Az abortuszvita nem pusztán elméleti síkon zajlik, eldönthetetlensége beszivárog a gyakorlatba is. A páciens fizikai és lelki állapotát a műtét előtt, alatt és utána leginkább az határozza meg, hogy az orvos, az ápoló vagy a védőnő mit gondol róla.
Van, ahol nem kérdeznek, és a nő úgy jut át az összes bürokratikus szűrőn, hogy közben embernek érzi magát. Mások szerint viszont a magzatelhajtás bűn, tehát bűnösként tekintenek a kérelmezőre. A törvény szerint - ha kell, ha nem - kötelező a felvilágosítás, vagyis az egészségügyben dolgozók hozzáállásán, "technikáján" is múlik, hogy az ellátott később újra teherbe esik-e akarata ellenére. A felvilágosításra tehát megfelelő alkalom az első abortuszhelyzet. Más kérdés, hogy mindez hogyan történik a gyakorlatban. A törvényi szabályozás a prevenciót célozza ugyan, amikor a családsegítő szolgálatok szerepét meghatározza, de nem mindenütt teljesítik e kötelezettségeket. Adódhat olyan eset, amikor a felvilágosítás valóban értelmetlen (sőt az alanyok sérelmezik a "kioktatást"), máskor viszont létkérdés.
A megszakítást kérelmezők között minden társadalmi réteg és embertípus megtalálható: ijedt gyerekek, karrierjüket ápoló egyedülállók, elhasznált utcalányok és jövőtől tartó családanyák - indokolt lenne, hogy az eljárás személyre szólóan mást és mást nyújtson, erről azonban szó sincs: a rendszer nem alanyai, hanem működtetőinek etikája szerint tesz különbséget. Így előfordulhat olyan abszurd helyzet, hogy az egyik helyen a nemi erőszak áldozatának is elmagyarázzák a helyes óvszerhasználatot, másutt viszont még az sem tűnik fel senkinek, ha már a harmadik lány jön ugyanabból az általános iskolai osztályból.
A felvilágosítás
A rendszerváltásig az "Ab-bizottságok" láttak el "erkölcsi" és egészségnevelő feladatot a terhesség-megszakítások előtt. Ezután néhány évig a szülészorvosok munkaköre bővült e tevékenységgel, de a leterheltség és etikai ellentmondások miatt ez zsákutcának bizonyult. 1993 óta a családvédelmi szolgálatok védőnői látnak el megelőző-felvilágosító feladatokat. Az 1992. évi LXXIX. törvény a magzati élet védelméről úgy rendelkezik, hogy a szolgálat munkatársa - lehetőleg az apa jelenlétében -, tiszteletben tartva az állapotos nő érzéseit és méltóságát, tájékoztassa őt a terhességmegszakítás jogszabályi feltételeiről, a gyermek vállalása esetén elérhető támogatások lehetőségeiről, olyan szervezetekről és intézményekről, amelyek erkölcsi és anyagi segítséget nyújtanak gyermekvállalás esetén, az örökbefogadás lehetőségeiről és feltételeiről, a terhességmegszakítás körülmé-nyeiről, módjáról, veszélyeiről és az esetleges későbbi terhességre gyakorolt hatásairól, a terhességmegszakítást végző egészségügyi intézményekről, valamint a fogamzásgátlás ajánlható módszereiről. Hogy mindebből mennyi valósul meg, az szinte teljes mértékben a védőnő elhivatottságán, beleérző képességén múlik.
"A barátnőmmel ma mentünk a családvédelmi szolgálathoz. Itt kapja meg a csekket meg az engedélyt, hogy elvégezhetik a beavatkozást. Az élményeim nagyon lehangolók. Egy idióta védőnő ül ott, és ijesztgeti iszonyú stílusban a párokat. Ilyeneket szól: >>örök fájdalom, amiből nem lehet kilábalni>felelőtlen, elővigyázatlan>nem lehet majd jó anyatávolítás után már nem ajánlott az orvosom. Dea védőnő csak hajtogatta a magáét, és mindenáron rá akart beszélni, hogy tartsam meg a babát. Nagyon megalázó volt. Azt hiszem, ha egy negyvenegy éves, kétgyerekes anya így dönt, akkor felesleges tovább zaklatni."
