Hosszú idő után ismét országos politikai esemény főszereplője volt Orbán Viktor. A múlt héten a pesti Vigadóban tartott beszédében igent mondott a csatlakozásra, és számos ponton bírálta a kormány eddigi működését. Arról továbbra sem tudni semmit, hogy a polgári tömegek nyomásának, illetve saját felkérésének végül enged-e (enged - a szerk.), és a Fidesz vagy a Fidesz romjain létrejövő szervezet élére áll-e.Orbán Viktor kormányfői ténykedésének megítélése meglehetősen széles skálán mozog, azt viszont, hogy mint ellenzéki politikus a jobbak közül való, nem szokás vitatni. Ezzel együtt múlt csütörtöki, igen egyszerű srófra járó beszéde némileg haloványabbra sikeredett a vártnál: semmi mást nem tett, mint részint megismételte a választási kampányban oly sokszor elhangzott tetszetős féligazságokat (például az 50 ezres minimálbér vagy az erős forint nagyszerűségéről, amikről igazán megkérdezhetne végre egy kisvállalkozót vagy egy exportőrt is), részint a visszájára fordította mindazt, amit az ellenzék, a sajtó az elmúlt négy évben az ő fejéhez vágott. Rombolási kényszer van a kormányon, mondta Orbán, felemlegetve a státustörvény, a Terror Háza, a Széchenyi-terv, a Nemzeti Színház meg a többi, általuk sokszor emlegetett vívmány megfojtását. (Ami ebben a formában nem fedi a valóságot: például a státustörvény átszabását a nemzetközi kritikák hatására Orbánék nemcsak tervezték, hanem elő is készítették; más kérdés, hogy a végrehajtásra már nem maradt idejük.) 1998-ban viszont éppen a jobboldali koalíció kívánta kitörölni a társadalom emlékezetéből a korábbi éveket (az Erzsébet térre tervezett Nemzeti Színház már megkezdett építésének, a 4-es metrónak a megfúrása, a Bokros-csomag állandó és demagóg ekézése stb.).
Kényszeres düh
Orbán értelmezésében mindez azért van, mert a kormányzat egyre dühösebb, hogy korábbi vádjairól sorra kiderül: alaptalanok voltak (hosszú bájtok éjszakája, anomáliák az Ezüsthajó-produkciók és a Terror Háza költségvetése körül stb.). A "rombolási kényszer" és a gyanúsnak tartott ügyek okozati összefüggésbe állítása merész húzás, de még bőven belefér. Fontosabb ennél, hogy Orbán jó időzítéssel dobta be azt, amire három-négy éve (például a volt társadalombiztosítási önkormányzatok elleni fideszes feljelentések semmivé válása után) a szocialisták is rájöttek, jelesül: a nagy garral bejelentett, de rendre eredménytelen korrupciós vizsgálatok nevetségessé tesznek és helyből lejáratnak minden hasonló szándékot. Ez senkinek sem jó (kivéve a mindenkori tolvajokat), vagyis éppen ideje lenne elgondolkodni a Kossuth téren mondjuk azon, hogy a múlt ciklusban a több száz kilométer autópálya építésére szánt irdatlan mennyiségű adóforint útjának pontos rekonstruálása nem a médiafelhajtás miatt szükséges, hanem azért, hogy a közvélemény végre tisztán láthasson az ügyben.
De hát a csütörtöki fellépésnek nem a fentiek voltak a legfontosabb mozzanatai; a legtöbben arra voltak kíváncsiak, hogy a volt kormányfő mit mond az uniós csatlakozásról, illetve saját további szerepvállalásáról.
Orbán mozgásterét két, egymással ellentétes dolog determinálja: egyrészt saját korábbi, elkötelezetten uniópárti munkássága - 1998 előtt az Országgyűlés európai integrációs bizottságának volt az elnöke, a csatlakozási tárgyalások java az ő miniszterelnökségének idejére esett, és ez eleve meghatározta a Medgyessy-kormány pozícióit is -, amit nem nullázhat le kétértelműségekkel, másrészt az elgondolt új politikai formáció bázisát adó polgári körök, amelyek közül nem egy nyíltan kampányol az EU-tagság ellen. Alighanem ezért van az, hogy Orbán Viktor úgy foglalt állást a belépés mellett, hogy közben bátorította és megértéséről is biztosította mindazokat, akiknek fenntartásaik vannak.
Villanás a jobbszélen
Az viszont a régi Orbánt idézte, ahogyan az EU-ügyben eddig védekezésbe szorított exkormányfő offenzívába lendült. Az, akit a kormányzat az integráció egyik legfőbb kerékkötőjének láttatott (egyébként a kormányváltás utáni orbáni nyilatkozatok tükrében nem minden alap nélkül), most felszólítja Medgyessyéket, hogy érdemben tájékoztassák a lakosságot a tagság következményeiről (figyelembe véve a kormány eddigi töketlen EU-kommunikációját, nem minden alap nélkül). Vagy: Orbán szerint a kormány "pártpolitikát csinál" az uniós népszavazásból, amennyiben a belépés támogatottságát a sajátjaként értékeli. A volt kormányfő ezzel visszafordította azt a koalíciós vádat, miszerint a belpolitika oltárán kész volna feláldozni a referendumot, hiszen a jobboldalon sokan vélték/vélik úgy, hogy az áprilisi EU-népszavazás esetleges sikertelensége magával rántaná a Medgyessy-kormányt is.
