(Ezt nem is ő fogja mondani, hanem a Heti Válasz deríti ki fenomenális oknyomozó riportjában, melyben egy név nélküli forrás egyenesen azt fogja állítani, hogy a frissen megválasztott Juncker először Orbánt hívta fel sírva, neki köszönte meg először a relentless támogatást. Az lesz a címlapon, hogy Juncker Orbánnak: "Igazából Téged illet a dicsőség!")
De tényleg az a legkevesebb, hogy az immár teljesen talajt és mértéket vesztett exegéták hogyan makkolják meg, ha Orbán megint nem csak a rossz, de a vesztes oldalra áll. Nagyjából tíz nappal a döntés előtt a legvalószínűbbnek ugyanis az tűnik, hogy a bizottság elnöke a luxemburgi exminiszterelnök lesz: ezt lapunk helyesli, mindenekelőtt az alternatívák hiánya miatt. Egyrészt mert Junckernek magának sincs igazi vetélytársa, a minap lemondott finn miniszterelnök inkább valamelyik bizottsági tagságra hajt; a francia versenyző, Michel Barnier kevés alkalmasságot mutat az állásra; talán játszik még egy lett exminiszterelnök, Dombrovskis, az 54 áldozatot követelő rigai áruházbalesettel a háta mögött - oszt' ennyi. Emellett tudunk pozitív érveket is Juncker mellett, idestova harminc éve zúzza különféle uniós intézményekben, a kompromisszumok művészének ismerik, és rokonszenves benne az is, hogy nemigen dől be az unió "válságáról" szóló sötét, destruktív eszkatológiának, amit általában az unió ellenfelei tolnak, sokszor a legsunyibb szemforgatással (hogy ti. ők nem az unió ellen, hanem érte aggódnak). A programja oké - a pénzügyi és egyéb integrációk lassú, de biztos forszírozása, közös energiapolitika -, mindez alig különbözik egyébként a szocialisták és a liberálisok jelöltjének a programjától.
De Juncker személyénél sokkal fontosabb az a tény, hogy az Európai Parlament őt jelöli az EB élére. (Juncker, vagy úgy általában a bizottság elnökének a személye az unió jövője szempontjából olyan nagyon azért nem fontos: stratégiai döntéseket nem hoz, politikát nemigen csinál. Végrehajt.) Bár a lisszaboni szerződésből nem egyértelmű, hogy a tagállamok állam- vagy kormányfőiből álló tanácsnak milyen jogszerű (precízebben: szerződésszerű) lehetőségei vannak felülbírálni az EP-t, ha ez megtörténik, akkor az EP-t nagyjából haza is lehet küldeni. Abba, hogy kinek nagyobb és hosz-szabb a legitimációja, most nem megyünk bele, a tanácsban ülő kormányfőket is mindet a nép küldte oda. De a közvetlenül választott, összeurópai népképviseleti szerv mégiscsak az EP, s a sztori épp az lenne, hogy eme összeurópai felhatalmazás birtokában hogyan hasít ki magának mind több és nagyobb döntési kompetenciát - akár a tanács rovására. Ha most kicsavarják tőle az EB-elnök jelölésének lehetőségét, nemhogy további társdöntéshozói karrierje bicsaklik meg (ha a tanács most meg tudja csáklyázni, akkor a jövőben mindig meg fogja), de a tetejébe az EP-választás még azt a csekély komolyságát is elveszíti, amit eddig sikerült összedolgoznia. Márpedig az Európai Parlament leépülése az unió leépülésének első fázisa lenne, az meg nem vezetne semmi jóra.
Az, hogy éles politikai küzdelem folyik a két intézmény közt, nem vitás; és az sem, hogy e küzdelem kimenetelének a jelentősége túlmutat a napi ügyintézés dilemmáin. Az EP két nagy pártja, a Néppárt és az Európai Szocialisták Pártja ügyesen elővágott, amikor a csúcsjelöltek megnevezésével a parlamenti többségért folyó vetélkedést a bizottsági elnökségért folyó versennyé alakította át. Figyelemre méltó az is, hogy a május 25-én győztes Néppárt jelöltjét, Junckert a szocialista képviselőcsoport is támogatja, akár a tanáccsal szemben is. És ha Angela Merkelt először a hideg rázta is attól a gondolattól, hogy az EP kiszervezi a tanácstól a bizottsági elnök kijelölését, ma már az a legfőbb gondja, hogyan terelje vissza a karámba a Juncker személye és/vagy az EP prepotenciája ellen fenekedő svéd, holland, finn és brit kormányfőt.
Sikerülni fog neki.
