Az Ébrenjárók című magyar film direktorának, Miklauzic Bencének a személyében újabb Simó-tanítvány kezdte meg pályáját. Nem kevés sikerrel. A stáb a szarkasztikus, több cselekményszálon futó moziért a szakma elismerését már elnyerte - az idei filmszemlén három díjat hozott el a film, Karlovy Varyban pedig a mérvadó amerikai szaklap, a Variety kritikusai által összeállított szekcióba kapott meghívást.
Miklauzic Bence: Vannak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy egy szűk szakmai rétegen túl bárki számára is fontos lehet, mit gondol egy filmrendező a filmjéről. Ha én nézőként nézek meg egy filmet, és hallom vagy olvasom, hogyan vélekedik róla a rendezője, általában rájövök, hogy számomra a film teljesen mást jelent. A kritikákban, az elemzésekben gyakran olyan dolgokat olvasok, ami nekem eszembe nem jutott volna. Természetesen azok a legjobb pillanatok, amikor azt hallom vissza, ami egybeesik a szerzői szándékkal.
MN: Miért akart filmrendező lenni?
MB: Híres akartam lenni, és sok pénzt akartam keresni.
MN: És még?
MB: Nehéz erre válaszolni. Sok apró dologból tevődött össze. Olyan ember vagyok, akinek fontos, hogy alkosson valamit. Sokáig operatőr szerettem volna lenni, rengeteget fotóztam gimnazistaként. Aztán belógtam az egyik filmszemlére, és megnéztem a főiskolás vizsgafilmeket. Tizenkilenc-húsz éves korában nagyon nagyképű az ember, gondoltam, ilyet én is tudok. Amikor elkezdtem a főiskolára járni, persze kiderült, hogy nem is annyira egyszerű, mint hittem. Nehezen érlelődtem, voltak köztünk olyanok az osztályban, akik már kezdetben is nagyon markánsan gondolkodtak, kialakult dolgaik voltak. Rólam a főiskola végére derült ki, hogy mi az, ami igazán érdekel. Ez leginkább az érzelmi ábrázolás, a színészekkel folyó munka, szemben a különböző formai bravúrokkal.
MN: Érdekes, amit mond, hiszen az Ébrenjárók kapcsán a kritikusok főként a film szerkezetét méltatták, a megszokott történetvezetéstől elütő, három cselekményszálon futó, majd a szereplőkön keresztül összekapcsolódó dramaturgiát.
MB: Magyarországon erre a dramaturgiára még felkapják a fejüket az emberek, de külföldön megszokott ez a típusú szerkezet. Nem bravúrt akartunk végrehajtani, de azt a tartalmat, amit el akartunk mesélni, ebben a formában lehetett a legmegfelelőbben elmondani. Nem tudtam a semmiből kitalálni egy kerek történetet, hanem apró sztorikat gyűjtögettem, jeleneteket írtam, karaktereket találtam ki - ezeket raktuk össze a végén az alkotótársammal, Maruszki Balázzsal. Egy dolgot biztosan tudtunk, szerettük volna, ha a három főhős a film elején vesztes pozícióban van, de a film végére ez átfordul.
MN: A legtöbb megjelent írás szerint a szereplői lúzerek.
MB: Szerintem viszont nyernek. Elnyerik egymás társaságát. Azt az érzést, hogy nem vagyunk egyedül az élményeinkkel és a gondolatainkkal. A találkozások, az egymásra figyelés, a megértés, ezek a legnagyobb dolgok az életben. Számomra a maximum. Ha valakit megállít egy rendőr az úton, ha valakit kirúgnak az állásából, ha graffitiket rajzolnak a lakókocsijára, vagy ha jól elverik, ennek a helyi értéke valóban a lúzerség. Az én "veszteseimnek" azonban van merszük követni a vágyaikat, és cselekszenek, szemben azokkal, akik egy helyben állnak. Szerintem a filmünk arról szól, hogy a nyertesek az igazi vesztesek, a vesztesek viszont nyertesek.
MN: Három epizódszerepben három magyar filmrendező tűnik fel a filmben. Gothár Péter rendőrt alakít, Herskó János egy kedves öregurat, aki lopja az áramot, Simó Sándor pedig egy villanyszerelő brigád tagját. Kibírták a direktorok, hogy ne szóljanak bele a munkájába?
MB: Egyikük sem bírta ki, én meg persze mindent rájuk hagytam. Mindhárman tanítottak a főiskolán, de nem áruvédjegynek szántuk a szereplésüket, egyszerűen csak így alakult. Tudtam róluk, hogy szeretnek és tudnak játszani, hogy mindannyian kiváló színészek.
MN: Azt nyilatkozta egy interjúban, hogy közönségfilmet szeretett volna készíteni. Magyarországon azonban a közönségfilm a vígjátékkal azonos. Az Ébrenjárók nem hagyományos értelemben vett vígjáték, inkább tragikomikus, ironikus életszemléletet tükröz. Fogadóképes lesz erre ön szerint a magyar közönség?
MB: Egyik alkotótársam szerint ma Magyarországon nincs átjárás a közönségfilm és a köldöknéző művészfilm között. A nemzetközi mezőnyben Jarmusch, a Coen fivérek, Kaurismäki, Pedro Almodóvar nem művészfilmeket készít, de nem is kilúgozott közönségfilmeket. Olyan filmet szerettem volna csinálni, amit én is szívesen megnézek. Magyarországon még egy limonádéra sem megy be több hatszázezer nézőnél, Csehországban viszont Jan Sverák filmjeit több mint egymillióan látják. Nincsen választék, nincsenek például zsánerfilmek, csak a két szélső érték létezik, átmenetek nélkül. Az utóbbi években azonban készültek már olyan filmek, mint pl. a Moszkva tér vagy az I love Budapest, amikre nem mondhatom sem azt, hogy művészfilmek, sem azt, hogy a Kabos-hagyományt folytatták volna, mégis elég népszerűek voltak a közönség köreiben, és a kritikusok is elismerően nyilatkoztak róluk.
MN: Megtörtént, történik ezek szerint valamiféle generáció- és szemléletváltás a magyar filmben?
MB: Talán most elkezdődött valami. A fiatal filmrendezőket igenis izgatja, hogy filmjeiket meg is nézze a publikum. Számomra elsődleges szempont a közönség, és másodlagos annak a bizonygatása, mekkora művész vagyok, hogy hogyan újítom meg a filmnyelvet. A film hatásokkal dolgozik, érzelmileg manipulál, ezért a rendezőnek mindig a néző fejével kell gondolkodnia, őt kell helyzetbe hoznia, ha jó filmet akar készíteni. Nem őrzöm szablyával a független film végvárait. Biztos, hogy a generációmnak ez az egyik közös jellemzője.
Hungler Tímea
