A levágott karok doktora – A pécsi tanszékvezető válasza az államtitkárnak

  • 2013.08.20 12:08

Belpol

Maruzsa Zoltán helyettes államtitkár úr „Ne nevettessük ki magunkat” című nyilatkozata a Magyar Narancs online felületén megszólalásra kényszerít mint érintettet, a cikkben említett pécsi néprajz szakért felelős tanszék vezetőjét.

 

Maruzsa úr állítása szerint az, hogy a néprajzszakot két felvehető hallgatóval nem engedte beindulni, a hallgatók érdekében hozott racionális döntés; nincs létjogosultsága az ilyen kis lélekszámú szakoknak, amelyek képtelenek ellátni önmagukat. A kis szakok finanszírozhatatlanságáról érvelve azonban több olyan állítást is tesz, ami mindenképpen árnyalásra szorul.

*

A nyilatkozat azt sugallja, hogy az, hogy nem engedték két fővel elindulni a szakot, hatalmas anyagi megtakarítást fog eredményezni. Azonban mindenki, aki kicsit is járatos a felsőfokú bölcsészképzésben, tudja, hogy egy alapszak beindításának elmaradása nem eredményezi automatikusan az adott szak óráinak elmaradását is. A bölcsész alapképzésen mindenki egy főszakra (major szak) jelentkezik, és a második évben mellékszakot (minor szak) kell felvennie. A hallgatók szabadon válogathatnak más szakok minor programjai között, amelyek órakínálata tartalmában azonos, csak óraszámában tér el a major képzés kínálatától. Ezeket a programokat attól függetlenül is működtetniük kell, hogy major szakon engedélyezték-e hallgatók felvételét, vagy sem. Vagyis egy szak – adott esetben a néprajz szak – szüneteltetése nem azt jelenti, hogy a szak órái egyöntetűen elmaradhatnak, hanem azt, hogy a mégis meghirdetésre kerülő órákon kevesebb hallgató fog részt venni, a kurzusok „gazdaságtalanabbul” működtethetők.  2013 szeptemberében kilenc fő kezdi meg a néprajz minor szakos képzést a PTE-n, ami jelentősen árnyalja a kétfős szak mítoszát.

Azt is tudni kell, hogy több kurzust, amelyik a néprajz szak programjában szerepel, kötelező jelleggel felvesznek más szakok hallgatói is (történelem, hon- és népismeret, szociális munka stb.), és a néprajz szakon is hallgatnak más tanszékek által meghirdetett kurzusokat: ezeket a kurzusokat a szak beindításának engedélyezésétől függetlenül is meg kell tartani. Hamis tehát az az egyszerű matematika, hogy a szak megszűntével feleslegessé válik a szak óráinak megtartása.

*

Maruzsa Zoltán azt állítja, hogy az egyfős minimum létszámkeretet annak idején „azért engedtük el, mert ilyen alacsony jelentkezői számaik eddig nem voltak. Mindenki azt feltételezte, hogy nagyobb lesz az érdeklődés”. Holott sajnos már a 2012-es évben is két fővel indult el a szak, tehát egyrészt akkor ugyanekkora létszámmal engedélyezték a szak indulását, másrészt nem lehetett arra számítani, hogy sokkal magasabbak lesznek a felvételi létszámok. Egy szak működését tervezni kell, az engedély birtokában joggal gondolhattuk, hogy az idén is be tud indulni a szakunk, nem számítottunk arra, hogy „feltételezésre” hivatkozva a felelős hatóság megváltoztatja a döntését, egyértelmű bizalomdeficitet teremtve ezzel.

A felvételi létszámok alakulása ugyanakkor nem ítélhető meg néhány éves tendenciák alapján, a létszámcsökkenés a néprajz szakon nem tekinthető végérvényesnek. Mindig is jellemző volt az ingadozás az érdeklődésben. 2011 óta tapasztalható egyértelmű csökkenés a létszámot illetően, amit egyértelműen az elharapózott, kifejezetten bölcsészellenes retorika által meghatározott közhangulatra lehet visszavezetni. Előtte stabilan 10–15 fő között volt a felvettek száma, sőt, a tanszék 20 éves történetében volt több év is, amikor 40 fő feletti évfolyammal indulhatott a szak. A három év csökkenése nem tekinthető véglegesnek, a szak elsorvasztása hiba lenne, az érdeklődés helyreállásával hiány keletkezne az oktatási palettán, és egy megszüntetett intézményt nehezebb újraalapítani, mint működését fenntartva megőrizni.

A nyilatkozat szerint az adott finanszírozási feltételek között a szak beindítása egyszerűen „nevetséges”. Azonban, ha egy finanszírozásban egy szakmailag kifejezetten sikeres szak működtetése semmiképpen nem rentábilis, abból nemcsak azt a következtetést lehet levonni, hogy egyes szakok beindítását meg kell akadályozni, hanem akár azt is, hogy rossz a finanszírozási rendszer. Ezt mi sem igazolja jobban, mint az, hogy helyettes államtitkár úr azt mondja, „2 hallgató támogatása egyetlen oktató nagyjából egyhavi bérét fedezi”. Ha elfogadjuk az ő számolását, akkor egy oktató éves ellátásához minimum 24 hallgató lenne szükséges. És akkor erre a 24 hallgatóra még mindig csak egy oktató jutna, márpedig azt senki nem gondolhatja, hogy egy oktató le tudja fedni egy szakma teljes tudásspektrumát. Egy szak működtetéséhez minimum 5-6 oktatóra van szükség. Márpedig akkor ez azt jelenti, hogy csak a 120-144 fős szakok indítására lesz lehetőség hosszú távon?