Orbán a radikális szavazók megszerzéséért folytatott akciója során, illetve az elvesztett választások után mind többször pengetett euroszkeptikus húrokat (lásd: Igenek és nemek, MaNcs, 2003. január 30.), manapság pedig az Egyesült Államok Irak-politikája kapcsán kerül ellentmondásba néhány évvel ezelőtti önmagával. 1999-ben Orbán kiállt Jugoszlávia bombázása mellett - akkor az ellenzéki MSZP volt az, amelyik ránézett a háború elutasítottságát jelző itthoni közvéleménykutatásokra, és nekiállt kekeckedni. (Lásd erről összeállításunkat a 11-12. oldalon.) 2003-ban Orbán Viktor az, aki a közvélemény-kutatási eredményekhez igazítja véleményét az iraki válságról, illetve az Egyesült Államokat támogató nyolcak, Medgyessy által is aláírt leveléről. Orbánnak, aki 1999-ben a parlamentben felindultan beszélt a kosovói mészárlásokról, 2003-ban mindössze annyi a mondandója, hogy "Csak béke legyen". (Pedig biztos ő is hallott már az időnként vegyi fegyverrel irtott iraki kurdokról.) Érdekes különbség viszont, hogy míg négy éve Orbán az ellenzéki bírálatok ellenére is kitartott álláspontja mellett, addig 2003-ban a szocialista adminisztráció visszavett a kezdeti tempóból. A volt kormányfő azonnal lecsapott e megingásra: aki az Egyesült Államokat támogatja e kérdésben, az ne mondja, hogy békét szeretne - mondta Orbán hétfőn. Kérdés, hogy a kormányzat folytatja-e ez ügyben a hozzá való igazodást és újfent magyarázkodik, vagy végre világosan kifejti, e konfliktusban a francia-német tengely felfogásával szemben miért az USA és a nyolcak álláspontja a helyes.
Segítség balról
Az MSZP-SZDSZ-koalíció egy hatalmas szívességet úgyis tett már Orbán Viktornak: a kormány eddigi, probléma nélkülinek és olajozottnak semmiképpen sem mondható működése kiváló lehetőséget nyújtott a volt miniszterelnöknek arra, hogy beszédében a jelenlegi kabinettel foglalkozzék, s így ismét megússza, hogy hívei előtt számot adjon a választási vereségről. Arról például, hogy 2002-ben nem csupán minden eddiginél többen szavaztak rá, hanem minden eddiginél többen el is utasították. Hogyan lehet az, hogy a "polgári" kormányt döntően a (kifejezés eredeti értelmében vett) polgárok (a városlakók) szavazatai buktatták meg? Az önkormányzati választásokon elszenvedett látványos vereséghez mennyiben járult hozzá az Orbán által életre hívott polgári körök és a Fidesz rivalizálása? Hogyan tovább?
Ami az utóbbit illeti: egyes hírek szerint Orbán Viktor még e hónapban eldönti, hogy részt vállal-e a Fidesz - MPP megújításában/átalakításában/megszüntetve-megőrzésében/beszántásában. Egy biztos: amíg a Fidesz 1993-1994-ben startolt jobboldali menetelése világos stratégia mentén zajlott, addig a mostani váltás értelméről keveset tudni.
B. I.
Visszhang extra
Műalkotás
Az itt látható munka csak első pillantásra kelti egy képregény vagy animációs film összefüggéseiből kiemelt, esetleges mozzanatának benyomását. A részletek elmélyültebb megfigyelése rögtön világossá teszi, hogy az alkotó a kései pop-art eredményeinek egyfajta érzelmileg mélységesen interiorizált összegzésére törekszik, amelynek a gondolati töltése több ponton is sikeresen töri át a posztmodern reflektív szkepszisének olykor meglehetősen kiüresedett, formalizmusba hajló világszemléletét, miközben választott tárgyát a szeretetteljes irónia eszköztárának bátor alkalmazásával hozza közel a szemlélőhöz.
A képen Orbán Viktor nemesfémből, feltehetően titániumból - ami félreérthetetlen mitológiai utalást sejtet - készült félkönnyű vértezetben ragadja meg a szinte hallhatóan sziszegő, sejtelmesen villódzó elektromos- energiakötegekbe burkolt irdatlan szablyát. Miközben tekintete mélyén egyszerre érezzük a ránehezedő felelősség irtóztató súlyát és a rámért feladat közeli vállalásához rohamosan felgyülemlő tetterőt, alakja már-már emberfelettivé tornyosulna, ha a művész kitűnő arányérzékkel nem enyhítette volna nyers erőt sugárzó öltözetének súlyát a fiatalos nemtörődömséggel fölötte viselt, elhordottságában is könnyed eleganciával leomló, narancsszínű atlétatrikóval, egyszerre utalva a Kiválasztott hétköznapias kedvtelésére, valamint nem csituló ifjonti hevületének historikopolitikai összefüggéseire. A manapság oly gyakori antihős-ábrázolásokat megfricskázva aránytalanul szélesnek ábrázolt csípőn aztán az öv - csatja anyagában a visszatérő titániummotívummal - mintegy lezárja és a tetterő formájába önti ismét a trikó játékos libbenését, hogy innen újból a hatalmas szablyára térhessen vissza befogadói figyelmünk. Itt, a markolat középpontjában - ahová a főalak kissé még habozó tekintete is irányul a központi gondolat erőteljesebb hangsúlyozása érdekében - csak első pillantásra tűnik drágakőnek a kicsiny képernyő, amelynek üzenetéből hazug esetlegességek helyett maga a sugárzó Nap fénylik föl győzedelmesen, hogy az emberfeletti vasmarok határozott, mégis laza szorításában az Örökkévaló jelenlétét hirdető, térítő keresztként magasodjon fölénk a megcsillanó acél.
- kyt -
(Kállay Zsolt grafikája megjelent a Magyar Demokrata 2003/6. számában)
