Magyar Narancs: Király Júlia, a Magyar Nemzeti Bank alelnöke a vele készített interjúnkban (lásd a 2008. január 31-i számunkat - a szerk.) azt mondta, a válság egyik oka, hogy a mohóság úrrá lett a józan észen. De hogyan történhetett meg ez olyan, évszázados múltú bankházak esetében, amelyek több száz kockázatelemzőből álló apparátust működtetnek?
Felcsuti Péter: Innen, Kelet-Európából nem tudjuk egykönnyen megítélni, hogy egy nagy amerikai bankban mi volt az a lélektani, szakmai, szervezeti mechanizmus, ami ezt a kudarcot előidézte. Az összeomlás igényes szakmai feldolgozása még jó ideig eltarthat, a témának bizonyára könyvtárnyi irodalma lesz. Az én interpretációm, ami valamennyi tényen és sok spekuláción alapul, a következő. A nyolcvanas évek végén a nagy kereskedelmi és befektetési bankok az Egyesült Államokban rendkívül korszerű kockázatkezelési elveket dolgoztak ki. Ezek alapján beszél ma a szakma úgynevezett kockázatalapú árazásról, kockáztatott értékről, kockázattal súlyozott tőkehozamról és hasonlókról. A különböző típusú kockázatokat nagyon erős matematikai-statisztikai alátámasztással algoritmizálták, és ezek a modellek aztán automatikusan megjelentek az üzleti döntésekben. Azaz az algoritmus mondta meg, hogy a várható veszteség és a várható nyereség milyen viszonyban van egymással, és ennek alapján az adott üzlet megköthető-e vagy sem. A képletek egyébként rendkívül komplikáltak, elképzelhetetlennek tartom, hogy egy átlagos bankvezető képes lenne megérteni, nemhogy levezetni őket. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek rendkívül korszerű, szakmailag előremutató lépések voltak a korábbi - Bázel-I.-nek nevezett - tőkekövetelmény-, azaz kockázatvállalási rendszerhez képest, amely elég egyszerű, már-már a józan paraszti észre alapuló kockázati modell volt. Ezzel párhuzamosan zajlott az amerikai dereguláció, amely a kilencvenes években felhúzta a kereskedelmi és befektetési banki tevékenység közti sorompót. Ráadásul a világgazdaságot, illetve annak motorját, az amerikai gazdaságot ebben az időszakban nagyfokú pénzbőség jellemezte, és sokáig meghatározó volt az a politikai szándék, nyomás is az USA-ban, amely a kisembereket is saját lakáshoz akarta juttatni. Mindez óriási teret nyitott az innovativitásáról ismert amerikai bankrendszer előtt. Gondolom, ezeknek a bankoknak a vezetői az idő múlásával egyre jobban bíztak ezekben a modellekben, úgy hagyatkoztak rájuk, mint a repülőgép pilótája a robotpilótára. Ma már látható, hogy ez súlyos tévedés volt, ugyanakkor a nagy profitnyomás, a folyamatos expanziós lehetőség is komoly hibákhoz vezetett.
MN: Tehát a rendszerhiba és az emberi gyarlóság egymást erősítette?
FP: Mostanában a pénzéhes, elvetemült bankár sztereotípiáját ragozza a politikustól a sajtón keresztül az utca emberéig mindenki. Nem hiszem, hogy a dolog ennyire egyszerű lenne. Néhány hete a Nobel-díjas közgazdász, Edmund Phelps egy magyarországi konferencián megtartott előadásán úgy fogalmazott: a bankvezetők bűnei nem a malfeasance (szándékos vétkesség, visszaélés - a szerk.), hanem a misfeasance (gondatlanságból elkövetett bűntett - a szerk.) kategóriájába sorolhatók. A végeredmény szempontjából sajnos mindegy, ám az erkölcsi és persze a jogi megítélés szempontjából mégsem ugyanaz. Azt gondolom, hogy a rendszerek csődje egyébként is egybeesett a gazdasági ciklus lefelé irányuló szakaszával, tehát ennek előbb-utóbb be kellett következnie.
MN: Ám nagyon sokáig úgy kezelték a válságot, mintha amerikai belügy volna.
FP: Nem beszélve arról, hogy a több tízezer milliárd dolláros amerikai hitelpiacnak csak egy kisebb, néhány ezer milliárdos szegmense érintett a subprime válságban.
MN: Akkor miért tudtak az értékpapírosítás révén becsomagolt "mérgezett" termékek ennyire hatni az Egyesült Államok, majd a világ bankközi piacán?
