Magyar Narancs: Mire számít, milyen alakú görbével lesz leírható ez a válság?
Surányi György: Meglepő lenne a gyors, V alakú kilábalás. Ez sem kizárt, de az elhúzódó helyreállításnak nagyobb a valószínűsége.
MN: Miért?
SGY: A válság annyira mély és kiterjedt, hogy innen nincs nagy esélye a gyors visszapattanásnak. Az előrejelzések döntő többsége szerint minimum egy, de inkább két év szükséges ahhoz, hogy a 2019-es teljesítményt elérjék a fejlett országok. Ezen túl vannak olyan területek, ahol tartós strukturális átrendeződés látszik, például a beszállítói láncok alakulásában, vagy olyan fontos ágazatoknál, mint a turizmus, továbbá megfigyelhető a távmunka és a digitalizáció gyors terjedése.
| ||
MN: Mennyire tekinthető egyedinek ez a mostani válság?
SGY: Régóta számítani lehetett arra, hogy a gazdaságtörténet leghosszabb fellendülési szakaszát követően egy szokásos mélységű, ciklikus visszaesés következik. Ugyanakkor általában arra számítottak, hogy ez a válság nem lesz olyan mély, mint a legutóbbi, a 2008-as. Ehhez képest a járvány mindent felülírt. A koronavírus hatására olyan mértékű keresleti és kínálati sokk érte a világgazdaság összes fontos szereplőjét, amire senki nem számított. A mostani válság mértéke lényegesen meghaladja a 2008-asét. A veszteségeket tekintve inkább az 1929–1933-as válságra fog hasonlítani. Nagy különbség azonban, hogy a gazdaságpolitikai válaszok gyökeresen különböznek az akkorihoz képest. Ezért a válság remélhetően sokkal rövidebb lefutású lesz, a szociális háló sűrűsége pedig eleve messze meghaladja az akkori szintet.
MN: Hogyan értékeli az Európai Unió válságintézkedéseit?
SGY: Az EU, szemben 2008-cal, azonnal és pragmatikusan reagált. Mind a költségvetési, mind a monetáris politika határozottan bevetette azokat az eszközöket, amelyekkel a válság rövid lejáratú veszteségei mérsékelhetők. Jelentős áttörés a közös, nemzetek feletti, igazi eurókötvény kibocsátása. Az Európai Bizottság által kibocsátani tervezett 750 milliárd euró névértékű kötvény az unió tagországainak együttes, közös kötelezettsége lesz. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna, most ráadásul az ötlet korábbi legnagyobb ellenzője, a német kancellár állt a kezdeményezés élére – közösen a francia elnökkel. Az is történelmi áttörés, hogy a kibocsátott közös eurókötvényből befolyó összeg kétharmadát, 500 milliárd eurót vissza nem térítendő transzferként kapják nagyrészt a déli és a kelet-közép-európai országok. Úgy tűnik, hogy mára a legfejlettebb országok vezetői és a mögöttük álló társadalmak is hajlanak egy ilyen új típusú szolidaritás elfogadására.
Aligha túlbecsülhető a jelentősége annak, hogy az Európai Központi Bank (EKB) a 2008-at követő hosszas hezitálás helyett nagyon gyorsan döntött arról, hogy összesen 1300 milliárd euró nemzeti államkötvényt fog a másodlagos piacon vásárolni. Ezzel a döntéssel a brutálisan megugró költségvetési deficit ellenére is remélhetőleg csökkenthető a kockázata annak, hogy a hozamok olyan magasságokba emelkedjenek, amivel már rövid távon is megkérdőjelezték volna egy sor ország fizetőképességét.
Ugyanakkor bátrabb is lehetett volna az unió. Most ugyanis az Európai Bizottság 750 milliárd eurónyi eurókötvényt bocsát ki, míg az EKB 1300 milliárd euró értékben vásárol nemzeti államkötvényeket. Ezeket az arányokat meg is lehetne fordítani. Ráadásul az eurókötvényeket egy az egyben az EKB-nak kellene megvásárolnia az Európai Bizottságtól. Azaz monetizálni kellene az Európai Unió költségvetési hiányát. Az, hogy a központi bank az elsődleges piacon vásároljon – akár európai, akár nemzeti államkötvényeket –, még tabunak számít. De ez egyrészt képmutató, másrészt közgazdasági értelemben tarthatatlan. A vásárlás monetáris hatása ugyanis független attól, hogy a központi bank az elsődleges vagy a másodlagos piacon vásárol-e. A művelet helyessége nem azon múlik, hogy hol vásárolt egy jegybank államkötvényt, hanem azon, hogy az így létrehozott jegybankpénz összhangban van-e a jegybank árstabilitási mandátumával, a piac pénzigényével. Ahhoz, hogy egy ilyen lépés ne veszélyeztesse az árstabilitást, legalább négy feltételnek kell teljesülnie.
