"A szólásszabadság nem csak liberális érték" - Molnár Péter szólásszabadság-jogász

szerző
Bodoky Tamás
publikálva
2003/6. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Ez a könyv tulajdonképpen a PhD-dolgozatod: mondhatjuk úgy, hogy szólásszabadságból doktorálsz?

Az egykori fideszes, majd szabaddemokrata országgyűlési képviselő ma az ELTE-n tanít szólásszabadságjogot. A szólásszabadságról és a közbeszélgetésről írott disszertációja Gondolatbátorság címmel nemrégiben könyv formájában is megjelent. A közszereplők szabad bírálhatóságát, a gyűlöletbeszédre vonatkozó és a közmédia függetlenségét garantáló jogi eszközök, mércék mibenlétéről, a magyar, az európai és az amerikai szabályozás különbségeiről faggattuk.

Molnár Péter: Igen, a szólásszabadság három kérdésében - a közszereplők bírálhatósága, a gyűlöletbeszéd megítélése és a közmédia függetlensége - a magyar helyzetet az Amerikában alkalmazott jogi mércékkel vetem össze, tehát azon ország megoldásaival, ahol hagyományosan kitüntetett értékként kezelik a szólásszabadságot. A szólásszabadság olyan különlegesen fontos szabadságjogunk, ami minden más szabadság érvényesüléséhez szükséges. De az amerikai példákat nem csak ezért választottam összehasonlítási alapul. Ha megnézzük a magyar történelem szabadságharcait, akkor azt látjuk, hogy 1848-49-ben és 1956-ban is kitüntetett cél volt a szabad sajtó megteremtése. A szólásszabadság szeretete különlegesen értékes hagyománya a magyar történelemnek, ami kötelez minket arra, hogy olyan szólásszabadság-jogi rendszert hozzunk létre Magyarországon, ami minta lehet más országok számára is.

MN: Egyelőre mégis az Egyesült Államokban a legszabadabb a szólás. Miért alakult ez így?

MP: Az ország történelméből következik. Az alkotmány szövegezői tudatában voltak annak, hogy a zsarnokság lehetőségét meg kell próbálniuk kizárni. Pont azért mentek az új világba, mert tudták azt, hogy a korlátlan, ellensúlyozatlan hatalom, a gondolatok, a lelkiismeret és a szólás szabadságának az elnyomása milyen veszélyeket hordoz, és mennyire csökkenti egy társadalom kreativitását. Ezek olyan kiindulópontok voltak az amerikai demokrácia kitalálásakor, amire építeni lehetett, még akkor is, ha például a szólásszabadságot is megfogalmazó első alkotmánykiegészítés igazi alkalmazására csak az 1910-es évek második felétől került sor. Akkortól írta a legfelsőbb bíróság két kitűnő bírója, Holmes és Brandeis azokat a különvéleményeket, amelyekben elkezdték körvonalazni a kiegészítés értelmét adó szólásszabadság-elméleteket, amivel megalapozták a szabad szólást védő későbbi döntéseket.

MN: Könyvedben külön kezeled a szólás-, a sajtó- és a médiaszabadságot, illetve -jogot. Mi ennek a különbségtételnek az oka?

MP: Az ELTE szociológia tanszékén induló tantárgyamat sem sajtójognak vagy médiajognak, hanem szólásszabadságjognak fogom nevezni, mert az utóbbi tágabb fogalom, mint az előbbiek: a véleménynyilvánítás valamennyi formájára, például a nemzeti zászló elégetésére is vonatkozik. A sajtójog és a médiajog viszont csak az újságokban, rádiókban, tévékben és az interneten megjelenő közlésekről szól. A vélemények és információk közzétételének a nyomtatott és az internetes sajtóban lényegében ugyanolyan szabadnak kell lennie, mint az e technikai eszközök nélküli közléseknek. A médiajog fogalmát le kell szűkíteni a hagyományosan szabályozhatóbb médiumnak tekintett rádiózásra és televíziózásra. A műsorok terjesztésére szolgáló frekvenciák száma ugyanis még ma is korlátozott, emellett a rádiónak és a televíziónak olyan egyidejű tömeghatása lehet, amit a személyesebben használható nyomtatott sajtó vagy az internet nem tud kiváltani. Ezért az informatika, a távközlés és a média konvergenciája sem indokolhatja az internet rádiózáshoz és televíziózáshoz hasonló szabályozását, mert az súlyosan veszélyeztetné a világháló kreatív szabadságát.

