A leckét, a képviselői összeférhetetlenségről szóló törvény megalkotását enyhe pátosszal élve a sors adta fel a parlamentnek: demokratikus jogállam nem létezhet a parlamenti képviselők jogállásának ez irányú szabályozása nélkül. További kényszerítő erő, hogy a hasonlóan fontos köztisztviselői összeférhetetlenségi törvényt legalábbis etikátlanság meghoznia az Országgyűlésnek addig, amíg saját tagjaira nézve nem hozta meg a szükséges szabályokat.
A mai magyar politikai valóságot tekintve
az összeférhetetlenség szabályozása
terén konszenzusra jutni képtelenség. A két szélsőséget az MSZP és a Fidesz képviseli. A szocialisták eredeti javaslata szerint például a gazdasági összeférhetetlenségi szabályok visszamenőleg egyáltalán nem léptek volna hatályba (tehát gyakorlatilag csak a következő országgyűlésre nézve lett volna kötelező). A Fidesz viszont azonnali hatállyal elszigetelte volna a parlamentet a gazdasági társaságoktól, függetlenül attól, hogy azokban van-e állami vagy önkormányzati részesedés, vagy nincs.
Mint ismeretes, az MSZP végül belement abba, hogy a szociálliberális koalíció országlása óta megcsípett, állami tulajdonban lévő cégek gazdasági tisztségei és a képviselői mandátum között minden esetben választaniuk kell. (Ezt a momentumot egyszerűen csak lex Pálként emlegetik - Pál László szocialista képviselő, volt ipari miniszter jelenleg a MOL Rt. elnöki trónján székel.) Az önkormányzatok többségi tulajdonában álló vállalatokban betöltött funkcióknál ugyanez a helyzet. Ez utóbbi passzus különösen sok képviselőt foszthat meg elég komoly mellékestől, hiszen ki tudja, hány vidéki és fővárosi honatya vesz fel havi 30-100 ezer forintot helyi vállalattól tiszteletdíjként az igazgatósági vagy felügyelőbizottsági tagságért.
Ám a törvény megbukott
Legalábbis az első nekifutásra. Az összeférhetetlenség kapcsán az államfő alkotmánysértőnek tartja, hogy a javaslat különbséget tesz képviselő és képviselő között, mivel a törvény szerint csak azoknak kell választaniuk a parlamenti munka és a gazdasági tisztségek között, akik az utóbbiakat a mandátumuk megszerzésekor még nem töltötték be. Akkor sem mér egységes mércével a javaslat az államfői értelmezésben, amikor a koncessziós társaságok esetében a mandátum elvesztése utáni két évben is eltiltja a volt képviselőket vezető tisztség vállalásától, szemben az egyéb állami vállalatokkal, ahol nincs ilyen utólagos korlátozás. (A törvényhozást az motiválta, hogy a koncessziós szerződéseket az állam köti meg, s a friss exképviselők még meglévő kapcsolataikat nyilván kihasználnák.) Göncz Árpád szerint alkotmánysértő az a különbségtétel, hogy egy vállalat tíz százalékot meghaladó, vagy annál kisebb állami részesedéssel, illetve hogy többségi önkormányzati részesedéssel működik-e vagy sem. Hasonló okok alapján nem ért egyet az államfő azzal sem, hogy a privatizált vállalatoknál a privatizációt követő két éven belül még ne vállalhasson vezető tisztséget képviselő. (Az alkotmány szerint a köztulajdon és a magántulajdon egyenrangú, illetve a Magyar Köztársaság az emberi és állampolgári jogokat minden megkülönböztetés nélkül biztosítja a területén tartózkodó emberek számára.)