"Egy védőnő ült benn, az égvilágon semmit nem kérdezett. Szomorúan nézett, kitöltötte azengedélyt, és adott egy csekket."
A műtét
Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár valamivel több mint húszezer forintot fizet a kórházaknak minden műtét után. A teljes összeget, annak felét vagy harmadát elengedik a rászorultságukat igazolóknál (az egészségügyi okokból megszakításra kényszerülőknek nem kell fizetniük). Volt időszak, amikor mentességet kaptak azok is, akik spirál mellett, önhibájukon kívül estek teherbe; ma ezt nem veszik figyelembe. Az egészségügyi ok mellett egy gumikategória szerepel opcióként: "súlyos válsághelyzet". Válsághelyzet bármi, amit a nő annak érez: legtöbben rossz anyagi helyzetükre hivatkoznak. Hagyományos, mechanikus küretet ("kaparás") Magyarországon ma már nem végeznek. Ehelyett fokozatosan, kíméletesen tágítanak, és vákuummal szívják ki a méhtartalmat. Franciaországban, Svédországban, Kínában és az Egyesült Államokban kapható egyfajta magzatelhajtó gyógyszer is. Bevezetésének gondolata bizonyos országokban kemény ellenállásba ütközik, nálunk nincs is napirenden. A tiltakozók hivatkoznak nem tisztázott kockázatokra, illetve arra, hogy egy ilyen tabletta túlságosan megkönnyítené a magzattól való megszabadulást, felmentené a férfiakat a védekezés felelőssége alól, használata pedig könnyen ellenőrizhetetlenné válhatna. Rossz nyelvek szerint arról is szó lehet, hogy az egészségügy nem akar elesni a műtéti hálapénztől.
"A kórházban adtak ránk egy hálóinget, ami hátul megkötős volt, vigyorgott belőle az egész hátsó felünk. Kezünkbe nyomtak egy gumilepedőt, és így kellett nekiindulni az elsőről az ötödikre, gyalog. Az egész kórház tudta, betegek, látogatók, hogy kapartatni megyünk, mert csak azok alkottak ilyen alulöltözött karavánokat. Az teljesen mindegy volt, hogy elhalt a babád, hormonális vagy egyéb ok miatt nagyon véreztél, vagy abortuszra mentél, el kellett viselni ezt a megalázást."
"Nagyon kedvesek voltak a műtősök és az asszisztensnők. Az orvos is, de őt nem sokat láttam, látszott, hogy nagyon hajszolt. Remegett a karom, ahogy fertőtlenítették. Mondták, hogy ennyire nem szabad félni. Folyt a könnyem, mondták, hogy nem szabad, nem tesz jót. Éreztem, hogy megértenek."
"Valami gond lehetett (azóta se tudom, mi), mert a tágítótól nagyon véreztem. Nem is várták meg a reggelt, mondták, hogy rögtön megcsinálják. Azt hittem, hoznak tolókocsit, de az mondta az orvos, hogy karoljak belé, a hátsó lépcsőn megyünk, és tegyek oda papírtörlőt. Mondtam, hogy nagyon görcsöl. >>Most legalább egy életre megjegyzed, hogy mit csináltál.<< Ezt mondta az orvos. Megalázó volt ez épp egy férfi szájából."
"A műtős nagyon rendes volt, kicsit beszélgettünk, oldotta a feszültséget. Az orvosom nyugtatott. Amikor betoltak, két tüneményes hölgy nyüzsgött körülöttem, viccelődtek velem, kedvesek voltak. Azt még éreztem, hogy megszúrnak, utána képszakadás. Csak a kórteremben tértem magamhoz. A doki nem nagyon akart hat előtt elengedni, de végül nem tartott vissza, és amikor odaadtam a borítékot, úgy láttam, kicsit elpirult."
"Nem altattak. Kapartak, majd vákuummal kiszívták. Megint kapartak, megint szívtak és így tovább. Nagyon fájt, majdnem teljesen magamnál voltam. Aztán a szemem láttára takarították ki a véres edényt. Borzasztó volt!"
