Ráadásul e parasztok zöme nem volt olyan elégedetlen a tálibok uralmával, mint a nagyvárosok vagy az északi területek népessége; kis birtokán jövedelmező ópiumtermelést folytathatott, miközben hagyták, hogy élje egyszerű életét.
Az Északi Szövetség csapatai negyven kilométernyire közelítették meg Kabult. A tálib vezetők beletörődtek a névleges főváros küszöbönálló elvesztésébe - Kabul lakosságának a többsége amúgy sem tálibbarát -, s inkább szellemi központjuk (és az ország valódi fővárosa), Kandahár védelmére összpontosítanak.
A tálib arzenál
jelentős részét keletre szállították, Logar, Paktia és Nanaghar tartományokba. E területek hadurai a hírek szerint egyszer már fellázadtak a tálibok ellen, jelenleg azonban Ubajdulláh védelmi miniszter szilárdan kézben tartja e vidéket. A hegyi bázisok birtokában bárki sakkban tarthatja a leendő kabuli központi kormányt.
Kérdés persze, mit szól ehhez a helyi lakosság. A tálibok ugyan csak a két nagy pastu törzsszövetség egyikére, a Kandahár környéki Durránira számíthatnak (a rivális gilzájok nem állnak mögöttük). E tartományok törzsi területeinek helyi dzsirgái (törzsi tanácskozásai) egyre-másra fejezik ki a tálibok és Uszáma bin Ládin iránti hűségüket. Ezzel együtt sem világos, hogy a tálibok milyen erősek Kandahár környékén. Hírek szerint egész haderejüket átszervezték, és seregeik élén az a Dzsaláladdín Hagani áll, aki a nyolcvanas években a szovjetek ellen is harcolt, s aki az alagút- és barlangharcok szakértőjének számít.
Afganisztánban több - olykor négy-öt emeletes - barlang- és alagútrendszer található, ezek közül néhányat már a mongol invázió idején is használtak a helyiek. E labirintusokban a harcosok által ellenőrzött felső járatok alatt szállások, élelmiszer- és lőszerraktárak találhatók, továbbá - ami a legfontosabb - víz és csatorna is.
Az Északi Szövetség támogatói között - a Nyugat és Oroszország után - a jelek szerint ott lesz Irán is.
Irán formálisan ellenzi
ugyan az amerikai akciót, ám legalább annyira ellenségnek tekinti a tálibokat, mint az amerikaiakat. Így Teherán ugyanazokat az erőket segíti, amelyekben az Egyesült Államok is bízik.
Az viszont nem tudható, hogy kiben bízna Irán a rendezés után. Legközelebbi szövetségesei a síita hazárák (illetve pártjuk, a Hizb-i Vahdat), akik aligha állnának egy olyan rendezési terv mellé, amelynek során az amerikaiak a szunnita és a pastu királyi udvar, valamint a szintén szunnita üzbégek és tádzsikok dominálta Északi Szövetség ingatag koalícióját készítik elő. Bár jelenleg tagjai az északi koalíciónak, a síita hazárák evvel éppúgy elveszítenék a polgárháborúban szerzett pozícióikat, ahogy az a tálibok rémuralma során történt velük.
De Teheránnak nem csak emiatt fáj a feje; az Északi Szövetség győzelme esetén szembe kellene néznie azzal, hogy északi határai mentén megváltoznak az erőviszonyok. Üzbegisztán és Tádzsikisztán készséggel terjesztené ki befolyási övezetét a Hindukusig, aminek a lehetősége aggasztja Teheránt. Ráadásul az ősellenség Törökország manapság a nyugati koalíció egyik oszlopa - fel is ajánlott két ezredet egy esetleges afganisztáni akcióhoz. Ahmed Necdet Sezer török köztársasági elnök meggyőzte a nyugati akció támogatásának szükségességéről azeri kollégáját is, és a török titkosszolgálat jól ismeri Észak-Afganisztánt. A nyugati koalíciót támogatja továbbá Türkmenisztán és Oroszország is, azaz Teheránnak komolyan számolnia kell a regionális elszigetelődés veszélyével.
Törökország
számára az afgán háború legalább akkora esély, mint amekkora annak idején az Öböl-háború volt, és nem csak haderejének fontossága miatt. A szeptember 11-i támadás után megváltozott világ lényegesen fogékonyabb Törökország azon érvelésére, miszerint a kurd PKK, valamint a baloldali és iszlamista csoportok elleni, az emberi jogokat gyakran megsértő fellépést a "terrorizmus" veszélyességével indokolja. Németország máris készséget mutat arra, hogy megfossza a vallási szervezeteknek kijáró privilégiumaiktól a török iszlamisták ottani sejtjeit, s közeli híveivel együtt kiutasítsa szellemi vezérüket, Metin Kaplant, aki kölni lakhelyén nyilvánította magát az iszlám kalifájává. Kaplan hodzsa idáig politikai menedéket élvezett a szövetségi köztársaságban, amit az sem zavart meg, hogy 1999-ben emberei merényletet kíséreltek meg az isztambuli EBESZ-értekezlet ellen.
A terrorizmus, illetve az iszlám fundamentalizmus ellen meghirdetett harc egyébként számos országban legitimálja az elnyomást. Kína gyorsan rájött arra, hogy az Afganisztánnal határos Hszincsiang ujgur felkelőit beszoríthatja e kategóriába. Iszlam Karimov üzbég elnök e jogcímen nyomja el ellenzékét; miközben élete nagy esélyeként sikerült katonai szerződést tető alá hoznia Amerikával, s az Ázsiai Fejlesztési Banktól jelentős hitelt kapott vasútvonalai felújítására. Védelmi minisztere, Kodir Gulomov nem leplezett cinizmussal sajnálkozott azon tádzsikok szomorú sorsán, akiket az aláaknázott határon ért baleset - a határt egyébként a tádzsikisztáni iszlamisták fenyegetése miatt kellett aláaknázni.
