Hogy mi ez az egyetlen megoldás, azt Tusk ugyan nem mondta ki, de arra gondolhatott, hogy a londoni parlament lefújja ezt az egész marhaságot, és a britek legkésőbb a március 29. éjféli határidő előtt pár perccel visszavonják kilépési kérelmüket. Tusk ezt közvetlenül az után mondta (írta a Twitterén), hogy a mondott parlament leszavazta a londoni kormány és az Európai Unió megállapodását a britek rendezett távozásáról; vagy inkább porrá zúzta ezt az alkut – 432 ellenszavazattal szemben mindössze 202 képviselő támogatta a hosszú hónapok alatt kidolgozott egyezséget.
De tartunk tőle, Tusk tévedett: a kilépés elmismásolásának (elhalasztásának, visszavonásának, parlamenti leszavazásának, a második népszavazás kiírásának, etc.) igenis van alternatívája. Ez pedig a megállapodás nélküli kilépés, a hard Brexit, a crashing out, az aláhullás a szakadékba. (Tusk megjegyzése amúgy jól mutatja azt is, milyen illúziókban ringathatták magukat az uniós tárgyalópartnerek, sőt, vezető politikusok arról, hogy a britek végül mégis racionális döntést fognak hozni, olyat, ami nem megy szembe hazájuk nyilvánvaló érdekeivel. Egy igen szellemes megfigyelő szerint az unió egy exhibicionistával játszott vetkőzős pókert – Hosuk Lee-Makiyama, köszönjük!)
A hard Brexit annál is fenyegetőbbnek tűnik e pillanatban, mert ha a brit parlament nem tesz semmit a következő két hónapban, akkor automatikusan ez következik be, és ezt megfogalmazhatnánk így is: ahhoz, hogy ne legyen hard Brexit, a brit parlamentnek, illetve valaminő, bárminő többségnek a brit parlamentben tennie kéne valamit. Ez első ránézésre nem tűnik lehetetlen küldetésnek, a konzervatív párt kötelékébe tartozó tucatnyi szélsőjobboldali képviselőn kívül szinte senki nem akarja a megállapodás nélküli távozást, illetve az ezzel járó monstruózus felfordulást és általános kalamitást. Csakhogy a brit parlamentnek ez a többsége erősen virtuális és csúnyán szegmentált. Nemcsak abban nem értenek egyet, hogy mit szeretnének – az unióban maradni, vagy csak jobb alkut kötni a kilépésről Brüsszellel, valami kis halasztást kiharcolni, vagy második népszavazást –, de abban sem, hogy ezen célok valamelyikét hogyan kéne realizálni. E törésvonalak ráadásul a két nagy párton belül is léteznek, sőt, főleg ott, azaz van maradáspárti Tory, van népszavazáspárti Tory, megállapodáspárti kilépéses Tory, és biztos van kis, zöld Tory nagy, elálló füllel is; ahogy vannak ugyanilyen képviselők munkáspárti kiszerelésben is, sőt, még olyan Labour-honatya is akad, akinek a no deal Brexit sem lenne az ellenére. Jelentős számú, és változatos pártállású képviselő gondolja azt, vagy tesz úgy, mintha azt gondolná, hogy a baj igazából az, hogy Theresa May rossz alkut kötött az EU-val, és elég lenne egy másik valakinek visszamenni u.oda egy jobbért. A Brexit kollektív kábulatában, a nemzeti önzés eme emelkedett delíriumában ezek a képviselők – vagy inkább a brit politikus közvélemény – egyszerűen képtelenek nemhogy tekintetbe, de akár tudatukba venni az Európai Unió indokait a Brexit-vitában, álláspontjának észszerűségét és mélyebb megalapozottságát, horribile dictu elveit. Mintha az Európai Unió pusztán az lenne, aminek ki-ki közülük képzeli. A németek mesterterve, a Drittes Reich álnok spinoffja! Jellemző s egyszersmind mélyen elkeserítő, hogy a May-féle megállapodást, a rendezett távozás jószerivel egyetlen racionális és méltányos módját milyen kéjjel dobta máglyára a nekivadult horda.
E ponton szerfölött csábító lenne a brit politikusok, pártvezérek, döntéshozók teljes alkalmatlansága fölött lamentálni kicsit, s erre jó okunk is lenne – de e panoptikum mögött a brit választók, hovatovább a brit, vagy még inkább az angol társadalom tévképzeteit, megosztottságát, irracionalitását – vagy épp másfajta racionalitását és eltérő értékpreferenciáit fedezhetjük fel. A londoni alsóház mai káoszának gazdái nemcsak előidézői, de produktumai is e szélesebb krízisnek.
Épp ezért afelől sem lehetnek kétségeink, hogy ha valami előre nem látható fordulatok után Nagy-Britannia mégis az Európai Unió tagja marad, akkor az ország egyre vadabbul unióellenes fele az unión belül is politikai képviselethez fog jutni. Az új EP-ben szép számmal lennének olyan angol képviselők, akik célja csak a pusztítás, és a Bizottságban és a Tanácsban is folytatódna a vég nélküli destrukció. Az unió eddig dicséretes elvszerűséggel és meglepően egységesen védte a saját és a tagállamok érdekeit a Brexit romboló potenciáljával szemben. De meddig lenne képes ellenállni a nacionalizmus és a népbetegséggé vált agyalágyultság e szörnyű keverékének? A hard Brexit – amely súlyosan visszavetheti az európai növekedést, romba döntheti a törékeny észak-írországi békét, és amúgy is sok szenvedést fog okozni kontinensszerte – nem lesz babazsúr, s épelméjű európai csak örülhet, ha sikerül megúszni. De a Brexit-ideával mérgezett Nagy-Britannia nélkül akkor is erősebb lesz az unió.