A végrehajtók
"Senkinek nem adok halálos mérget akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozóan még tanácsot sem adok. Hasonlóképpen nem segítek hozzá egyetlen asszonyt sem magzata elhajtásához" - mondja a hippokratészi eskü, amit nem szeg meg egyetlen ma dolgozó orvos sem, hiszen tanulmányaik végeztével nem ezt, hanem egy modern időkhöz igazított esküt tesznek, amiből kimaradt a hivatkozás az abortuszra.
Szakonyi Tibor budapesti szülész-nőgyógyász főorvos többnyire olyan, megszakításra érkező betegeket lát el, akiket állandó praxisából ismer. "Tizenhárom éves volt a legfiatalabb ilyen páciensem, de olyan is volt, aki tizennégy éves korában szült: ő már későn jött. A baj az, hogy sok a szétesett család, a szülők nem érnek rá gyermekeikre, így a legkülönfélébb magazinok és barátnőkvilágosítják fel a fiatalokat. Nincsenek már megfelelő ifjúsági mozgalmak, és talán a vallás visszatartó szerepe is csökkent. Hódít a szabadosság, a tinédzserek sokszor brahiból próbálgatják a szexet. Emlékszem, mi régen nagyon féltünk a terhességtől. Ma gyakori az a felfogás, hogy bemegyek a kórházba és kész. De nemcsak a tinédzsereket kell sajnálni, hanem azokat a húsz-negyven közötti nőket, akik szeretnék megtartani magzatukat, de körülményeik miatt nem tudják. Mások túl a határidőn keresnek minket, könyörögnek, fenyegetőznek, hogy öngyilkosok lesznek, ha nem szakítjuk meg a terhességüket. Megpróbálok hatni rájuk. Előtte mindenkitől megkérdezem, tudja-e, mi vár rá, biztos benne, hogy vállalja? (Kétszer mondtak nemet.) Utána mindenkinek elmondom, hogy kontroll szükséges, és tanácsot adok a védekezésről. Ezért soha nem bántottam senkit. Tudom, vannak kollégák, akik erről másként gondolkodnak, és ezért esetleg nyersen elutasítók, vagy nem is vállalják a beavatkozást. Nekem az a feladatom, hogy szolgáljam, óvjam az életet, segítsem az embert. De hiszek abban, hogy vannak vészhelyzetek. Ha ezt a megoldást választják, legyen. Nem könnyű, hiszen életet adok és - nem szívesen, de - veszek el. Feloldhatatlan ellentét. Modern gépeinkkel már a hatodik héttől szívműködést tudunk kimutatni. Arra inkább nem is gondolok, hogy a magzat vajon mit érezhet, érez-e egyáltalán? Néha azzal vigasztalódunk: talán meg sem maradna."
Hanzó Andrásné védőnő tíz éve tart abortuszt megelőzni, elkerülni segítő tanácsadást a balassagyarmati Kenessey Albert Kórházban. Eredményességi mutatói (a gyermeküket végül megtartók, illetve a visszaesők aránya) kétszer jobbak az országos átlagnál.
"Az az iskolázatlan réteg, mely tíz éve nem védekezett, az most se nagyon. Harmincöt-negyven éves korban már nemigen tanulják meg. Kétségbeesve néznek rám: >>Nem is tudom, nézze, hát hogy maradtam én terhes?>Semmivel."Ahol én dolgozom - mivel kicsi a város -, nagyon odafigyelünk a megszakításra érkezőkre. Igyekszünk kora reggel >>megcsinálni őket, amikor még nem nagy a mozgás az osztályon, hogy ne találkozzanak ismerőssel. Tizenhét év alatt egyetlenegyszer fordult elő, hogy nagyon megharagudtam egy lányra. Húszéves korára nyolc terhességmegszakítása volt. Hiába papoltunk neki, hogy az egész életét tönkreteszi, hogy ennyi kaparás már veszélyes, vegye a fáradságot és védekezzen, nem használt semmi. Aztán az orvos közölte vele: ez volt az utolsó, többször nem vállalja, mert bármikor kilyukadhat a méhe. Persze van, aki kétszer-háromszor is jön, de ők csak balszerencsések. Nem tudják megvenni a tablettát, vagy elmozdul a hurok. Százszázalékos módszer nincs. Hihetetlen küzdelmem volt, hogy gyermekem legyen, mert az első elhalt kisbaba után meddő lettem orvosi műhiba miatt; a sterilitásról elfeledkeztek. Sokáig álltam ott meddőn, és segítettem elvenni ép, egészséges babákat. Sokszor azt hiszem, megőrülök. De soha nem ítéltem el senkit érte, mindenkinek joga van választani, hogy szüljön-e vagy sem."
