Nem szokványos színészpálya az övé. Gazsó György diplomás erdőmérnökként kezdte, vidéki színészként folytatta, majd a Bárka Színház művésze lett. Shylock, Sade márki, Svejk, Höfgen megformálója a Mephistóból igen széles repertoárt tudhat magáénak, melybe a klasszikus szerepköröktől kezdve a táncszínházon át minden műfaj belefér. A Jászai-díjas színművész legutóbbi sikerét a filmszemlén aratta,ahol a Kísértések és az Ébrenjárók című filmekben nyújtott alakításáért elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat.
Gazsó György: A színház közös rítus. Többórányi kaland, aminek sosem tudjuk, hogy mi lesz a vége - elszáll-e egy angyal fölöttünk, megérintjük-e a csillagokat, vagy csak letudjuk az előadást. A közönség: közvetlen visszajelzés. A film sokkal sterilebb műfaj - túl sok az átállás, túl sokat kell várni, és ez hihetetlenül fárasztó egy színésznek. Most azonban ráéreztem ennek az ízére is a forgatások alatt, jó volt a stáb, a hangulat, mindenki szerette a filmeket. Én pedig ráébredtem, arra, hogy érzem a kamerát, tudom, mennyi az a játék, amennyi éppen elég.
MN: Nincsen túl sok filmes tapasztalat a háta mögött. Gyakorlat hiányában mire támaszkodhat egy színész a forgatások alatt?
GGY: A színházban is arra törekszem, hogy minimálgesztusokkal dolgozzam, ne játsszam túl a szerepeimet, ez főleg a stúdió-előadásoknál követelmény. Szerintem egy igazán jó rendező azt kéri a színészétől, hogy minél személyesebben fogalmazza meg a szerepét, ne alakítson, minél kevesebb színészi eszközt alkalmazzon. Így minden rajta van az arcán, benne van a mozdulataiban. Miklauzic Bence is így gondolkodhatott, szerintem ezért készített rólam olyan sok közelit az Ébrenjárókban.
MN: A filmszemle díját az Ébrenjárókban és a Kísértésekben nyújtott alakításaiért kapta. Két fél szerep tett volna ki egy egészet?
GGY: Nem számítottam a díjra, bár sok volt a pozitív visszajelzés. Úgy gondoltam, nem kaphatok semmit, mert az én szerepem az Ébrenjárókban csupán az egyik a három egyenrangú főszerep közül - valószínűleg segíthette a döntést a Kísértések epizódszerepe is. Nem gondolom, hogy valami kiugró színészi teljesítményt nyújtottam volna. Egyszerűen csak tettem a dolgomat.
MN: Ön szerint akkor milyen egy kiugró színészi teljesítmény?
GGY: Úgy látszik, ilyen. Szeretem, ha egy figura átfolyik rajtam, ha valahol én vagyok. Eljátszom, de mégis én vagyok. Ha valaki végignézi a szerepeimet, mindent megtudhat rólam. A színész egy figura felépítésekor saját magát boncolgatja, a saját élményeiből építi fel a karaktert. Ha megkap egy szerepet, elkezd azon gondolkodni, mi is izgatja a figurában. A színészet az önmegismerés művészete. Ha egy szerep teljesen ellentmond a személyiségemnek, akkor is a kapcsolódási pontokat keresem hozzá.
MN: És ha egyet sem talál?
GGY: Akkor eljátszom. ´szintén hazudok. Peter Weiss darabjában Sade márkit játszottam Gyulán. Véstem, vájtam a szerepet, megszenvedtem vele rendesen. Nyilvános élveboncolás volt. Néha nagyon le kell vetkőznöm ahhoz, hogy hiteles legyek. Ebben a darabban nagyon intim dolgokat kellett elmondanom magamról, nagyon érzékeny pontokon érintett meg a dráma.
MN: Megtudhatom, hogy mik voltak ezek az érzékeny pontok?
GGY: Nem tudhatja meg. Egy színésznek legyenek titkai. Szerettem a darabot, és megszenvedtem érte, de a rengeteg boncolgatás, személyiségvizsgálat után még mindig úgy éreztem, hogy hiányzik belőlem valami. Hiányzott egy döntő lépés, ami az egész karakter felépítését meghatározta volna. A mai napig él bennem néhány színészi alakításom, például ez is - érzem, hogy egy-két szerepemmel adós maradtam. Szívesen nekimennék egy-kettőnek újra. Ha a sors egy kicsit is igazságos velem, leszek én még Sade márki.
MN: Eredetileg erdőmérnök. Miért kötött ki végül a színháznál?
GGY: Az önkifejezés vágya hajtott. Erdőmérnökként nem tudtam volna elmondani azt, amit magamról és a világról gondolok. Nem tudok festeni, hangszeren játszani, de addig mocorgott bennem egy végzetes kukac, amíg előbújt, és a színészi pályára sodort.
MN: Színészként minden szereppel egy újabb valóság birtokába jut. Nem fél attól, hogy ezzel a való világból veszít el valamit?
GGY: Nem biztos, hogy a színházi valóság rosszabb a való világnál. Minden művészet a valóság megismerésének egy formája. És számomra az egyik legszimpatikusabb formája. Nem hiszem azt, hogy lekésem az életről, amikor a színházban egy másik valóságban szerepelek. Ott is az élettel foglalkozom, csak sokkal intenzívebben, sokkal töményebb formában. Persze egészen biztos, hogy a színház kihat a magánéletemre. A Díszelőadás című darabban dr. Hőgyes szerepében három óra alatt végigélek egy teljes emberi életet, egészen a tébolyig. A doktor a vírusok természetét kutatta, és a végén annyira belebonyolódott a témába, hogy az elméje is megfertőződött. Ennek a darabnak a kapcsán, Hőgyes alakján keresztül a világegyetem kérdéseivel szembesültem. Átmosott ez a szerep, nehéz volt visszahiggadnom belőle. Ha benne vagyok egy produkcióban, elveszi az energiáimat. De csak így tudok a színpadon létezni. Gyötörnek a szerepeim.
MN: Ezek önként vállalt gyötrelmek. Van a színészekben egyfajta mazochizmusra való hajlam?
GGY: A jó színészekben igen. A mazochizmusra és az exhibicionizmusra. Egy pszichológus számára egy jó színész igazi kincsesbánya.
Hungler Tímea
