Vasárnap délután ismét – a Kuciak-gyilkosság óta a sokadik alkalommal – hatalmas tüntetés volt Pozsonyban.

A Tisztességes Szlovákiáért mozgalom megmozdulásán tömegek követelték az előző kormány vezetőinek folyamatosan falazó rendőrkapitány, Tibor Gašpar leváltását. Hétfőn lemondott az új kormány belügyminisztere, Tomáš Drucker, mert „nem talált indokot” arra, hogy a főrendőrt menessze. A szavait azonmód le is fordította a helyi sajtó: Fico és Kaliňák akadályozta meg Gašpar elmozdítását, kitűnően illusztrálva ezzel a Pelligrini-kormány önállóságát. A lapok azt is megjegyezték, a tüntetők aligha érik be a párnapos belügyminiszter retirálásával. Kedden lemondott a rendőrfőkapitány.

A világért sem akarnánk Szlovákiát afféle bezzegországként leírni, láthatóan nekik is megvan a maguk baja, melyet persze még mindig bőven a demokratikus keretek között igyekeznek dűlőre vinni. Ilyenformán nyugodtan állíthatjuk azt is, hogy a szombati budapesti tömegtüntetés egészen más környezetben zajlott, s nem lesz ez másként a következővel sem, melyre ugyancsak tömegek jelezték részvételüket.

A szombati tüntetés azon túl, hogy rengeteg embert megmozgatott, s jó szolgálatot tett a választások eredménye okozta feszültség levezetésére vagy megélésére, felvetette az elmúlt időszak tüntetései kapcsán immár automatikusan előbukó kérdést is: mi lesz ebből? A kérdés eleve magába foglalja a mondott időszak azon keserű tapasztalatát, hogy a kísérleti lufiként felengedett netadó elengedésén túl mit értek el a főváros utcáin alkalmanként kisebb-nagyobb létszámban megjelenő tüntetők? Saját maguk ideig-óráig kitartó megnyugtatásán túl semmit.

Az elcsalt (szebben mondva törvényi manipulációkkal igazságtalanná formált, illetve különféle kisdisznóságokkal bemocskolt) választás miatt érzett jogos népdüh még pár alkalommal utcára viheti az embereket, de aztán úgyis hazamennek. Új választást követelni jelen viszonyok között nyilván illuzórikus, a társadalom még álló, de kétségkívül nagy veszélynek kitett intézményeit, például a bíróságokat megvédeni nem ezen a héten aktuális, mással, például a közszolgálati média megvédésével meg már elkéstünk. Akkor merre, hová? A következő tüntetés szervezői éppenséggel ez irányú bejelentéseket ígérnek szombatra, de terveikről egyelőre keveset tudni. Egyelőre a tüntetések sokirányú nyomásgyakorló erejéről beszélnek, tudniillik, a tömeg megakadályozhat kormányzati gazságokat éppúgy, mint ahogy hatékony cselekedetekre sarkallhatja a politikai ellenzéket. Kétségtelenül örvendetes, hogy a pártokat már nem zavarják el e tüntetésekről, de jellemző, hogy a legtöbb párt kivár, és inkább vezetői – hangsúlyosan a tömegbe diszponált – személyes jelenlétével próbál kint is, bent is egerészni egyszerre. A Jobbik még ideológiát is talált ebbéli ügyeskedéséhez: jaj, a világért sem akarunk a civilek mozgalmára rátelepedni. Vagyis még mindig ott tartanak, mintha április 8. meg sem történt volna, hogy mit szól a kemény magunk, ha felállunk a komcsik, civilek, diákok, migránssimogatók és egyéb kétes egzisztenciák dobogójára beszélni? A többi pártnak sincsen az ügyben sok dicsekednivalója.

Jelen viszonyok között tehát csak a kitartás kínálkozik, melyben az a jó, hogy szinte senkin nem lehet számon kérni. A pozsonyi tüntetések azzal indultak, hogy tessék azonnal megtalálni Ján Kuciak gyilkosait. S ahogy haladt előre az idő, úgy öltöttek konkrét alakzatot, először azokat zavarták el (azok elcsapását követelték), akik ebben az első pillanattól fogva ellenérdekeltnek mutatták magukat, később azokat, akik tehetetlennek. A Szlovák Nemzeti Felkelés terén tüntetők harca az elmúlt napok lemondási hullámával sem látszik véget érni; közel két hónap tapasztalata azt mutatja, a maga módján eltarthat egy tényleg tisztességes Szlovákia kivívásáig, engedjük meg, szimbolikus értelemben véve is e célt. Magyarországnak nehezebb, itt nemcsak a tisztesség szorul kiigazításra, hanem az intézményi kerete, a demokrácia is.