A parlamenti obstrukció szívet melengető pillanat volt. Azért, mert az ellenzék kitalálta végre, hogy mire használja a parlamenti jelenlétét – úgy legyen kint, azaz mutassa meg a képviseleti demokrácia legfőbb intézményének kiüresedését, hogy bent marad, azaz felhasználja mindazokat az eszközöket, amiket nyílt diktatúra hiányában nem lehet elvenni tőle. Másrészt azért, mert ezt együtt, sőt, közösen tették meg. Az obstrukció koreográfiáját nyilvánvalóan ügyesen megbeszélték egymással a résztvevők, és ehhez a megállapodáshoz nem kevés jóhiszeműségre és egymás iránti bizalomra lehetett szükség. Ilyet se nagyon láttunk azóta, hogy az ellenzéki térkép olyan konstellációban fagyott be valamikor 2014 után, amilyenben ma is látjuk.
Mindez azonban elég kevés lett volna, vagy talán össze sem jön akkor, ha a kormány nem ragaszkodik az Mt. módosításaihoz, ahhoz, hogy kicsivel több pénzért a már így is sok munkához képest még többet kelljen dolgoznia a magyar munkavállalónak. A kormány egy csomó mindent állít a rabszolgatörvényről azért, hogy a saját felelősségét kisebbítse: azt, hogy a pusztító mértékűvé növelt túlórázás önkéntes lesz, hogy nem is lesz, ha a dolgozó nem akarja, meg hogy időben kifizetik majd, és ha mégsem, akkor a dolgozó majd veszi a kalapját, elvégre a munkaerőpiacon jelenleg a kereslet dominál, azaz lepkehálóval keresnek melóst. Ezekről a magyarázatokról azonban ordít a kamu. Hogy valójában mennyi mozgástere marad a munkavállalónak, az nyilván sok részlettől, a szakmától, a vállalattól, a földrajztól függ majd, de az egészen biztos, hogy a törvény csökkenteni nem, csak növelni fogja a dolgozók kiszolgáltatottságát. Hisz’ azért hozták! És hiába mondja a kormány azt is, hogy több munkával többet lehet majd keresni, hurrá! Ez a legnagyobb jó, amit az új szabályozásról állítani tudnak, s ez a legabszurdabb. Hiszen nem azzal kéne inkább dicsekednie bárhol, bármilyen kormánynak, hogy elérte, kevesebb munkával lehessen több pénzt keresni? A rabszolgatörvény az, aminek látszik: a magyarországi munkavállalókat a saját kormányuk cserbenhagyta és elárulta. Ezen túl pedig, a kormánypárt szempontjából: súlyos politikai veszteség – a Fideszt elvégre a rezsicsökkentés pártjaként ismertük eddig, amelyik a kapitalista multi-pénzszivattyúkkal szemben a kisemberek pénzecskéjét menti.
De nem is jószántukból lépték meg, azt gyanítjuk. Biztos remek gondolatnak tűnt nyolc évvel ezelőtt a romáktól – a pedagógusoknál szerezhető pár jó pont reményében – megtagadni a kicsit is használható oktatást, de még az írni-olvasni tanulás lehetőségét is, legyalulni a tanodákat és tönkretenni a szakképzést, belekényszeríteni a szegényeket a közmunka zsákutcájába, és azt is jó ötlet volt tétlenül nézni, hogy úgy félmillió, jobbára ifjú és jobbára képzett, munkaképes honfitársunk szedi a sátorfáját, külországi boldogulás reményében. Ahogy jó ötletnek tűnhetett a bevándorlást országunk és kultúránk fenyegető pestiseként megbélyegezni és a Sátán mesterkedésének beállítani. De eltelt nyolc év, és e szörnyű, rövidlátó gonoszságból született mérgező szakpolitikák hosszú sora nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar munkaerőpiac aggasztó hiánytüneteket mutat most. Ezt a kormány – egyéb ötlete nem lévén a gazdaság ebből fakadó lelassulásának megelőzésére – a balszerencséjükre itthon ragadók további kizsákmányolásával, illetve ennek engedélyezésével akarja helyreütni. És ezzel azt üzeni: a helyes, nemes, jó élet titka és módja az, ha valaki egy héten hat napon át napi nyolc vagy inkább tíz órában a szalag mellett áll – alig valamivel többért, mint amennyiből a puszta megélhetésre futja.
Nehéz elképzelni, hogy mindennek ne lennének társadalmi, közérzületi következményei, ahhoz túl sokan tapasztalják majd a bőrükön a túlmunkakényszer következményeit. S hogy lehetnek-e a rabszolgatörvénynek politikai kifutásai is? Orbán 2010-ben kezdődött uralkodását a 2008-as világválság utáni gazdasági fellendülés – meg persze az uniós források bősége – fűti; és a kormány inkább adott (például adó- és járulékcsökkentést). Ha nem is mindenkinek, és nem mindenkinek egyenlően, és sokaktól elvett – de elég sokaknak adott. A 2018-as választás előtti időszakban pedig soha nem látott bérnövekedés örvendeztette szeretett lakosságunk munkaképes részét – és bár ennek a fellendülésnek nem a kormány volt a kútfője, és mindez együtt járt, jár a közszolgáltatások lerohadásával, pontosabban lerohasztásával, az ilyen passzban lévő kormányokat ritkán söpri el közfelháborodás.
A rabszolgatörvény viszont húsba vág.
S hogy a most már nem is olyan csöndesen gyülemlő társadalmi elégedetlenséget ki és hogyan tudja majd a kormányváltás, vagy legalább a Fidesz visszafogásának a vitorlájába fogni? Ráadásul 2014 végén, 2015 elején már jártunk itt: az akkori, intenzitásukban hasonló tüntetések után a Fidesz három időközin is kikapott (Újpest, Tapolca, Veszprém), és elveszítette parlamenti kétharmadát. Aztán jött a mindenki harca mindenki ellen, és jött a menekültválság, ami tökéletes propagandafegyvert adott Orbán kezébe.
A szerteszét szabdalt parlamenti ellenzék az idén esedékes két választáson ugyanazzal a dilemmával fog szembenézni, mint 2018 áprilisa előtt: hogy tudniillik mit kezdjenek egymással, együtt vagy külön, azaz egymás ellenében fussanak ezeknek neki. Azt talán már megértették – már amelyik –, hogy mit rontottak el nagyjából tavaly ilyenkor, és hogy legalábbis a Fidesz kétharmada rajtuk, pontosabban néhány, a minimális belátásra is képtelen, ostoba pöcsön múlott. December 12. óta talán azt is felfogták, hogy ezt a kétségkívül súlyos dilemmát nem egymás rovására kéne megoldaniuk: hogy egymást is segíteniük kell. A rabszolgatörvénnyel pedig kaptak egy ügyet is – egy igazán fontos ügyet. Ennyi reményt engedhetünk meg magunknak most.