E térségben az iszlám fundamentalizmus valós veszély: a tálibok bevallott célja Szamarkand és Buhara elfoglalása; a kilencvenes években a posztkommunista kormányok és az iszlamista ellenzék szabályos regionális polgárháborút vívtak Tádzsikisztánban. Az iszlamistáknak komoly bázisuk van az Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Kirgizisztán hármas határán található Ferganai-medencében. Az üzbég iszlamisták a nyáron sikerrel törtek be Kirgizisztánba is, amelynek déli részén sajátos társadalmi átalakulás figyelhető meg. Miközben a hivatalos kormányzat a nagy testvér szerepét betöltő Kazahsztánhoz hasonlóan elsősorban a nomadizmus, és nem az iszlám civilizáció hagyományaiban kereste a nemzeti egység letéteményesét, az ország déli részének lakossága egyre intenzívebben fordul az iszlám felé. A hivatalos magyarázatok szerint ez újdonság, bár a térség történetének ismerői felidézhetik magukban az afganisztáni szovjet invázió előtti időket, amikor Rahmankul vezetésével sokáig dacolt a pamíri kirgizek egy csoportja a szovjet hatalommal.
Afganisztántól északra azonban elsősorban az Északi Szövetség iszlámfelfogása radikalizálja a kedélyeket. Az itteni iszlamistákat az északiak és az oroszok vezetésével közösen védett határ választja el a tálibok ellenőrzése alatt álló területektől.
Amerika jelenlegi első számú szövetségese a térségben
Pakisztán
A hivatalos iszlámábádi rezsim fő célja az, hogy megőrizze nehezen kivívott pozícióit a régióban: ez csak akkor képzelhető el, ha nem szegül szembe nyíltan az amerikaiakkal. Az afganisztáni ellenzék zöme azonban nem rajong Pakisztánért. Sőt úgy tűnik, a vezetésnek Pakisztánon belül is komoly ellenzékkel kell számolnia. A múlt vasárnap a törzsi határvidék helyi dzsirgája támogatásáról biztosította a tálibokat, miközben dzsihádot hirdettek az Egyesült Államokkal szemben. E kijelentés, amely azafgán-pakisztáni határtól 25 kilométernyire fekvő Barában hangzott el, annál is komolyabban veendő, mivel errefelé jószerivel nincs pakisztáni közigazgatás; e területek előkelői anyagilag is támogatják a tálibokat.
Ennél is nagyobb befolyása van Mauláná Fazlur Rahmánnak, a tekintélyes Dzsamiát-i Ulemá-i Iszlám párt fejének. E mozgalom 1947 óta vetélytársa a Pakisztánt létrehozó Muzulmán Ligának. Vezetőjét az amerikai csapások megindulásakor házi őrizetbe vették Pesávárban, az őt támogató utcai tüntetések hatására azonban a hatóságok szabadlábra helyezték. Fazlur Rahmán legott be is jelentette: hatvanezer harcosa kész mártírrá válni a hitért, s közben az északnyugati törzsi területek elvben százezer harcost ígértek. Rahmán üzenete egyszerű: aki ma feladja Afganisztánt, az holnap feladja Kasmírt is - Kasmír viszont Pakisztán nemzeti ügye.
E mozgalmon kívül még több radikális, a deobandi csoporthoz közel álló társulatot és pártot találhatunk az országban. Az ország legjelentősebb iszlamista pártja viszont a Kádi Huszain Ahmed vezette Dzsamaat-i Iszlámi (amely nem tévesztendő össze a hasonnevű afganisztáni erővel). Ez a párt nem annyira keményvonalas, mint a deobandi mozgalmak.
Pakisztán lakosságának a 86 százaléka ellenzi az amerikai beavatkozást. (Az amerikaiak egyébként terrorista szervezetté nyilvánították a két legnagyobb pakisztáni iszlamista milíciát, amelyek vezetőit bebörtönözték, illetve illegalitásba kényszerítették a pakisztáni hatóságok.) Pakisztánban komoly változásokat eredményezett a tálibellenes fordulat. A tálibokat támogató Mahmúd Ahmad altábornagy helyett a korábbi pesávári térparancsnok, Ihszánul Hakk altábornagy vette át az afganisztáni zavarosban halászó pakisztáni titkosszolgálat, az ISI vezetését. Ahmaddal együtt távozásra kényszerültek a hadsereg iszlamista érzelmű főtisztjei.
Amerika váratlan szövetségre lelt, amikor
az Arab Liga
és az Iszlám Konferencia
katari együttes értekezlete kettős határozatot hozott. Irak, Irán és Szíria ellenszavazata mellett elvetették az afganisztáni amerikai légicsapácsok elítélésére tett javaslatot, igaz, egyhangúan elfogadták azt a határozattervezetet, amelyik kijelenti: nem tűrik, hogy a válaszcsapások további arab vagy iszlám országot érjenek. Pillanatnyi támogatásuk fejében kizárták tehát, hogy Bush elnök "a terrorizmus támogatására" hivatkozva egy füst alatt leszámoljon a neki nem tetsző közel-keleti rendszerekkel. E kompromisszum két fő szorgalmazója a nemzetközi diplomáciában kiemelkedően aktív Egyiptom és Szaúd-Arábia volt. Kiállásuk sokat lendíthet az amerikaiak ügyén, különösen, ha figyelembe vesszük: Szaúd-Arábia előzőleg nem járult hozzá, hogy területéről az USA ellencsapásokat indítson.
Dobrovits Mihály