MN: A könyvedben tárgyalt esettanulmányok azt mutatják, hogy nálunk a nyomtatott sajtó még mindig jóval kevésbé szabad, mint az Egyesült Államokban.

MP: A közszereplők bírálhatóságának tekintetében az Alkotmánybíróság az 1994-es határozatában nem ment elég messzire a szólásszabadságot védő jogi mérce kialakításában. A bíróságok pedig gyakran még a rendszerváltás előtti jogi állapothoz képest nagy előrelépést jelentő mércét sem alkalmazzák. Ráadásul az elemzett jogi esetek azt mutatják, hogy a Legfelsőbb Bíróság szinte minden esetben élenjár abban, hogy az alkotmánybírósági döntéssel ellentétes ítéleteket hozzon. Ezzel nemcsak a demokrácia működését, a sajtó ellenőrző funkcióját és a személyes szabadságot csorbítja, hanem a szólásszabadságnak a történelmünkben betöltött kitüntetett szerepét, e megőrzendő hagyományt is sérti.

MN: Mi lehet ennek az oka?

MP: Az Alkotmánybíróság 1994-ben kimondta, hogy aki közszerepet vállal, annak több és erősebb kritikát kell elviselnie, mint a nyilvánosság színpadára nem lépő magánszemélyeknek. Ez az új mérce éppen a fordítottja a rendszerváltás előtti szabályozásnak, és noha lassan kilencéves lesz, úgy tűnik, még mindig nem épült be sok bíró, különösen a legfelsőbb bírósági bírók gondolkodásába és az ítélkezési gyakorlatba. Ez nem pusztán jogi kérdés, hanem a kultúra kérdése: a tekintélyelvű szemlélet helyett ki kell alakulnia annak a meggyőződésnek, hogy a befolyásos közszereplők félelem nélküli bírálhatósága nélkül nem lehetünk szabadok, és nem működhet jól a demokrácia.

MN: Egyelőre viszont - szintén egy legfelsőbb bírósági döntés nyomán - az a gyakorlat, hogy ha a sajtó más bírálatát teszi közzé pontos tudósításként, egy sajtó-helyreigazítási perben akkor is a kritikának nyilvánosságot adó sajtóterméken van a bizonyítási teher, és a közszereplők vélt vagy valós sérelmekért más jogi eszközökkel is elégtételt vehetnek a sajtón.

MP: Ha egy sajtótermék hiteles beszámolót közöl valakinek a véleményéről, a sajtótermék akkor is perelhető sajtó-helyreigazításért - ami teljes képtelenség. A helyreigazítás sajtószabadságot sértő alkalmazása mellett sokszor a polgári jogi kártérítési perekben sem kap elegendő védelmet a szólás szabadsága, és még a büntetőjog is lesújthat a közügyek vitatóira, ami szabad személyek közösségében elfogadhatatlan. Az Alkotmánybíróság kimondta ugyan, hogy a közhatalmat gyakorló személyeket és más közszereplőket bíráló vélemény teljesen szabad és nem büntethető, tényközlés esetén azonban, ha a tény valótlannak bizonyul, a tény közlője az alkotmánybírósági határozat szerint nemcsak akkor elmarasztalható, ha tudta, hogy valótlanságot állít, hanem akkor is, ha a foglalkozásánál fogva tőle elvárható gondosságot elmulasztotta. Ez a gondatlansági mérce nagyon veszélyes fegyver lehet a sajtóval szemben, ha a bíróság nem elég elkötelezett a szólásszabadság iránt. Ezzel szemben az Egyesült Államokban a szándékos rosszhiszeműség mellett csak a nagyon súlyos gondatlanság, más szavakkal a teljes nemtörődömség esetén lehet a közszereplők bírálóit elmarasztalni, a bizonyítási teher a bírált személyre hárul, és csak polgári perről lehet szó.