Az első, hogy a központi bank a vásárlással stabilan tartsa az inflációs várakozásokat. A második, hogy biztosított legyen a külső egyensúly, azaz a fogyasztás és a beruházás összességében ne haladja meg a megtermelt jövedelmeket. A harmadik feltétel, hogy legyenek versenyképes kapacitástartalékok – kissé leegyszerűsítve, hogy erőteljes kereslethiány legyen a gazdaságban. Végül a hiteles jegybank is elengedhetetlen. Ma Európában mind a négy feltétel adott. Az infláció nemhogy horgonyzott az árstabilitás körül, de egyenesen deflációs veszély van. Az unió külső mérlege szufficites, és a versenyképes kapacitástartalékok is rendelkezésre állnak, hiszen óriási a munkanélküliség, és nagy a tőkekapacitás kihasználatlansága is.
Az EKB-nak nemcsak hogy közvetlenül kellene megvásárolnia az Európai Bizottság által kibocsátott eurókötvényeket, hanem a teljes összeget vissza kellene osztani a tagországok részére, például a GDP arányában. Ez azt jelentené, hogy a GDP nagyjából 10 százalékának megfelelő transzfert kapna minden tagország. Ez még erőteljesebben mérsékelné a legtörékenyebb helyzetben lévő országok költségvetési problémáit. Emellett a politikai vitát is hatékonyan tompítaná, mert minden ország részesülne ebből a nem hétköznapi helyzet miatti extra pénz- és jövedelemteremtésből. Pénzügyi szempontból pedig ugyanott vagyunk, mert a végeredményt tekintve teljesen mindegy, hogy az EKB úgy teremt-e jegybankpénzt, hogy nemzeti adósságokat vagy EU-s adósságot vesz meg. A közös mind a két esetben az, hogy az EKB-nál lévő kötvények nem a piaccal szemben fennálló adósságot testesítenek meg, ezért a kockázati profilja is jelentősen eltérő.
Az is megfontolandó lenne, hogy ezek az eurókötvények lejárat nélküliek legyenek. Ez egyáltalán nem jelent bérrabszolgaságot, hiszen az öröklejáratú kötvényeket is bármikor vissza lehet vásárolni. Magyarországon az OTP és a Mol is bocsátott már ki ilyen kötvényeket, a Mol már visszavásárolta, de az OTP-é még mindig forgalomban van. Ha tehát a gazdaságpolitika döntéshozói vagy a központi bank úgy látják, akkor bármikor visszahívhatják ezeket a kötvényeket. Érdemes megemlíteni, hogy az államadósságot jellemzően tartalmilag nem szokták visszafizetni. Az államadósság állománya minimum nominálisan általában nő. Persze formailag lehet azt mondani, hogy igen, az éppen lejáró elemeit visszafizetik, de azt azonnal meg is újítják. Ha innen nézzük, minden ország örökre adósrabszolga. De ezt azért túl lehet élni.
MN: A Magyarországra vonatkozó előrejelzések is széles skálán mozognak. Az MNB 0,3–2 százalékos növekedést jósol, mindenki más recesszióra számít. A legtöbb előrejelzés 3–7 százalékos visszaeséssel számol, több nemzetközi intézet a múlt héten tovább rontott a Magyarországra vonatkozó kilátásain.
SGY: Az előrejelzések bizonytalansága itthon is nagy, a várakozások átlaga 4–5 százalékos visszaesést vetít előre. A még a múlt héten is romló előrejelzések a világgazdasági kilátások kedvezőtlen hatásának leképezései. Mivel Magyarország exportorientált, kis, nyitott gazdaság, különösen kitett a külső kereslet változásainak. Ebből a szempontból tanulságos, hogy az MNB még mindig növekedésre számít 2020-ban. Ezt persze nem lehet kizárni, csak akkor az a probléma, hogy az MNB által megálmodott növekedési szám inkonzisztens az összes többi makromutatóval. A növekedéshez hatékony keresletre van szükség, az pedig jöhet belülről, illetve kívülről. A külső kereslet 35 százalékot zuhant, hiszen mindenhol visszaesés van. Maradna tehát a belső kereslet mesterséges, durva élénkítése, amit pedig csak a költségvetési és a monetáris politikai expanzió tudna alátámasztani. Ha tehát tényleg növekedést vizionálnának, akkor nem a GDP 3,8 százaléka lenne a költségvetés hiánya, hanem inkább 8–10 százalékra ugrana a mutató. Ebben az esetben a külső egyensúly is felborulna, mert bármilyen belföldi keresletélénkítésnek – a fogyasztásnak és a beruházásnak is – jelentős az importtartalma. A valószerűtlen növekedés ára tehát jelentős egyensúlyromlás lenne.