FP: Az európai bankok is vettek ilyen kötvényeket, de ez viszonylag elszigetelt jelenség maradt, így önmagában nem okozott volna válságot. Ma már nyilvánvaló, hogy Európának is megvolt a maga "subprime" válsága, csak erről kezdetben kevesebbet beszéltek. Az USA-hoz hasonló ingatlanpiaci boom zajlott többek között Nagy-Britanniában, Írországban és Spanyolországban. Az európai bankok is igen expanzív üzletpolitikát folytattak az elmúlt években - ha forrásoldalon ömlik be a likviditás, akkor kezdeni kell valamit vele, megugrott a kockázatvállalási hajlandóság. Ugyanakkor számos, korábban jónak, alacsony kockázatúnak tűnő befektetés a subprime válság hatására romlott meg. Számos jelzálog-hitelezéssel foglalkozó bank, amely békeidőben akár korrektnek tekinthető refinanszírozási politikát folytatott, és a nagybani tőkepiacról vont be forrásokat, a piacok "kiszáradásával" került lényegében menthetetlen helyzetbe. Ráadásul a sajtó által felsorolt horribilis méretű veszteségek egy része nem tényleges, hanem úgynevezett átértékelési veszteség, amit mark-to-marketnek neveznek. Ez lényegében annyit jelent, hogy a bank eszközeit és forrásait mindennap az aznap érvényes piaci árakhoz kell hasonlítani, és a különbséget - nyereségként, ha pozitív, veszteségként, ha negatív - a folyó eredményben el kell számolni. Ám a piaci árak ezekben a viharos időkben nem a valós képet tükrözik. A bankok viszont nem mérlegelhetnek, a szabály szerint mindennap át kell értékelniük az eszközeiket, így veszteséget - sőt ha a piac tovább esik, negyedévről negyedévre egyre nagyobb veszteséget - kell kimutatniuk, miközben könnyen lehetséges, hogy fél év elteltével a veszteség az új árakon számolva sokkal kisebb lesz, vagy egyáltalán nem jelentkezik. Aztán itt van egy másik példa a helyzet abszurditására. Ha egy bank óvatos kockázatkezelői tanácsára a frissen vett értékpapír-portfóliójára biztosítást vásárol egy kiváló minősítésű biztosítótól, akkor a pénzintézet könyveiben ez a csomag ugyancsak kiváló minőségűként jelenik meg, hiszen ha veszteség keletkezik, akkor azt a biztosító a számított kockázat erejéig megtéríti. Ám ha a biztosítót időközben leminősítik, az ő garanciája is kevesebbet ér. Így előfordulhat, hogy a bank a portfólión már kisebb nyereséget, vagy éppen veszteséget kell, hogy jelentsen. Ebben az értelemben mondom, hogy ezek a nagyon korszerű kockázatmodellező rendszerek túszul ejtették a bankokat.
MN: A több százmilliárd dolláros, eurós állami intervenciók mégis arra utalnak, hogy a bankok veszteségei nemcsak a könyvekben léteznek.
FP: Ez természetesen igaz, de azért felhívnám a figyelmet az amerikai pénzügyminiszter azon nyilatkozatára, mely szerint nem biztos, hogy a szférába pumpálandó 700 milliárd mind veszteség lesz, sőt egy része idővel akár nyereségbe fordulhat. Az államnak ugyanis nem kell mark-to-market vezetni a könyveit, neki van ideje kivárni, hogy fizet-e az adós, vagy sem, a banknak viszont nincs. Az államok lényegében kimentik a bankokat ebből a csapdahelyzetből, és ezért remélhető, hogy a befektetett összegeknek csak pár százaléka fogja növelni az államadósságot. Sőt az sem zárható ki, hogy az érintett államok végül nyereséggel jönnek ki a helyzetből.
MN: A pénzügyi szektor megsegítésére siető államnak milyen jogosultságai lesznek a jövőben? Állami hivatalnokok fogják irányítani a bankokat?
FP: Nem tudjuk még, mi fog történni. Lehet, hogy a szigorúbb szabályokkal az állam rátelepszik a piacokra, ő dönt majd a bankok menedzsmentjéről, befektetéseiről. Az állam tulajdonosként való megjelenése a bankszektorban teljesen ellentétes mindenféle piacgazdasági elvvel. Nem hiába irtózik mindenki az állami beavatkozástól, feltehetően ezért tartott ilyen sokáig a döntések meghozatala. Nem véletlen, hogy a Nobel-díjas közgazdászok egyik csoportja amellett érvel, hogy az ilyen válságok kialakulását nem lehet megelőzni, legfeljebb csak utólag kezelni, a másik csoportjuk meg azt állítja, hogy erősebb állami szabályozással igenis meg lehet előzni. Persze, amikor benne vagyunk egy válságban, akkor mindenki a végét kívánja, szigorúbb állami szabályozásért, a vétkesek megbüntetéséért kiált, de amikor megint jön egy több évtizedes felívelő ciklus, akkor majd a korlátok lebontását fogják követelni.