MN: Mennyire bíróság-, illetve személyfüggő Magyarországon az esetek megítélése?

MP: Gyakran előfordul, hogy míg az egyik bíró az alkotmányos mérce komoly megértéséről tanúskodó döntést hoz, a másik mintha nem is hallott volna az Alkotmánybíróság határozatáról. Egy politikusnő például komoly kártérítést kapott, amiért az egyik vicclap az arcát testépítő fürdőruhás nőalakhoz illesztő fotót közölt róla. Az elsőfokú bíróság a politikusnő javára döntött, a másodfokú elutasította keresetét, a Legfelsőbb Bíróság pedig szokása szerint a sajtó szabadsága ellen döntött, még súlyosbítva is az első ítéletet. Amerikában viszont, amikor a Hustler pornómagazin részegen, az anyjával közösülve, tényleg durván ábrázolt egy televíziós prédikátort, az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága úgy döntött, hogy a karikatúra szabadságának fontossága miatt a nevezett közszereplőnek még ezt a súlyosan sértő kritikát is el kell viselnie. A döntést a legkonzervatívabb bírók egyike, a bíróság jelenlegi elnöke fogalmazta.

MN: Kártérítést sem kaphatott az illető?

MP: Nem, pedig az őt ért érzelmi megrázkódtatás miatt is perelt. A legfelsőbb bíróság azonban leszögezte, hogy nem lehet más jogcímen megkerülni azt a szabályt, hogy rágalmazásért közszereplő csak akkor kaphat kártérítést, ha bebizonyítja, hogy róla valótlan tényt rosszhiszeműen vagy teljes nemtörődömséggel állítottak. Ideje lenne, hogy a magyar bíróságok és természetesen a Legfelsőbb Bíróság is megtegye ugyanezt, amikor közszereplők nem rágalmazás vagy személyiségi jogok megsértése miatt indítanak eljárást, hanem sajtó-helyreigazítási perben, és annak a sajtó szabadságát csorbító, a demokrácia szellemétől idegen, elavult szabályait kihasználva érik el azt, hogy a bíróság a sajtótermékeket helyreigazításra kötelezze.

MN: A gyűlöletbeszéd terén is létezik egy példaértékű amerikai minta, ám Európa ezt a kérdést hagyományosan szigorúbban ítéli meg. Magyarországnak melyik út lenne megfelelőbb?

MP: Kétségtelen, hogy Európában a valóban borzalmas történelmi tapasztalatokból kiindulva általában korlátozóbb megközelítés érvényesül, mint az Egyesült Államokban. A magyar Alkotmánybíróság azonban a gyűlöletbeszédre vonatkozó 1992-es határozatában kifejezetten hivatkozik az Egyesült Államokban kialakított mércére, a "közvetlen és nyilvánvaló veszély" tesztjére. Ez azt jelenti, hogy a mégoly gyűlöletterhes szólás is csak akkor tiltható, ha olyan veszélyhelyzetet idéz elő, ami miatt már nincs mód arra, hogy a büntetőjog alkalmazása nélkül lehessen visszaszorítani a gyűlölködőket. Magyarország ebben a kérdésben és a szólásszabadság más területeit, például a közszereplők bírálhatóságát illetően az Európai Unióban is felléphetne a valamennyiünk szabad szólását veszélyeztető korlátozásokkal szemben. Ez a történelmi hagyományunkból is következő, rokonszenves szerep lenne.

MN: Jogi eszközökre vagy amerikai típusú, "az eszmék szabadpiaca" által gyakorolt önszabályozásra gondolsz?