MN: A kormány mentőcsomagját hogyan értékeli?
SGY: Méretét tekintve a magyar az egyik legszerényebb mentőcsomag az egész unióban. Ez is azt támasztja alá, hogy a válságot megelőző periódusban indokolatlanul erős prociklikus gazdaságpolitikát vitt a kormány és a jegybank is. Ha az elmúlt években, amikor a külső körülmények kedvezőek voltak, sokkal feszesebb költségvetési, jövedelem- és monetáris politikát folytattunk volna, akkor most jóval nagyobb lenne a kormány mozgástere a válság enyhítésére.
Ha azokat a számokat nézzük, amelyeket a kormány előrevetít, akkor a 2020-as költségvetés egyértelműen nettó megszorító, tehát válságot erősítő hatású. Eredetileg ugyanis 4 százalékos GDP-növekedéssel és 1 százalékos fiskális hiánnyal számoltak. A plusz 4 százalék helyett most 3 százalékos visszaesést vár a kormány, ez 7 százalékkal alacsonyabb az eredeti prognózisnál. A költségvetés nagyjából a teljes magyar GDP 45 százalékát osztja újra, tehát ha 7 százalék az elmozdulás, akkor az 3,2 százalékos GDP-arányos mínusz a bevételi oldalon, és ehhez jönnek még hozzá a megnövekedett kiadások. Ez azt jelenti, hogy az államháztartás hiányának automatikusan 4 százalék fölé kéne mennie – de a költségvetésbe csak 3,8 százalékos hiányt terveznek. Magyarán, amit a kormány mentőcsomagnak nevez, az a legjobb esetben is csak átcsoportosítás a költségvetésben, de inkább megszorítások sorozata. Az önkormányzatok, a bankok, a kereskedelmi láncok megszorítása, illetve egy sor költségvetési tétel átcímkézése, átcsoportosítása. Utóbbira példa a szociális foglalkoztatási adó csökkentése, ami már benne volt a tavaly ilyenkor elfogadott költségvetésben is. Ez így összességében kevéssé mérsékli a válságot.
Az pedig, hogy a kormány több száz milliárdnyi vissza nem térítendő támogatást ad, több szempontból is káros. Egyrészt a piacgazdaság elveivel nehezen egyeztethető össze, erkölcstelen, és teljességgel a gazdasági hatékonyság ellen van. A magánvállalkozásoknak adott vissza nem térítendő támogatás ugyanis azt jelenti, hogy csökkenti a megtérülési kritériumot. Vagy ha az nem csökken, akkor zsebre teszik az így kapott pénzt. Vagy előáll a kettő kombinációja. Egy sor olyan vállalkozás kap vissza nem térítendő, sokmilliárdos juttatást, amelyekből az elmúlt években hatalmas osztalékokat vettek ki, és semmi szükség nincs arra, hogy az adófizetők pénzét így szórjuk szét. Ez nem azt jelenti, hogy az állam körültekintően egyáltalán ne adhatna tőkét a vállalkozásoknak. De azt úgy kellene tennie, hogy azért cserébe az állam tulajdont – de nem menedzsmentkontrollt – szerezne. Ha sikeres volt a vállalkozás, akkor az állam 5–10 év múlva értékesítheti a tulajdonrészt.
Ráadásul legalább százezerrel nőtt az álláskeresési járadékra jelentkezők száma az elmúlt hónapokban. Emellett sok tízezer, de akár százezer is lehet azoknak a száma, akik még erre az arcpirítóan rövid ideig járó és alacsony összegű támogatásra sem jogosultak. Ezeket az embereket nagyon súlyos szociális válság fenyegeti, mert egyáltalán nincs vagy csak minimális megtakarításuk van. Nem tízmilliárdokat kellene adni szállodarekonstrukcióra olyanoknak, akik ezzel megegyező vagy akár nagyobb osztalékot vettek ki a cégeikből, hanem azzal kellene foglalkozni, hogy aki nem tud a gyerekének vacsorát adni, az valahogy átvészelje ezt az időszakot.
