Azt, hogy a pártok alulfinanszírozottsága (illetve az előnyszerzés lehetősége) mekkora probléma, időről időre jelzik a nagy közéleti botrányok. Az esetekről tudható információk alapján részben a pártok keresetkiegészítési akciójának tekinthetők a székházügyek (az MDF-Fideszé, az SZDSZ-é, az MSZP-é), a Tocsik-ügy, és effélét gondolhatni a Kaya Ibrahim- és Josip Tot-féle cégvásárlásokról, hogy csak a legismertebb eseteket említsük. Újabban pedig a sztrádaépítések, illetve a K&H-botrány okán vádolja egymást ilyesmivel a két politikai oldal - vagyis valamennyi parlamenti párt "megégette" már magát az elmúlt évtizedben. Pedig a menetrendszerű botrányok csak a tünetek - a hiba a rendszerben van.
A pártok működéséről és gazdálkodásáról az 1989. évi XXXIII. törvény rendelkezik. E szerint a pártok bevételei tagdíjakból, az állami költségvetésből juttatott támogatásból (ha a párt a választásokon a szavazatok legalább egy százalékát megszerezte), az államtól kapott ingatlanokból, gazdasági társaságok és magánszemélyek által adott támogatásból származhatnak. Folytathatnak gazdálkodó tevékenységet is (kiadványok megjelentetése-terjesztése, pártrendezvények szervezése, ingatlan és ingó tulajdonukat ki- és eladhatják), vállalatot, illetve egyszemélyes kft.-t alapíthatnak. Pénzeszközeiket - részvényvásárlás kivételével - értékpapírba fektethetik. Nem fogadhatnak el viszont vagyoni hozzájárulást költségvetési szervtől, állami vagy állami részvétellel működő vállalattól, közvetlen költségvetési támogatásban részesülő alapítványtól, illetve más államtól. A pártok költségvetésének legnagyobb részét az állami támogatás teszi ki. Az összeget a mindenkori költségvetési törvényben határozzák meg - jelenleg több mint 2,5 milliárd forint -, ennek 25 százalékát az országos listán mandátumot szerzett pártok között egyenlő arányban, 75 százalékát az első fordulóban leadott szavazatok arányában osztják szét.
A költségvetési támogatásban részesülő pártok gazdálkodásának törvényességét kizárólag az Állami Számvevőszék (ÁSZ) ellenőrzi, kétévente. Elek János, az ÁSZ pártokat ellenőrző osztályának vezetője lapunknak elmondta: a pártok gazdálkodásának azon részével, amelyre a számvevőknek rálátásuk van, tulajdonképpen nincsen gond. A kapott költségvetési támogatás felhasználása, a működésre közvetlenül elszámolt pénzforrások és kiadások átláthatóak, hiszen a pártoknak érdeke a hozzáértő gazdálkodás, és e célból megfelelő szakembereket foglalkoztatnak.
A baj azzal van,
ami nem jelenik meg a gazdálkodásukban: a holdudvar támogatása. A pártok által alapított gazdasági társaságok, ezek partnerei, a kifejezetten a támogatásra létrehozott "forrásgyűjtő" alapítványok, a pártkatonák vagy egyéb bizalmi személyek által alapított párt közeli cégek mind kívül esnek az ÁSZ ellenőrzési hatáskörén. Azon persze lehet vitatkozni, hogy jó-e, ha az állami kontroll bizonyos magánvállalkozásokra is kiterjedne - így viszont a kívülálló az egyértelmű összefüggések ismeretében is csak feltételezheti a pártoknak nyújtott támogatások tényét és mértékét, bizonyítani nem tudja.
A ködösítést a laza elszámolási kötelezettség is lehetővé teszi. A pártok minden év április 30-ig az előző évi gazdálkodásukról beszámolót kötelesek közzétenni a Magyar Közlönyben. Az ÁSZ-vizsgálatokról készült jelentések 1995-től hangsúlyozzák, hogy a párttörvény mellékletében szereplő beszámoló-minta nincs összhangban a számviteli törvénnyel; kitöltési útmutatót, magyarázatot nem készítettek hozzá a jogalkotók, nem felel meg sem a mérleg-, sem az eredmény-kimutatás követelményeinek. A beszámoló elkészítésére a pártoknak saját belső előírásaik vannak - tudtuk meg Elek Jánostól. Az egységes szabályozás hiányával az a baj, hogy pártonként eltérők az értelmezések; a mérlegek összehasonlításához ismerni kell a belső előírásokat, melyek ráadásul gyakran változnak is. Így éppen a közzététel alapvető célja nem valósul meg: a nyilvánosság tájékoztatása.