MN: A hazai bankok többsége üzleti titokra hivatkozva nem ad felvilágosítást arról, hogy milyen összegben vásárolt be a "rohadt" termékekből. Mennyire átláthatóak a magyarországi bankok?
FP: A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeleténél (PSZÁF) senki nem hivatkozhat üzleti titokra. A PSZÁF-nál nincs apelláta: térdre, imához.
MN: A PSZÁF szerint a banki mérlegfőösszegek mindössze 1,5 százalékában vannak mérgező termékek. Akkor miért ekkora a pánik a magyar bankpiacon?
FP: A világban a válság már nem a subprime termékekről szól. Tegnapelőtt még csak nátháról volt szó, tegnap lázról, ma tüdőgyulladásról, és ki tudja, mi következik holnap. Amikor válság van, akkor a piac egyes szereplői a gyenge pontokat keresik, amiket ki lehet aknázni, azaz pénzt lehet csinálni belőlük - és Magyarország ilyen.
MN: Miben ragadható meg a gyengesége?
FP: Magas államháztartási deficit, fizetésimérleg-hiány, a devizahitelek nagy aránya. A befektetőket az érdekli, mi van, ha a pénzpiac nem ad devizahitelt a magyar pénzintézeteknek, hogyan tudják majd refinanszírozni a lakossági hiteleket. Mi történik, ha a magyar állam nem jut hozzá a költségvetési deficit finanszírozásához szükséges forrásokhoz. Ezeknek a kérdéseknek egy része alulinformáltságból származik, ám nem vitás, hogy a piaci szereplők nem ok nélkül tartják Magyarországot gyenge láncszemnek - sokan gondolhatják, hogy Izland után mi leszünk a következők a sorban, és ez okozza a mostani válságot.
MN: Sokszor elhangzott az utóbbi napokban, hogy Magyarországot támadás érte. Ez mit jelent?
FP: A forint konvertibilis valuta, szabadon lehet váltani devizára. Számos olyan spekuláns akad, aki sok pénzt mozgat, és abban érdekelt, hogy a konverziós piacon az a deviza, amit megvesz, felértékelődjön, amit pedig elad, az leértékelődjön. Felépíthető egy olyan pozíció, amiben az illető euróban követel, és forintban tartozik: ha a forint veszít az értékéből, akkor a tartozása euróban számolva kevesebbet ér, tehát egy csomó pénzt fog keresni. Amint kiépülnek ezek a pozíciók, az adott piaci szereplő megmozgatja a sajtókapcsolatait, és folyamatosan arról beszél az elemzőknek, hogy a magyar gazdaság a tönk szélén van. Ezt nyilván számokkal, plauzibilis vagy annak tűnő érvekkel alá lehet támasztani, ráadásul az általános piaci hangulat is komoly hatást gyakorol. Erre mások is elkezdik eladni a forintot, amely elindul a lejtőn, a spekulánsunk pedig pár hónap alatt akár 20-25 százalékot is nyerhet, ami, ha tőkeáttételt használ, végül a száz százalékot is elérheti. Ezt Romániában például nem olyan könynyű megcsinálni, mert a román pénzpiac nagyon szűk. A forint azonban Kelet-Közép-Európában viszonylag likvid, fejlett piac. Ez a jelen esetben azért baj, mert a jegybanknak sokkal nagyobb összegekkel kell közbeavatkoznia ahhoz, hogy egyensúlyt teremtsen.
MN: Milyen lehetőségei vannak egy ilyen helyzetben a Magyar Nemzeti Banknak?
FP: Beszélhet és fizethet - nyugtathatja szóban a piacokat, de be is avatkozhat. Ezt a célt szolgálják a devizatartalékok. Eurót ad el, és ezzel megerősíti a forintot, esetleg kamatot emel, és ezzel megdrágítja a spekulatív pozíciók refinanszírozását. De ez nagyon veszélyes, mert ha nem sikeres az intervenció, akkor hamar kiürülhetnek a devizatartalékok.
MN: Elég lesz a mostani válságban a 17,4 milliárd euró tartalék?