A köztársasági elnök egyik legfontosabb megállapítása, hogy a javas- (Folytatás a 18. oldalon.) (Folytatás a 17. oldalról.)
lat nem tartja tiszteletben a köztulajdon és magántulajdon egyenjogúságát, hiszen az egyiknél nem tartja lehetségesnek képviselők számára vezető tisztség betöltését, a másiknál viszont nem állít elé akadályt. Ugyanakkor - fogalmaz Göncz - e szabályok nem zárják ki azt, hogy egyének vagy csoportok gazdasági érdekei befolyást gyakorolhassanak az országgyűlési döntéshozói folyamatokra. (A legnagyobb buli, a közvetett állami megrendelés éppen a magánszférát - adott esetben az ott érdekelt képviselőket - gazdagítja.)
A gazdasági verseny alkotmányban biztosított szabadságának korlátozását látja a köztársasági elnök abban, hogy a közbeszerzési eljárásban nem vehetnek részt olyan vállalatok, amelyek vezetői között parlamenti képviselők vannak.
Nem ért egyet
Göncz Árpád
a vagyonnyilatkozatról szóló rendelkezésekkel sem, mert azok korlátozzák a magántitok és a személyes adatok védelme fogalomkörébe tartozó jogokat, ráadásul a javaslatban foglalt szabályozás nem szavatolja, hogy a közölt információk a valóságot fedik majd. Az államfő úgy véli, a vagyonnyilatkozat nem alkalmas a képviselők érdekeltségi viszonyainak átláthatóvá tételére.
Az pedig már tényleg csak figyelmetlenség lehetett a képviselők részéről, hogy alsó értékhatár nélkül kötelezték volna magukat kimutatás készítésére az elfogadott ajándékokról (a polgári jog szerint egy kávé vagy egy pohár ásványvíz is ajándéknak minősül), s ezzel könnyen nevetségessé tehetnék az amúgy messzire mutató elképzelést.
Az utolsó pontban az államfő úgy vélekedik, hogy az általa visszaküldött törvényjavaslat esetleges elfogadása "jelentős visszatartó erő lehet" a képviselő-jelöltség vállalásában. Göncz Árpád olyan szabályok meghozatalát sürgeti, amelyek a közfunkciót betöltő személyek vagyoni helyzetének valós feltárását teszik lehetővé.
Nem csekély mennyiségű hibára világított rá tehát az ország első embere. Vajon mi késztette erre a döntésre"
Az elnök első számú tanácsadói fóruma, az elnöki hivatal alkotmányügyi és törvény-előkészítő főosztálya gyakorlatilag egy személyből, az ELTE jogi karának szigorú tanárából, Kiss Daisyből áll, aki szükség szerint veszi igénybe szakértők segítségét. Tudvalevő, hogy minden törvényjavaslatot
a legapróbb ízekre szed,
s köztársasági elnök legyen a talpán, aki ezek után alá mer írni. Fontos momentum, hogy az alkotmány szerint, ha az elnöknek alkotmányos kifogása van egy törvénnyel kapcsolatban, akkor azt előzetes normakontrollra megküldi az Alkotmánybíróságnak. Ez már többször megtörtént. Göncznek az Országgyűlés elnökéhez intézett leveléből kiderül, hogy jelen esetben a javaslat egyes rendelkezései véleménye szerint nincsenek összhangban az alkotmány 9., illetve 70./A paragrafusával. Ez esetben kézenfekvő, hogy elsősorban a 26. paragrafus (4) bekezdését kellett volna alkalmaznia, tehát az Alkotmánybíróság gondjaira bízni a javaslatot. Mint tudjuk, nem ez történt, hanem a (2) bekezdés alapján megvétózta, visszaküldte a törvényszöveget.
Informális úton az elnök két indokkal magyarázta döntését. Az első, hogy ezt a törvényt, amely lényegében a parlamentről magáról szól, a képviselők ki tudják javítani maguk is, nem kell ehhez "harmadik személyt" is bevonni. A másik, hogy a parlament nyilván gyorsan dönt majd, s így a hatálybalépés nem késik olyan sokat, mint amennyit az Alkotmánybíróság lassú ügykezelése miatt csúszhatna. Nem árt azonban visszaemlékezni arra, hogy a zárószavazás előtt 58 szocialista képviselő levelet írt Göncznek, miszerint ha a parlament megszavazza a törvényt, az államfő küldje azt az Alkotmánybírósághoz.