A párttörvény rendelkezése szerint csak a félmillió forint feletti belföldi és a százezer forint feletti külföldi adományokat kell nevesíteni. Ennek az az eredménye, hogy a pártonként összességében százmilliós nagyságrendű hozzájárulások töredékének lehet csak tudni az eredetét; a megnevezett adakozók amúgy leginkább a pártok prominensei. Az ismeretlen támogatók esetében pedig minimum kérdéses, hogy vajon önzetlenül nyitják-e ki a pénztárcájukat vagy esetleg némi ellenszolgáltatás reményében. A hatalmon lévők vagy az oda bekerülők hálája pedig az adomány sokszorosába is kerülhet - az adófizetőknek.
A pártok a választások közötti időszakban központi támogatásokból fedezik a működési költségek legnagyobb részét. A finanszírozási rendszer elégtelensége valójában a kampányidőszakban válik nyilvánvalóvá. A korteskiadásokhoz hozzájárul ugyan az állam (a pártok és a független jelöltek esetében is), ám összesen százmillió forintot oszt szét, ami indulónként pár tíz ezer forintot jelent csak. Mindenki onnan és úgy pótolja a hiányzó forrásokat, ahonnan és ahogy tudja. De nem elég csupán minél többet gyűjteni - azt titokban is kell elkölteni.
Ebben technikailag segít a választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény. A jogszabály látszólag takarékosságra szorít, amikor előírja, hogy a pártok a kampányra jelöltenként a fentebb említett vicces mértékű költségvetési támogatáson felül legfeljebb 1 millió forintot fordíthatnak. Ezt betartani azonban nyilvánvalóan képtelenség, ráadásul az ismertség (és ezzel együtt a siker) jelentős mértékben függ a kampányra költött összegtől (erről részletesen lásd: Alulnézet, Magyar Narancs, 2002. január 17.). De nincs is nagy igyekezet a törvényesség betartására, hiszen az ellenőrzés jószerivel formális: a számvevők a vizsgálatok során csak azt tekintik kampánykiadásnak, amit az adott párt annak minősít, és a választásokat követően a Magyar Közlönyben megjelentetett választási beszámolójában szerepeltet. Az ellenőrzés pusztán a beszámoló és a párt országos központjában rendelkezésre bocsátott iratok tartalmi összevetéséből áll. Ennyi.
A legegyszerűbb, hiszen nincsen nyoma, ha a kampány során felmerülő költségeket (terembérlet, hangosítás, hirdetések stb.) nem a párt állja, hanem a mindenféle "közeliek". A támogatók a pártkasszák tehermentesítésére egyre újabb ötleteket valósítanak meg: a 2002-es országgyűlési választásokon már természetes volt, hogy társadalmi szervezetek választási gyűléseket rendeznek, kiadványokat jelentetnek meg, vagy magánszemélyek politikai hirdetésekkel kedveskednek a szívükhöz közel állóknak.
De ha a voksforintok bekerülnek is a pártkönyvelésbe, még mindig be lehet tenni, mondjuk, a "politikai tevékenység kiadásai" rovatba. Ez utóbbiak választásról választásra nőnek is pár száz millióval, míg a kampánykiadások papíron mindig éppen a pártonként összességében engedélyezett 386 millió alatt maradnak (ha figyelmetlenségből túlfutnak, a számvevőszéki vizsgálatig korrigálnak, és akkor már pont beleférnek a keretbe). Sőt az is megtehető, hogy késéssel - a számvevőszéki vizsgálat lezárulta után - szerepeltet a párt bizonyos kampányköltségeket. Ehhez elég a pártnak vitatnia az adott kiadás mértékét vagy jogosultságát, majd a vizsgálatok után egyezségre jutnia. (Erre tényleg csak egyetlen - de szép - példa a Fidesz 2002-es kampánylevélügye. A párt először nem fizetett a 3,5 millió kikézbesített kampánylevélért, mert szerinte túl sok nem ért célba - holott a nem könyvelt küldeményekért a Magyar Posta nyilvánvalóan nem felel.) A törvények kijátszása mostanra teljesen természetes eljárás lett, bár a politikai folklór még megőrizte Kupa Mihály 1998-as esetét: Kupa független indulóként 136 ezer forinttal túllépte - egyedüliként - az egymilliós limitet, így az előírásnak megfelelően ennek kétszeresét fizette be büntetésként az állami költségvetésbe.