MN: Ebben mi lehet a logika? Ha a szociális szempontokat félretesszük is, a gazdaságnak az ő fogyasztásukra is szüksége van.
SGY: Nem tudom. Talán ideológiai megfontolások állhatnak emögött. A munkaalapú társadalomról alkotott elképzelések – talán nem szándékosan – balról és jobbról egyaránt rémes emlékeket ébresztenek. Amikor egy ilyen sokk éri a gazdaságot, akkor nem a munkavégzés szándékának hiánya miatt lesznek tömegesen munkanélküliek az emberek. Békeidőben lehet arról vitázni, hogy hol van az a munkanélküli-ellátási szint, ami már munkavállalásra ösztönöz, de még nem hagyja, hogy éhen haljanak az emberek. De most nem ez a helyzet. Azt javasoltam még a válság kezdetén, hogy azok, akik elvesztették a munkájukat, kapjanak ideiglenesen havi 100 ezer forintot, az eltartottjaik pedig 50 ezret. Egyrészt szociálisan elfogadhatatlan, hogy emberek tömegei minden ellátás nélkül az utcára kerüljenek. Másrészt gazdasági szempontból szükség van a keresletre, hogy mérsékeljük a visszaesést. Ha 300 ezer ember szorul ilyen ellátásra, akiknek 200 ezer eltartottjuk van, akkor ennek a költsége három hónap alatt a GDP 0,3–0,4 százaléka lenne. Ha fél évig tart a válság, még akkor is a GDP 1 százaléka alatt vagyunk, de még ennél is kevesebbe kerülne, mert az elköltött pénz növeli az adóbevételeket és további foglalkoztatást generál.
MN: A jegybank válságintézkedéseit milyennek tartja?
SGY: Az MNB mozgástere az előző évek prociklikus politikája okán korlátozott, a monetáris kondíciók – kamat, árfolyam – a válság előtt indokolatlanul ultralazák voltak. A válságintézkedésként bejelentett, látványos és bombasztikus jegybanki likviditásteremtés jelentős része fiktív. A károsan és tévesen hitelmoratóriumnak nevezett eszköz – a hitelmoratórium ugyanis a csőd előszobája – valójában fizetési halasztás vagy a lejárat hosszabbítása. Ez az üzleti szférában többnyire egyébként is megújuló hiteleket takar. A fizetési halasztás a háztartások esetében biztosíthat többletet, átmeneti keresletélénkítést. De ha a jövedelmek tartósan elmaradnak, akkor a haladék lejártával a bajok felszínre törnek.
Az NHP Hajrá! keretében folyósított hitelek nagy része pedig valószínűleg már meglévő hitelek lecserélését fogja szolgálni. Válságban ritkán van ugyanis olyan helyzet, hogy valaki bővítő beruházásokat hajtson végre.
Van még az 1800 milliárd forintos hitelgarancia, de ebből 1550 milliárd már korábban benne volt a 2020-as tervekben az MFB-nél és az Eximbanknál. Ez tehát valójában egy 250 milliárdos program, ami nem jelentéktelen, de nem is markáns. Sokkal inkább arra lett volna szükség, hogy azok a vállalkozások, amelyek csak átmeneti visszaeséssel számolnak, kapjanak államilag garantált hitelt, amit aztán 5 év múlva visszafizetnek. Ebben az esetben az erkölcsi kockázat is jelentősen csökkenthető, hiszen ha nem tudja visszafizetni a hitelt, akkor a tulajdonának egy része is átszáll a hitelt nyújtóra. A bankok viszont egy ilyen válsághelyzetben állami garancia nélkül erősen szigorítják a hitelfeltételeket.
MN: Úgy tűnik, mintha az MNB szándékosan gyengíteni akarná a forintot, a múlt héten tovább csökkent a kamat, a forint egyből gyengült tíz egységet az euróhoz képest.