MP: A jogi és a politikai eszközök együttes alkalmazására van szükség. A gyűlölködés társadalmi elítélése elengedhetetlen, és ebben az ország mindenkori vezetőinek élen kell járniuk. A büntetőjogot nagyon körültekintően, csak az olyan gyűlölködő szólásokkal szemben kell alkalmazni, amelyek már közvetlen veszélyhelyzetet idéznek elő. A szélesebb körű büntetőjogi tiltás mártírt csinálhat a gyűlölködőkből, és még az is elképzelhető, hogy elsősorban nem őket, hanem például megütközést keltő, szokatlan művészeti produkciókat és szarkasztikus írások szerzőit sújtaná. Ezért sem szabad megfeledkezni az egyéb jogi eszközökről: az első ilyen irányú próbaperek kudarca ellenére el kellene érni, hogy polgári peres úton lehessen kártérítést fizettetni a gyűlölet szószólóival, ami az orgánumaik fenntartását megnehezítve hatékony eszköznek bizonyulhat. A hatályos médiatörvény szerint gyűlöletbeszéd egyáltalán nem terjeszthető rádió- és televízióműsorok útján. Ha ez mégis megtörténik, mint például - szégyenszemre - a közrádió Vasárnapi újság című műsorában, akkor nem a büntető törvénykönyvet kell szigorítani, hanem a rádió- és televíziótörvényt kell betartatni.

MN: A könyved harmadik része a közmédia függetlenségét garantáló jogi eszközökről, illetve magyar viszonylatban ezek kudarcáról szól. Egyáltalán összehasonlítható az amerikai nonprofit adók és a magyar közmédia helyzete?

MP: Az összehasonlítás itt a legnehezebb a három kérdés közül, mert teljesen más a rádiózás és a televíziózás történetének alakulása az Egyesült Államokban és az európai országokban. Amerikában nagyon hamar a kereskedelmi rádiózás és televíziózás vált a meghatározóvá, Európában pedig sokáig állami monopólium volt a média. Európában a közmédiumok nagy, központi intézmények, Amerikában viszont önálló, nonprofit állomások hálózatai, melyeket a nézők és a hallgatók önkéntes döntés alapján támogathatnak. Az amerikai közmédia tehát decentralizált, és a gazdálkodásában csak kisebb részt tesz ki a költségvetési támogatás. Ez a modell viszonylag jól működik, a közrádiót például sokan a New York Timeshoz hasonló minőségű médiumként emlegetik.

MN: Mi lenne szerinted a kívánatos szabályozás ezen a területen?

MP: Arra volna szükség, hogy az Országgyűlés és az Alkotmánybíróság végre érvényesítse azt az elvet, amit az utóbbi egy 1992-es határozatában megfogalmazott: a közmédiumok működésére egyetlen társadalmi csoportnak sem lehet meghatározó befolyása. Ennek az elvnek ellentmond, hogy a közmédiát felügyelő kuratóriumok elnökségeibe és az Országos Rádió és Televízió Testületbe a parlamenti pártok képviselőcsoportjai közvetlenül jelölhetnek tagokat. Az alkotmánybírók jelöléséhez hasonló jelölési eljárásra van szükség ahhoz, hogy ne hassa át ezen testületek működését a többpárti alkudozás. Ez utóbbi elképzeléssel azonban 1995-ben magára maradt az SZDSZ, az Alkotmánybíróság pedig hat év elteltével sem foglalkozik az elhibázott törvény alkotmányosságának felülvizsgálatával, ráadásul az előző parlamenti ciklus idején még a kizárólag kormánypárti jelölésű tagokból álló csonka kuratóriumi elnökségek működését is szentesítette, mondván, hogy az is kisebb roszszat jelent a felügyelet teljes hiányával szemben. Emiatt is hasznos lenne a közmédia közönség általi önkéntes támogatásának a bevezetése: az amerikai példa hazai tapasztalatokra építő meghonosítása, a személyi jövedelemadó újabb egy százalékának felajánlhatóvá tétele. A hallgatók és a nézők így maguk mondhatnának ítéletet a közrádió és a köztelevízió működéséről.

Bodoky Tamás

szerző
Bodoky Tamás
publikálva
2003/6. (02. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra