Birnbaum büszkén mesél a már elhunyt üzlettársával és mesterével, Arthur J. Finkelstein kampányszakemberrel közösen kimunkált kampánytermékeikről, melyekkel végigházalták a fél világot. Romboló stratégiákról van szó majd’ minden esetben, amennyiben nem a megbízó üzleti partner (politikus) nagyszerű tulajdonságaira helyezték a hangsúlyt e hadjáratokban, hanem az ellenségképgyártásra, a karaktergyilkosságra, s ily módon az ellentábor elbizonytalanítására. Ebben a küzdelemben minden eszköz megengedett, a megrendelő igényeinek maximális kielégítése felülír minden más szempontot.
Pontosan tudható volt, hogy az orbánista propagandában miért Soros György lett a gonosz, a világmindenség első számú megrontója; a szörnyeteg, aki ellen korunk Szent Györgye, a magyar kormányfő küzd a legállhatatosabban. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy miről akarja ezzel az orbáni hatalom elterelni a köz figyelmét – mindenekelőtt uralma leglényegéről, a szemérmetlen és rendszerszerű lopásról. És kezdettől világos volt e szándéknak nemcsak a motivációja és a háttere, hanem az aljassága is; az a cinikus gonoszság, ahogyan beszélni kezdtek arról az emberről, aki visszatérése (1984) óta 400 millió dollárral segítette az országot a legkülönfélébb területeken és formában. A Magyar Soros Alapítvány, majd a Nyílt Társadalom Alapítványok megannyi támogatása az oktatástól kezdve az egészségügyön át az emberi jogi és a szociális projektekig a jobb, emberibb Magyarországot szolgálták. (Kétségtelen, nemegyszer kidobott pénz volt ez, példa rá az Orbán-rezsim jó pár vezető tisztségviselőjére hajdan elköltött sok-sok dollár.)
Birnbaum most arról értekezett nagy szakmai önérzettel, hogy miért Soros volt az ideális áldozat; hogy miért őt kínálták fel tehetséges ügyfelüknek, Orbán Viktornak. Soros sikeres, gazdag, és – ami a fő – semmiféle politikai ambíciója nincs, nem is Magyarországon él, következésképp hatékony politikai eszközei sincsenek a védekezésre. Ráadásul a rágalmak ellen rövidtávon nem lehet védekezni, hiszen az óhatatlanul magyarázkodásnak tűnne, és ezért a mocskolódó fél pozícióit erősíti. Birnbaum nem kis elégedettséggel konstatálja, hogy ezt, a védekezés hiábavalóságát is mily’ remekül kisakkozták Finkelsteinnel.
Az a mese tehát, amelyen Orbán Viktor evilági küldetése, s ily módon a fideszes tábort összetartó világmagyarázat is alapul – a keresztény Magyarországért és Európáért folytatott kozmikus harc a Soros-mozgatta „Brüsszel”, ENSZ, és háttérhatalom ellen –, nem más, mint két amorális, gátlástalan ganef által kiagyalt politikai marketing termék. Épp olyan, a „pillanat folyamatos uralására” kitalált maszlag a tömeg számára, mint amilyen 1996–2002 között a Fidesz-hirdette „polgári Magyarország” volt.
Amikor Birnbaumot szembesítik a Soros-ellenes kampány antiszemita értelmezési keretével, azt válaszolja, erről szó nincs, nem érdekelte, nem is tudta, hogy Soros zsidó.
Uramjézus.
Liberális, finánctőke, globális tőke, háttérhatalom, nemzetietlen, nemzetellenes, spekuláns; és persze az ördögi terv, aminek a középpontjában Magyarország fölszámolása áll – mi kell még ezeken a szavakon kívül a zsidóellenes (és tágabban, a xenofób) indulatok fölkorbácsolásához? Horgas ujjakat, csöpögő orrokat rajzoló karikatúrák? (Egyébként ezek is megvoltak.) Nemcsak Finkelstein és Birnbaum volt tisztában azzal, hogy mit „árul”, hanem Orbán is tudta, mit kap a pénzünkért. Igen, pontosan azt: rasszizmust, xenofóbiát, antiszemitizmust. És ne feledjük: a Soros-ellenesség nem csak a gyengeelméjűség minden tünetét fölvonultató fideszes nyilatkozatokban, akciókban és plakátkampányokban nyilvánult meg. Hanem abban is, amiben a rasszizmus, a zsidó- és idegenellenesség mindig és mindenhol megnyilvánul: önkényesen kijelölt társadalmi csoportok megbélyegzésében, majd dehumanizálásában és idővel üldözésében. Orbánék a propagandamédiájukon kívül az államgépezetet és az igazságszolgáltatást, az állam erőszakszerveit is politikai „kampányuk” szolgálatába állították. Az a szóhasználat, amelyet a propaganda megenged magának a rezsim ellenfeleivel szemben, egyszerre idézi a harmincas évek szélsőjobboldali és az ötvenes évek rákosista uszítását. Az ellenségnek kikiáltott civil szervezeteket és azok vezetőit nyilvánosan meghurcolták. Folyamatosan zajlik a hecckampány ellenzéki politikusok, közéleti szereplők és a szabad sajtó ellen.
A leghalványabb jel sem utal arra, hogy Orbánék elhagynák ezt a politikát. Sőt, annál görcsösebben ragaszkodnak majd hozzá, minél inkább teret vesztenek előbb Európában, aztán egyszer itthon is. Hogy mindez hova vezet, azt még George Birnbanum sem tudja. És nyilván nem is érdekli: elvégezte a feladatát.
