A zászló, a címer megváltoztathatatlan, mivel a legapróbb módosítás is – legyen szó vizuális ábrázolásról vagy szóbeli közlésről – felismerhetetlenné teszi ezeket, és hasonló a helyzet az ugyancsak nemzeti identitásképző, legtöbbször állatokkal, növényekkel vagy ékszerekkel kifejezett másodlagos szimbólumokkal. Hiába van a fehérfejű rétisasnak ugyanolyan feje, mint az európai („barnafejű”) rétisasnak, az utóbbi láttán senkinek nem jut az eszébe az Amerikai Egyesült Államok. Klasszikus értelemben a Himnusz – mint szöveg – is ebbe a sorba lenne illeszthető, ám a gyakorlatban szinte mindenki zeneműként tekint rá, amelynek megszólaltatása nemzeti ünnepeken, külföldi sporteseményeken, díjátadókon és egyéb tömegrendezvényeken válik jelentőssé. Vagyis nem látni, vagy elképzelni kell, hanem hallani. De ebből nemcsak az következik, hogy meghallgatni, eljátszani és elénekelni is lehet, hanem az is, hogy mindenféle módosítások után is felismerhető marad. Ha valaki azt mondja, piros-fehér-kék, senki nem gondol Magyarországra, de mindjárt más a helyzet, ha előadja a Himnuszt. Hangversenyzongorán vagy szimfonikus zenekarral. Fésűn vagy éneklő fűrészen. Vári Attila Altesti himnusz című novellájában Blum Előd Álmos „elfingta a román királyi himnuszt”. Állítólag a francia „szellentőművész”, Joseph Pujol ugyanezt a századfordulón mutatta be, bár ő a brit himnuszt adta elő, a walesi herceg, a későbbi VII. Edward szórakoztatására.
Ha ehhez hozzátesszük, hogy a tavaly elhunyt jeles erdélyi szerző hősének bíróság előtt kell vállalnia tette következményeit, rögtön világossá válik, hogy az ún. himnuszgyalázás – amit napok óta próbál felszínen tartani a Fidesz propagandagépezete – a megtestesült ellentmondás. Míg a tárgyiasult nemzeti jelképek meggyalázásának számos formája elképzelhető, amelynek egyértelmű bizonyítékai lehetnek az elégetett, széttépett, leköpött zászlók, címerek, addig a himnusszal kapcsolatos bármiféle manipuláció – a szöveg változtatása nélkül – elsősorban zenei megnyilvánulás. Amely mögött ugyancsak állhat sértő szándék. Ám ha valakiről ki is derülne, hogy a zenéjét, dallamát akarta „gyalázni” a Himnusznak, legfeljebb ízléstelennek, gátlástalannak, butának vagy aljasnak stb. lehet őt nevezni, de bűnösnek semmiképpen. Olyan okot pedig kitalálni sem lehet, hogy egy ország mindennapjaiban a legsúlyosabb belpolitikai problémának lássék, hogy valaki a hagyományostól eltérően adta elő a Himnuszt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