Minden nőgyógyásznak törvény által biztosított joga, hogy lelkiismeretére hivatkozva megtagadja az abortusz elvégzését. A Pacem in Utero Egyesület, illetve a Szülészek az Életért Társaság többek között ún. "tisztakezű orvosokat" tömörít. Kilenc magyar kórház a magzatvédő Alfa Szövetség kezdeményezésére évente három alkalommal (Magzatgyermek Napja, Élet Nemzetközi Napja, Aprószentek Ünnepe) nem végez abortuszt. Ugyanakkor a szülészeti-nőgyógyászati osztályokon biztosítani kell legalább egy terhességmegszakítást végző csoport működését, ami megnehezíti, hogy az orvos éljen a jogával.
S. Péter altatóorvos Fejér megyében. Pályáját szülészeti-nőgyógyászati osztályon kezdte, ahol három éven át altatta az úgynevezett kisműtéteseket. Ez idő alatt végig szenvedett attól, hogy kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni. Évekkel ezelőtt úgy döntött, elhagyja a kórházat. "Rengeteget csináltunk, megdöbbentően sokat, tíz-tizenötöt naponta. Voltak véletlen megesettek, de jöttek a >>bérletesek is. Nyolcadszorra, tizenkettedszerre. Nem beszéltünk velük a körülményekről.Azt mondhatnák: milyen alapon szól bele? És igazuk lenne, nem dolgunk. Az úgy nem igaz, hogy azért kellett eljönnöm, mert megkövetelték, hogy részt vegyek a magzatelhajtás nevű üzletben. Elvileg senki nem bántott, és nem ért hátrány amiatt, hogy nem akartam csinálni. De akinek allűrjei vannak, ahhoz már másképp állnak hozzá, egyéb konfliktusokban is másképp ítélik meg. Meg aztán diktálhatott akármit a lelkiismeretem. Jött egy szabadságos nap, nem volt benn más, valakinek meg kellett nézni azt az asszonyt, aki bejött vidékről. Amikor azt mondtam, hogy mostantól nem, senki nem kényszerített rá. Csak finoman szólva kényelmetlenné vált a helyzetem. Ugyanúgy zajlik, mint bármely más műtét, ugyanúgy bánnak a beteggel. Én legalábbis nem tapasztaltam az ellenkezőjét. Az operáló orvos el tudja végezni a műtétet nélkülem is, csak nehezebb. Lehet helyi érzéstelenítésben is, akkor a méhszáj köré fecskendezik a szert. Nem szokott tökéletesen sikerülni. Van, aki nagyon jól csinálja, de ez szinte művészet. Ahol én dolgoztam, ott igyekeztek altatni. Előírás a módszerre nincs, csak arra, hogy a betegnek joga van a fájdalomcsillapításhoz. Elvileg vele együtt kellene dönteni arról, hogyan kapja, valójában a helyi szokás a meghatározó. De csak olyan beavatkozást végzünk el, amihez a beteg előre hozzájárul. Nem ítélek el egy nőt sem. Én egyszerűbb helyzetekben is megfutamodtam már. Látok egy beteget öt percre a vizsgálatnál. Aztán legközelebb akkor, amikor bejön a műtőbe. Csak benyomásaim lehetnek, nem ismerem az életét. De azt látom, hogy mind retteg. És akinek fáj valami, az együttérzést érdemel. Erről szól a szakmám."
A lábadozók
Amíg nem sikerül érdemben javítani a védekezés hatásfokát, addig az egészségügyi dolgozók értelmetlennek tűnő munkát végeznek. Folyamatos ellentmondások közt élnek, vagy teljesen fásultak. Sokan közülük alig érnek rá eset és eset között különbséget tenni, és tehetetlenségükben könnyen csúsznak szereptévesztésbe. De erről már csak az ápoltak beszélnek.
"Magunkra hagytak a szobában, nem jöttek a nővérek. Biztos, hogy rutinműtét, és azért. Nem voltam valami jól, de ezen úgysem tudtak volna segíteni. Az ágy csupa vér lett, de hát ez vele jár. Az éjszakás ápolónő viszont nagyon együttérző volt. Reggel, mikor indult haza, még beköszönt, és azt mondta: most már nemsokára túl lesznek rajta, hamar rendbe jönnek. Ez nagyon jólesett."
"A legszörnyűbb emlékem az, hogy veszélyeztetett terhesekkel raktak egy kórterembe, és ezek az anyák azt se tudták, milyen módon szúrjanak meg a nyelvükkel. Két lányom van, mindkettő gumival vagy tablettával védekezik. Már gyerekkorukban pontos felvilágosítást kaptak, így ők megmenekültek az ilyen döntésektől."
"A dokim nem engedett haza, csak másnap reggel, amiért külön utáltak a nővérek. A viselkedésük egyszerűen kritikán aluli volt, szó szerint levegőnek néztek. Pedig az abortusz kisműtétnek számít, tehát minimum egy vérnyomásmérés kijárna.
Nem figyelmeztetett senki azokra a dolgokra, amiket egy abortusz után be kell tartani. Nem mondták, hogy a műtét után jó, ha két órán át fel sem kel az ember, hogy hat hétig nem szabad ülőfürdőt venni, cipelni.
Én azt hiszem, nagy hibát követnek el. Aki idáig jut, az már megjárta a maga kis poklát. Aki meg úgy megy oda, mintha mi se történt volna, arról ez a stílus úgyis lepereg."
Kempf Zita
Anya voltam öt hétig
Mondhatnám, hogy elszakadt a gumi, az lenne a legegyszerűbb. A kórházi szobatársak közül is többen mondták, de nem nagyon hittem. A többiek meg vagy a gyógyszer egy hibaszázalékába tartoztak, vagy csak hümmögtek. Ilyenkor tudtam, ők is hülyék voltak. Felelőtlenek, ostobák, linkek, tanulatlanok, hülye kis kurvák.
Én mindig vigyáztam. Én, és nem mi. Furcsa, hogy a hapsikat mennyire nem érdekli, kitől lesz véletlen gyerekük. Ideges lettem, amikor rájöttem, hogy elszámoltam magam. Nem voltam szerelmes, nem éreztem magaménak azt a gyereket. A negyvenedik órában rohantam a sürgősségi ambulanciára. "Ne jöjjönbe!" - mordul rám egy doki. Nem akartam bemenni - mondom. - Hetvenkét órás gyógyszert szeretnék kérni, ha lehetséges. "Várjon ott!"
Küld egy nővért, az adja a receptet, és már menne. Hallottam, hogy van helyi megoldás is, nem szeretem a gyógyszert - mondom. - Jók ezek a kúpok, krémek meg hasonlók? "Elég jók, azt mondják" - biztat és megy. Nincs ideje csevegni.
"Igen, terhes, négyhetes" - ezt mondta a nőgyógyász. Tudtam. Olyan rosszul voltam két hete. Mégis folytak a könnyeim, ahogy rángattam fel a bugyimat. Kérdezte, hogy megtartom-e. Mondtam, nem tudom, meg kell beszélnem. Ez nem volt igaz, de valahogy azt gondoltam, az mégsem lehet, hogy csak úgy egy perc alatt döntsek. Másnap reggel mondtam, csinálják meg, amilyen hamar lehet.
Émelyegtem, a gyomrom állandóan felfordulva, láz, hányinger. Ha nem ettem, attól voltam rosszul, ha ettem, attól. De nem nagyon ettem. Undorodtam a hústól, az édességtől, a kávétól, az alkoholtól, a cigitől. És a férfiaktól, de ez más kérdés.
Nagyon vártam, hogy hétfő legyen. Éjszakánként hisztérikusan zokogtam vagy a plafont bámultam. Nyolc milliméteres volt az ébrény. Éreztem, hogy bennem van az ösztön, hogy védjem. Ha buszon mentem, a hasamra tettem a kezem. Máskor nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nő bennem egy kezdetleges lárvaszerű izé, mint valami "alien", akit belém ültettek és belőlem eszik. Azon gondolkodtam, van-e már szeme. Ami a váróban volt a falon, annak szeme volt és kis keze. De gyanakodtam, hogy ez csúsztatás.
Azt előre eldöntöttem, hogy lelkizni nem fogok, semmi értelme. Ez nem egy ember, csak néhány sejtem, amiből később lehetne az.
A családvédelmi lepusztult épületében már várt néhány lány, volt, aki az "apukával" együtt. A védőnő nem kedvelt minket, ez világos volt, bár nem látszott rajta semmi. Úgy tett, mint aki észre sem akarja venni, hogy ott vagyunk, és pláne nem akarja tudni, miért. Gondoltam, most jön a fejmosás, de semmi ilyen nem volt. A nő az adataimat írta fel egy űrlapra. Meglepődtem, hogy nem kérdezi, miért nem akarom megtartani a magzatot. Vagy hogy hogyan védekezem. Ha belegondolok, az sem derült volna ki, ha megerőszakoltak volna.
A védőnő a súlyos válsághelyzetet ikszelte. Milyen álszent dolog. Miért nem lehet azt mondani, hogy mindenkitől elvesszük, aki nem akarja? Műtét előtt aláírtam, hogy "ismertették velem a tervezett beavatkozás várható hatását és következményét, a lehetséges szövődményeket". Meg hogy "az aneszteziológus ismertette a tervezett érzéstelenítési eljárást, a felvilágosítás kiterjedt az eljárás módjára, előnyeire, hátrányaira, esetleges következményeire". Ilyesmi nem történt, az altatóorvossal nem is találkoztam, az orvos meg annyit mondott a műtétről: akkor jövő hétfőn papuccsal, pizsamával. Mondjuk, arra magasról tettem, hogy felébredek-e vagy sem az altatásból. De azt jó lett volna tudni, hogy ha igen, akkor mekkora a meddőség kockázata. Az is csak utólag jutott eszembe, hogy nem kérdeztem meg, kell-e feküdnöm, mikor mehetek majd dolgozni, fürödhetek-e, és meddig kell várni a szexszel. Ezekről senki semmit nem mondott.
A "lamináriások" - így hívtak minket. A laminária gyűlöletes egy dolog. Az az eszköz, amit este felpréselnek a méhszájba, hogy az reggelre kitáguljon. Ettől rettenetesen féltem, de nem mutattam, mert az volt bennem, hogy nekem nem illik szenvedni. Az adott erőt, hogy biztatni kellett egy falfehérre sápadt, szőke kislányt, aki cérnahangon egyfolytában kérdezgette: fájni fog? Fájt? Ki lehetett bírni? Az volt gyanús, hogy a lányok még csak nem is válaszoltak neki. Mentek mereven kifelé.
Amit a laminária csinált, az borzasztó volt. Égő parazsat raktak belém és hasgörcsöt. Szorítottam a karfát. Mondták, hogy kész, menjek az ágyamba, de nem tudtam. A folyosón leültem, és bámultam befelé. Egyszerre jött a hányinger és a sírhatnék, de egyik se jött ki, csak fojtogattak. Mondták, maga meg minek ül itt. Akkor hanyatt feküdtem, ránk oltották a villanyt. Még csak este kilenc volt.
Atöbbiek is nagyon szenvedhettek, az egyik lány csak sóhajtozott meg nyöszörgött, a másik egész éjszaka járkált. Neki nem is kell gyerek, ha ilyen szenvedéssel jár - ezt mondta. Tizenötezret kért tőle a doktornő, előre szólt, hogy neki majd ennyit.
Megpróbáltam kimenni a mosdóba, de már az ajtóban kezdett minden elsötétülni. Eltorlaszoltam az ajtót, ahogy összeestem, az éjszakás nővér szedett össze, lemosta az arcom. Nagyon ittam volna, de egy korty is tilos. Reggelig nem mertem mozdulni. Fájt, feszített, akárhogy feküdtem. Rohadt hosszú egy éjszaka volt. Időnként néztem az ablak felé, hogy világosodik-e már, és fohászkodtam, hogy világosodjon.