*

Az pedig, hogy helyettes államtitkár úr a vitaindító cikket olvasva – nyilatkozatából kiolvashatóan – első reakcióként nyíltan fenyegető telefonhívásra szánja el magát a dékán felé, aki hajlandó volt a karon belüli szolidaritásra építve nemcsak egy-két éves tervezésű, hanem stratégiai döntést hozni, vagy akár az, ahogyan a rektor úr felé sugalmazóan kezdeményező telefonhívását elmeséli, bennem megrendíti az egyetemi autonómia de facto működésébe vetett hitet.

Alapvető kérdés az, hogy minek tekintjük az egyetemeket: a közoktatás meghosszabbításának vagy pedig tudományos intézménynek. Mivel mind az egyetemi beosztások betöltése, mind a szakok folyamatos akkreditációja markáns tudományos kötelezettségeket ró az egyetemi oktatókra, lehetetlen kizárólag oktatási intézménynek tekinteni őket, sőt, már csak a nevük (tudományegyetem) is erről tanúskodik.

Ebből következően alapvetően nem értek egyet azzal az utóbbi években elharapózott szemlélettel, hogy a szakok, tanszékek teljesítményének egyetlen mérőszáma a felvettek száma lenne. Ez hangzatos, könnyen elfogadható azoknak, akit járatlanok a felsőoktatás kérdéseiben, de rengeteg torzítást rejt magában. Egy szak beindításának megakadályozásakor a döntéshozónak számolni kell azzal, hogy nemcsak egy szakról, hanem egy tudományos műhely létezéséről is dönt. Tényleg csak a mennyiség az, ami alapja lehet valami létjogosultságának? Tapasztalatból tudhatnánk, hogy a mennyiség nem csap át minőséggé!

*

A felvételihez közeledvén a középiskolások szakválasztásának legfontosabb szempontjai között a lakóhely közelsége (az egyetemi évek olcsóbbá tétele) mellett számos más tényező is van, mint például az adott régió lehetőségei a munkaerőpiacon, az egyetemek tradíciója, divatja. A dél-dunántúli régió a kibocsátott érettségizettek számát és a remélhető munkalehetőségeket tekintve is hátrányos helyzetű, ami egyértelműen meghatározza az egyetem helyzetét is. A sokszínűség visszafejlesztése, a szakok megszüntetéséről terjedő hírek hosszú távon a régió egyik legnagyobb munkáltatójának, a Pécsi Tudományegyetemnek a helyzetét is befolyásolják, hiszen minden ilyen hír negatív következményekkel lehet a megítélésére. Ez pedig stratégiailag nem elfogadható.

Mindemellett egyoldalú, téves a szakok felvetteinek számából az adott szak minőségére, létjogosultságára következtetni. Ennek megvannak a maga mérőszámai: a hallgatók eredményessége, a végzettek elhelyezkedési mutatói (mind a „szakmai”, mind az egyéb állásokat tekintve), az oktatók tudományos fokozatainak mutatói, publikációs tevékenysége, pályázati sikeressége stb… Azt gondolom, tanszékünk, szakunk minden szempontból versenyképes nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is. Ha csak az európai uniós pályázati sikerességet tekintjük, a bölcsész- és társadalomtudományi műhelyek között egyedülálló az, hogy az elmúlt 10 évben európai versenypályázaton két igazán nagy oktatási-kutatási projektet nyertünk közvetlenül el. 2005-ben Vargyas Gábor vezetésével nyertünk olyan projektet, aminek köszönhetően 4 év alatt 15 külföldi kutató/oktató vett részt a szak képzésében. 2013 szeptemberében pedig, kísérteties módon éppen a szak beindulásának elmaradásával azonos időpontban egy Pócs Éva vezette, 5 éven át összesen 14 kutatót alkalmazó kutatócsoport települ a tanszékre.

Vagyis meggyőződésem szerint a pécsi néprajzi műhely lehetőségeinek gyengítése károsan befolyásolja a magyarországi néprajztudomány helyzetét is, ahol az utóbbi évtizedekben négy letisztult profilú tanszék képviselte a szakmai utánpótlás bázisát, és csak így együtt fedte le a szakma sokszínűségét.

Az esetünk nem egyedi, ezt helyettes államtitkár úr maga is kifejti, mikor arról közöl számadatokat, hogy más szakok is jártak hasonlóan. (Magyarázata arra emlékeztet, mintha egy orvos azzal indokolná egy kar levágását, hogy már sok másikat is levágott.) A felsőoktatás reformjának szükségességét senki nem vitatja, magam sem. Azonban a helyzetet – aminek kialakulásában nem az egyes szakok a felelősek – nem lehet egyszerűen fiskális elvek alkalmazásával megoldani. Pozitív felsőoktatási reform a huszadik században csak akkor zajlott, amikor azt befektetésnek tekintették, köszönhetően a mostanában is olyan sokat hivatkozott Klebelsberg-féle oktatáspolitikának. Nem tudom elfogadni, hogy a tudományegyetemek reformja a tudományok, a képzések sokszínűségének felszámolásával megoldható lehetne.

Dr. habil. Nagy Zoltán tanszékvezető egyetemi docens

Pécs, 2013. augusztus 20.

Neked ajánljuk