SGY: Az a monetáris politika, amit az utóbbi években a jegybank követett, alapjaiban téves. Abból indultak ki, hogy sem a bérek két számjegyű emelkedése, sem az árfolyam leértékelődése, sem az ultraalacsony kamatszint, sem a 14–15 százalékos hitelállomány-növekedés nem erősíti az inflációt. De ez nem igaz. Volt ugyan egy nagyon rövid időszak 2016–2017-ben, amikor látszólag a tankönyv tételeit megcáfolva ez a laza monetáris politika nem vezetett magas inflációhoz. De ennek az volt az oka, hogy ebben az időszakban a világpiacon komoly dezinflációs sokk érte a magyar gazdaságot. Az összes energiahordozó és nyersanyag ára a felére esett, Nyugat-Európában defláció volt, ez pedig ellensúlyozta a belföldön körvonalazódó inflációs nyomást. Ezt követően az infláció minden kedvező külső hatás ellenére, mínusz 0,5 százalékról 4,7 százalékra nőtt, a külső egyensúlyunk is jelentősen romlott, az 5 százalékos folyó fizetési mérleg többlete 1 százalékos hiányba ment át, a forint árfolyama pedig egyértelműen lejtőre került, amit erősített a megfelelő devizatartalék hiánya, illetve a monetáris hatósággal szemben kialakult hitelességi deficit. Mindez még a válság előtt!
A jegybank március végén, április elején szembesült politikájának kudarcával, mert amikor szabadesés felé ment a forint, és 369 forint fölé is ment az euró árfolyama, akkor az MNB végül két lépésben – egyedüliként Európában – kénytelen volt kamatot emelni mínusz 0,15 százalékról 1 százalékra. Ezt követően kicsit konszolidálódni kezdett az árfolyam. A mostani érvek a kamatcsökkentés mellett félrevezetők. Arról beszélnek, hogy négy éve először csökken a kamat, de ez nem igaz. Az egynapos betéti kamat lett az igazi irányadó kamat, és az mínusz 0,15 százalékig csökkent. Másrészt mivel nőtt az infláció, a reálkamatszint folyamatosan csökkent. Ráadásul a kamatcsökkentés azzal sincs összhangban, hogy most emelkedő inflációt várnak. Valószínűleg most is arra számítanak a jegybankban, hogy minden ugyanúgy folytatható, mint az elmúlt években, és a márciusi hirtelen forintgyengülés csak átmeneti volt. A mostani kamatcsökkentés hatására 3 százalékot gyengült a forint anélkül, hogy a régióban bármi ehhez hasonló bekövetkezett volna.
Ennek a gondolkodásnak a középpontjában az a téves felfogás áll, amely szerint az árfolyam alakulása érdektelen a jegybank számára. Azt képviselni, hogy minél gyengébb az árfolyam, annál jobb a gazdaságnak, az ugyanolyan voluntarizmus, mint amit a jelenlegi vezetés elődei mondtak, hogy minél erősebb a forint, annál jobb.
A legutóbbi kamatcsökkentés mellett azzal érveltek, hogy az alacsony kamat az olcsó hitelezésen keresztül élénkítené a gazdaságot – csakhogy ez jelenleg nem valósul meg. A ma folyósított hitelek túlnyomó többsége az MNB, az MFB vagy az EU által refinanszírozott, nulla kamatozású hitelek, ezek árát pedig nem befolyásolja az irányadó kamat. Hiteloldalon tehát korlátozott a gazdaságélénkítő hatás. Az árfolyamra van hatása az alacsony kamatnak. De ez a leértékelődés normál helyzetben sem élénkíti az exportot, egy ilyen válsághelyzetben pedig még kevésbé. Nem azért nem tud termelni például az autóipar, mert problémája lenne az árfolyammal, hanem mert nincs kereslet. Az alacsony árfolyam a meglévő export profitabilitását ugyan javítja, de azzal jóval erősebb árfolyamnál se volt baj. Most azonban a gyenge forint csak ront a kereskedelmi mérlegünkön, mert a nagyobb profitot osztalékként kiviszik az országból. A turizmusban az euró vásárlóereje most is kétszer akkora Magyarországon, mint Ausztriában vagy Olaszországban. A járvány miatt nincs turista, nem azért, mert Magyarország ne lenne elég olcsó. Ha tartósan ezt az árfolyam-politikát folytatja a jegybank, az egyszerűen az ország kiárusítása. Emellett az elmúlt évek reálbér-emelkedését is csökkenti a gyenge forint, mert euróban számolva a bérek nem zárkóznak fel az általunk kívánatosnak tartott szintre, hanem legjobb esetben is csak tartják a távolságot. A reálárfolyam leértékelődése pedig a devizában fennálló adósságaink reálterheit is jócskán megemeli.
