell még ezeken a szavakon kívül a zsidóellenes (és tágabban, a xenofób) indulatok fölkorbácsolásához? Horgas ujjakat, csöpögő orrokat rajzoló karikatúrák? (Egyébként ezek is megvoltak.) Nemcsak Finkelstein és Birnbaum volt tisztában azzal, hogy mit „árul”, hanem Orbán is tudta, mit kap a pénzünkért. Igen, pontosan azt: rasszizmust, xenofóbiát, antiszemitizmust. És ne feledjük: a Soros-ellenesség nem csak a gyengeelméjűség minden tünetét fölvonultató fideszes nyilatkozatokban, akciókban és plakátkampányokban nyilvánult meg. Hanem abban is, amiben a rasszizmus, a zsidó- és idegenellenesség mindig és mindenhol megnyilvánul: önkényesen kijelölt társadalmi csoportok megbélyegzésében, majd dehumanizálásában és idővel üldözésében. Orbánék a propagandamédiájukon kívül az államgépezetet és az igazságszolgáltatást, az állam erőszakszerveit is politikai „kampányuk” szolgálatába állították. Az a szóhasználat, amelyet a propaganda megenged magának a rezsim ellenfeleivel szemben, egyszerre idézi a harmincas évek szélsőjobboldali és az ötvenes évek rákosista uszítását. Az ellenségnek kikiáltott civil szervezeteket és azok vezetőit nyilvánosan meghurcolták. Folyamatosan zajlik a hecckampány ellenzéki politikusok, köz­életi szereplők és a szabad sajtó ellen.

A leghalványabb jel sem utal arra, hogy Orbánék elhagynák ezt a politikát. Sőt, annál görcsösebben ragaszkodnak majd hozzá, minél inkább teret vesztenek előbb Európában, aztán egyszer itthon is. Hogy mindez hova vezet, azt még George Birnbanum sem tudja. És nyilván nem is érdekli: elvégezte a feladatát.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.