Újabb ötlet a vidéki "foglalkoztatásra"

Aki háztájizik, egyék

  • Tamás Gábor
  • 2013. június 16.

Belpol

A háztáji gazdálkodás újraindításáról gondolkodik a vidékfejlesztési tárca. Fazekas Sándor miniszter múlt heti bejelentése szerint "a minisztérium olyan programot dolgozott ki, amely több tízezer termelőnek biztosít majd jövedelemszerzési lehetőséget ezen a területen". Aminek a neve ellenére sincs köze a klasszikus háztájihoz.

Az állam vetőmagjuttatással, az állattartás támogatásával, valamint az integráció segítésével kívánja újraindítani a háztáji gazdálkodást. Az állítólag kidolgozott program azonban egyelőre nem létezik, néhány oldalas koncepcióról beszélhetünk csupán. Ennek tartalma is messze távol áll a klasszikus, a hazai közgazdaság-tudományban külön fejezetnek számító háztáji rendszertől. A jelenlegi változat kulcseleme az önfoglalkoztatás és -ellátás elősegítése, szó sincs kereskedelmi mennyiségű és minőségű, folyamatos megélhetést biztosító áru előállításáról. Megalkotói afféle jövedelempótlási (segélykiváltási) lehetőségként tekintenek e kissé romantikus elképzelésre.

Kiszervezték

Az Orbán-kormány sem tud mit kezdeni a vidék legszegényebb rétegeivel. Mi több, a közvetlen segélyezés részbeni kiváltására "kitalált" közmunka lehetőségei is folyamatosan szűkülnek. A kormányzat ugyanakkor nem győzi eleget hangoztatni, hogy a társadalmat "munkaalapúvá" kell formálni, aki nem dolgozik, ne is egyék. A háztájizást "megújító" elképzelések is e gondolat jegyében fogantak. A miniszter szavai mindenesetre kísértetiesen egybecsengenek Orbán Viktornak két nappal a Cigányügyi Egyeztető Tanács ülésén elhangzott mondataival, miszerint ötszázezer roma honfitársunk néhány éven belül helybeli jövedelemkiegészítő munkalehetőséghez juthat - és erre e pillanatban csakis a ház körül végezhető agrárgazdasági "aprómunka" látszik alkalmasnak.

A háztáji a Kádár-éra talán legsikeresebb kisvállalkozási formája volt. A mezőgazdasági szövetkezetek és állami gazdaságok a kézimunka-igényesebb termelési módokat - igen tisztességes jövedelem biztosítása mellett - "kiszervezték" a közösből. Vagyis a közös gazdaság területéből (kertészeti parcelláiból, gyümölcsöséből) a tagokra bíztak kisebb-nagyobb részeket, amelyeken a saját felelősségére gondozta a növényeket az illető. Szintén a közös állományból helyezték ki a hizlalandó állatokat, többnyire az etetésükhöz szükséges takarmányt is. Mindehhez egy jól bejáratott és biztonságos felvásárlói rendszer társult, amelyből a közös gazdaság és a lényegében vállalkozóvá előlépő tag egyaránt tisztes hasznot húzhatott. Így állították elő a hetvenes évek második felétől a kertészeti termékek legalább harmadát, az akkor 12 milliós sertésállomány 40 százalékát, és még számos egyéb terméket. (E sorok írója például a nagyapjának segített otthon fém függönycsipeszeket összeállítani - ez is ebbe a körbe tartozott, mert a helyi téesz melléküzemágának a termékéről volt szó.) Ez egykor az általános foglalkoztatás egyik legjövedelmezőbb falusi melléktevékenysége volt (a cigányok jelentős része számára is), és nagyon nem hasonlított arra a most szerveződő programra, amely viszont a segélyezés egyik speciális formájának ígérkezik.

Mélyáramlatok

Jelenleg az ország mintegy kétezer kistelepülésén száz-százötven olyan program működik, amely a miniszteri bejelentésben jelzett elképzeléshez lehet hasonló - mondja a Narancsnak Árki Zoltán szociológus, felzárkóztatási tanácsadó. Néhány kivételtől eltekintve közös jellemzőjük, hogy akadoznak. Főként a pénztelenség miatt: Árki egy borsodi kis falu példáját idézi, ahol a helyi romáknak kiosztott vetőburgonya azért nem került időben a földbe, mert az egyébként a munkára lelkesen készülő közösségnek nem volt elegendő ásója és kapája; de az is előfordult, hogy a tartásra kihelyezett tyúkállományt egy váratlan haláleset után megette a rokonság. Árki Zoltán szerint a házak körüli ólak néptelenségének, a kertek csupaszságának sok esetben mélyben gyökerező társadalmi okai is vannak. A rendszerváltás után a kötelező foglalkoztatás megszűnésével elsőként a cigányok kerültek utcára. 1990 óta immár a harmadik olyan generáció cseperedik, amelynek közvetlen munkaélménye nincs sem otthon, sem a tényleges foglalkoztatásban.

A vidék elszegényedése, illetve a porták gondozatlansága nem etnikai probléma: egy közelmúltban végzett kutatás eredménye szerint a városokból az elmúlt két évtizedben százezres nagyságrendben áramlott ki olyan, nincstelen réteg falura, amely számára a klasszikus vidéki életvitel teljességgel idegen. (Közülük nem kevesen végül a lakhatás ellenében végzett kényszermunkára kényszerülnek az őket kíméletlenül kihasználó, tehetősebb családoknál - ez az úgynevezett csicskarendszer.) Végső soron ez a réteg is a mindennapos vidéki segélyezési rendszer részévé vált.

Mindez nem jelenti azt, hogy egy átfogó, akár országos méretű szociális agrártermeltetési programnak ne lenne esélye. Ahhoz azonban kemény szervezőmunka, rendszeres tanácsadás, konkrét segítség az esetleges értékesítésben és persze nem kevés pénz kell majd. És kellően éles kontúrokkal kell megkülönböztetni a program célcsoportjait. A jelenleg folyó projektek környékén ugyanis rendszeresen keringenek hírek arról, miként lett a "szociális szaporítóanyag" a helyi nagytermelői gazdálkodás része, vagy hogyan lett áru a helyi piacon az elvileg kifejezetten önellátási céllal kiadott naposcsirkéből. A valódi agrárbizniszhez azonban ennek sok köze nincs, ahogyan a háztáji gazdálkodáshoz sem.

Figyelmébe ajánljuk

Halál kasmírpulóverben

Almodóvar öregszik. E tény új dolgokra sarkallja: megjött az étvágya, hogy az öregedésről és a halál egyre nyomasztóbb közelségéről meséljen, és el-elkalandozik spanyol anyanyelvétől.

Mi végre, mi végre?

A Láthatáron Csoport új produkciójának az alcíme – részvételi boldogulás 90 percben – csak első pillanatban tűnik furcsának, hisz’ mindenki próbál valahogyan boldogulni. Együtt, külön, akárhogy. De van-e értelme az egésznek?