FP: Megítélésem szerint a forint ingadozása mögött spekuláció is van. A külföldi és a hazai sajtóban olyan hangok vannak jelen, amelyek kínosan nem sportszerűek, mert gyanúsan egyoldalúan interpretálják a magyarországi helyzetet. A 17,4 milliárd euró önmagában is sok pénz, több mint a külföldiek kezén lévő forintos állampapír-mennyiség. Az is sokat számít, hogy az uniónak nem érdeke, hogy az egyik tagországa bedőljön, nyilván tart a dominóeffektustól, és persze az EU presztízsének sem tenne jót, ha az egyik, egyébként normális politikát folytató tagját spekulációval térdre lehet kényszeríteni. Az Európai Központi Bank és az MNB pár napja állapodott meg egy ötmilliárd eurós valutacserés ügyletben, amely jó védekező fegyver lehet. Ráadásul az is sokat számít, ha feláll a 27 pénzügyminiszter, és kijelenti, hogy támogatja Magyarországot - ez verbális intervenció, de sokat nyom a latban. Márpedig a spekulációs hullámok nem tartanak sokáig, hiszen csak addig sikeresek, ameddig a piac többi szereplője hisz nekik.
MN: A forint árfolyam-ingadozása kihat a lakossági devizahitelekre, növeli a törlesztőrészleteket. A magyar háztartások nettó finanszírozási képessége nem túl rózsás. Megtörténhet, hogy a Magyarországon kihelyezett hitelek egy része "megromlik"?
FP: A lakosság nem 270 forint/ eurón vette fel a hiteleket, hanem egy része 260 alatt, sőt akár 240 alatt, egy másik része persze 270-en. Eddig szinte mindenki "keresett a bolton": sok év átlagában a forint stabil volt vagy erősödött, miközben a devizakamatok tartósan alacsonyabbak voltak, mint a forintkamatok. Tehát az adósok sokkal jobban jártak a devizahitelükkel, mintha forintban vették volna fel, hiszen a forinthitelek törlesztőrészlete értelemszerűen magasabb, mint a ténylegesen felvett devizahiteleké. Ezért aztán én nagyon álságosnak érzem, hogy a 230-240-es árfolyam környékén a sajtó arról ír, milyen jól járnak a devizahitelek adósai, 280-nál pedig arról, hogy mi lesz a devizahitelek adósaival, és vajon a bankok, netán a kormány megtéríti-e a veszteségeiket. Most egyébként 265 környékén járunk, ami teljesen normális szint. Tény, hogy a hitelek egy része már most romlik, a legfőbb kérdés az, mekkora lesz ez a hányad. Ha a bank kamatrése négy százalék, és két százaléka lesz a hiteleknek rossz, akkor a bank elveszti a profitja felét, ha a romlás négyszázalékos, akkor a pénzintézet még mindig nem veszteséges, igaz, nem is keres. Természetesen a bankoknak is érdekük, hogy az egyébként fizetőképes és fizetni hajlandó ügyfélnek átmeneti könnyítést, átütemezést adjanak, de ez nem jelentheti a veszteség - legyen az átmeneti vagy tartós - automatikus megtérítését.
MN: Csakhogy a bankok kockázatelemzése napi szinten kalkulál a hitelek megromlásával. Nekik lesz idejük és türelmük kivárni a pánik végét?
FP: A bankok folyamatosan tesztelik a kihelyezett hiteleket. A portfóliókban az ügyfelek különféle jövedelemkategóriákba vannak beosztva, a visszafizetési képességük szerint vannak minősítve. A bankok rendszeresen "megstresszelik" a portfóliókat: megnézik, mi van akkor, ha a forint 300-ra gyengül, mi történik, ha az ügyfél elveszíti a jövedelme tíz százalékát, és átkerül egy másik kategóriába. A Raiffeisennél legutóbb arra jutottunk, hogy 300-320-as árfolyamnál lényegesen megnövekszik a nem fizető ügyfelek száma, de nem éri el azt a szintet, ami a bank profitabilitását nagymértékben veszélyeztetné, a működőképességét, stabilitását pedig semmiképpen.
MN: Akkor miért állítják le az egyes bankok a devizahitelezést?
FP: Mivel beszűkültek a svájci frank alapú refinanszírozási lehetőségek az európai pénzpiacokon, több bank - így a Raiffeisen is - úgy döntött, ezeket a hiteleket korlátozni fogja, később esetleg kivezeti a piacról. De ez nem jelenti a devizahitelezés megszüntetését, az euróhiteleket továbbra is fenntartjuk. Arról van szó, hogy egy kereskedelmi bank csak olyan tevékenységet végezhet, amelyet biztonsággal lehet folytatni: a bank nem veszélyeztetheti a betétesek és a részvényesei érdekeit.