A kampányköltségek mértékét a beszámolók helyett sokkal jobban mutatja az a tény, hogy a választási években rendre eladósodnak a pártok.
Hiteleket vesznek fel, székházaikra jelzálog kerül, esetleg köztartozásaik, közüzemidíj-hátralékuk keletkezik. A költekezés nagyságát számtalanszor megbecsülték már kontrollszámításokkal is, melyek szerint csak a jelölőszervezetek hirdetései (tévé, nyomtatott sajtó, közterület) többe kerülnek, mint a bevallott költségek; a kampány valódi ára a limit minimum három-négyszerese.
Az ÁSZ mind az országgyűlési, mind az időközi választások ellenőrzésekor rendszeresen szóvá tette ezen anomáliákat. A választási eljárásról szóló törvény helyett olyan új jogszabály megalkotását javasolta, amely egyértelműen meghatározza, hogy pénzügyi szempontból mi tekinthető kampányidőszaknak, milyen juttatásokat kell kampányköltségnek tekinteni (például az ingyenes vagy kedvezményes hirdetés minek minősül), milyen legyen a választási beszámoló formája és tartalma, s hogy az átlagosan egy jelöltre fordítható kiadás reális nagyságú legyen.
2002 októberében a számvevők a korrupció elleni küzdelemről írt tanulmányukban a politikai pártok pénzügyeinek törvényességére is kitértek. Megállapították, hogy a pártok körül sajátos szürkezóna alakult ki, továbbá azt, hogy a magánszektor támogatása, valamint a választási kampánypénzek eredetének és felhasználásának korlátozott átláthatósága miatt nagy a korrupció veszélye. Elek János szerint nekik mint jogalkalmazóknak a javaslatokon kívül nincs más eszközük. Úgy véli, az ellenőrzés jól működik, a gond az, hogy a szabályozás nem kezeli valamennyi problémát. "Persze az ellenőrzési hatásköröket ésszerűen érdemes bővíteni, addig, amíg ez önkéntes jogkövetésre buzdít. Nem az a megoldás, hogy minden forint mellé számvevőt rendelünk, hanem a rendszert kell megfelelően kialakítani" - tette hozzá.
A párt- és a választási eljárásról szóló törvény kétharmados, módosításuk pártok közti megegyezést feltételezne. Katona Kálmán, az MDF alelnöke lapunknak elmondta: az egymillió forintos keret a mai árak mellett nyilvánvalóan nem tartható. A Demokrata Fórum mégis mindig tisztességes kampányt próbál meg folytatni - ezért is van, hogy az alig látszik. Egyértelmű: a pártoknak juttatott támogatást emelni kellene, hiszen a kampány sok munkával és költséggel jár, és mivel a pártok közfeladatot látnak el, társadalmi érdek fűződik működésükhöz. A nehézséget Katona Kálmán abban látja, hogy mindezt miként lehet a társadalommal elfogadtatni; hiszen csakúgy, mint a képviselői fizetések megállapításánál, a döntéshozóknak ebben az esetben is önmaguk díjazásáról kellene dönteniük - és ez a legtöbbször ellenérzéseket szül. Véleménye szerint teljesen
új rendszert kellene
kidolgozni, melyben - a mostani gyakorlattal ellentétben - a kampányköltségek nagyobb részét az állam, kisebb részét a magánszektor finanszírozná.
A SZDSZ korábban már kezdeményezte a pártfinanszírozás reformját a költségvetési támogatás kizárólagossá tételével. Bauer Tamás képviselő 2001-ben azt indítványozta, hogy a kampánytámogatásra nyújtott állami pénzkeretet emeljék a 15-20-szorosára (azaz 1,5-2 milliárd forintra), és a későbbiekben kössék a központi költségvetés főösszegéhez, ezzel együtt pedig tiltsák meg a pártoknak az adománygyűjtést. A javaslatot az Országgyűlés napirendre sem tűzte. A Narancsnak Horn Gábor, az SZDSZ 2002-es kampányfőnöke, a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára azt mondta, hogy e javaslatukat máig tartják. Ha átláthatóvá akarják tenni a pártfinanszírozást, akkor azon pártoknál, amelyek kapnak költségvetési támogatást, meg kell tiltani az adományok elfogadását. Az egész viszont csak a mostaninál jóval szigorúbb ellenőrzéssel ér valamit, továbbá komolyabb szankciókkal, beleértve végső soron a mandátumtól való megfosztást is. A probléma szerinte is a változtatásoknak a közvéleménnyel történő elfogadtatásában van, de nyilván megvannak a zavarosban való halászásnak az előnyei is. "Az új rendszer valamivel többe kerülne az államnak, de mindenképpen megérné" - érvelt Horn Gábor. "Ehhez azonban szembe kellene nézni a választókkal, tudatosítva bennük, hogy mi a demokrácia ára."
Navracsics Tibor, a Fidesz - MPSZ elnöki kabinetfőnöke úgy véli, a mostani politikai légkörben igen kicsi az esély a pártok közötti bármiféle konszenzusra. Ha lenne a szabályozás megváltoztatására irányuló indítvány, akkor természetesen a Fidesz is kialakítaná az álláspontját, ám ilyenről jelenleg nincsen szó. Kérdésünkre a párt jogi kabinetében közölték: konkrétan most nem foglalkoznak a témával.
Az MSZP pénztárnokát, Puch Lászlót lapzártánkig többszöri próbálkozás ellenére sem értük el. A szocialisták sajtóosztályán nem tudtak más politikust megnevezni, aki ismertette volna a párt álláspontját; mindössze annyit sikerült kiderítenünk, hogy a téma a szocialisták szerint pillanatnyilag nem időszerű.
Nagy elszánás a probléma rendezésére mindenesetre nem tapasztalható. Lehet azt mondani, hogy az EU-kampány nem akkora volumenű, az országgyűlési választások pedig messze vannak, de politikai akarat hiányában belátható időn belül nem várható változás.
Kérdésünkre, hogy miért állandósult e nyilvánvalóan képmutató állapot, Bauer Tamás határozottan válaszolt: "A pártok jól érzik így magukat. Amíg elég ügyesek, és nagy pénzeket szereznek, miért ne csinálják? A magyar politika kettészakadt, a lopást a saját pártjának mindenki elnézi, csak a másik oldal lopásáért neheztelnek. A kampányt legálisan nehéz lenne finanszírozni, és a közvélekedés is az: mindenki lop, miért ne tegyem én is?" Hack Péter a demokratikus rendszer torzulásaival foglalkozó elemzésében (Fordulat vagy válság, Népszabadság, 2003. augusztus 23.) kifejtette: a rendszerváltás után a közéletben igen nagy mértékű volt a pártellenes uszítás, s ezért a politikai elit máig nem vállalta, hogy szembesítse a lakosságot a demokrácia működésének szükségszerű költségeivel. Ám a rendezetlen viszonyok miatti folyamatos törvénysértő gyakorlat súlyosan rombolja a politikai rendszerbe és a jogrendbe vetett bizalmat, ennek következményeként pedig az elit egyre inkább alkalmatlanná válik arra, hogy jogkövető magatartást várjon el másoktól.
És hogy valóban nem a politikai erők megegyezésképtelensége az ok, azt a pártalapítványokról szóló törvény nagy egyetértésben történt tavalyi elfogadása is jelezte. Az elvileg a politikai kultúra fejlesztésére létrehozott, tudományos, ismeretterjesztő, kutatási és oktatási tevékenységet folytató pártalapítványok évente összesen egymilliárd forintos költségvetési támogatásban részesülnek. Noha elvileg német mintára készült a törvény, az ottani helyzettel ellentétben nálunk csak az ÁSZ vizsgálhatja majd gazdálkodásukat, az APEH nem, és az alapítványok vezető tisztségeit is a pártok irányítói töltik be. A párttörvény értelmében tilos ugyan ezen alapítványoknak a pártokat akár egyetlen fillérrel is támogatniuk, ám számvevő legyen a talpán, aki a jelenlegi jogkörével megállapítja például egy politikai rendezvényről, hogy az egy párt vagy egy ideológia népszerűsítését szolgálta (a témáról lásd: Minden szentnek a keze, Magyar Narancs, 2003. június 26.). Nehéz tehát attól a képzettől szabadulni, hogy a pártfinanszírozási rendszer reformja helyett a pártok csupán egy újabb, kevéssé ellenőrizhető csatornát nyitottak maguknak.