Az államfő által említett alkotmányossági aggályok magyarázataiból következtetni lehet magára az elnöki véleményre is. Göncz Árpád egyrészt azt állítja, hogy az összeférhetetlenségi szabályoknak vagy egyaránt ki kell terjedniük köz- és magántulajdonra, vagy egyikre sem. Másrészről nyilvánvalóvá teszi, hogy a képviselői jogállást szabályozó törvényre szükség van. Következtetés: Göncz a parlament által elfogadottnál szigorúbb szabályozást szorgalmaz, lényegében a gazdasági élet és a törvényhozás egymástól való elszigetelését sürgeti.
Az észrevételek számosságából ítélve egyértelmű, hogy ha azokat mind figyelembe venné a parlament, teljesen új törvényt kellene alkotnia, ami az idő rövidsége és a benyújtott egyéb törvények sokasága miatt gyakorlatilag elképzelhetetlen. Gyanítható, hogy a köztársasági elnök más jellegű megoldást javasol a közélet tisztasága, a korrupció megelőzése érdekében. Ezt levele végén fogalmazza meg: a közfunkciót betöltő személyek vagyoni helyzetükre vonatkozó személyes adataikat tárják fel. Ez azt jelenti, hogy az államfő az adminisztratív elválasztás helyett - az ártatlanság vélelme elvének részleges alkalmazásával - liberálisabb megoldást, a korrupció, a visszaélések leleplezését, büntetését részesíti előnyben. Utaltunk már arra, hogy a magánszféra számára is komoly lehetőségeket nyújthat az, ha egyes ügyeknek parlamenti képviselőket nyernek meg. Göncz logikája a vagyongyarapodás hatékonyabb ellenőrzéséhez vezethet, s újabb szempontokat is felvet. Például azt, hogy vagyont gyarapítani a szomszéd unokaöccsének bankszámlája segítségével is lehet, akár.
Úgy tűnik,
a koalíció politikai
lendülete
csaknem változatlan formában viszi majd át az összeférhetetlenségi törvényt, amely aztán nyilván az Alkotmánybíróságon landol előbb-utóbb, egy jó kis utólagos normakontrollra. Érdekesebb fordulatot jelenthet az is, ha egyéni választókerületből bejutott képviselők egyike-másika a hatálybalépés után gazdasági pozícióját tartaná meg - tehát mandátumáról mondana le -, és emiatt időközi választásokat kellene kiírni. A pártfegyelmet ismerve azonban ilyen lépésre nemigen számíthatunk.
A privatizációs törvényt
Göncz Árpád röviden elintézte, ugyanis nem értett egyet a javaslat azon rendelkezésével, amely lehetővé tette állami vagyonnak térítés nélküli átadását egyes gazdálkodó szervezetek számára. Azt ajánlja, hogy az ingyenes vagyonátadás lehetőségéről szóló részt fogalmazzák újra az Alkotmány 9. és 12. paragrafusa szerint. A köztársasági elnök természetesen a törvény azon paragrafusát szúrta ki, amelyik így szól: "Az ÁPV Rt. - kivételesen indokolt esetben, a Kormány döntése alapján - térítés nélkül adhat át állami ingatlant, vagyont a helyi önkormányzat részére - annak illetékességi területén belül - foglalkoztatás- és szociálpolitikai célok megvalósításának elősegítése érdekében, továbbá állami vagyont szövetkezeteknek fel nem osztható szövetkezeti tulajdonba."
Az állami vagyon ingyenes átadása nem új megoldás; vannak s lesznek olyan vagyonelemek, amelyeket nem lehet értékesíteni, viszont az állam nyakán sem maradhatnak. Az idézett paragrafus azonban túlontúl tág teret ad e lehetőségnek, ráadásul pozitív diszkriminációt fogalmaz meg a szövetkezetek javára. A szövetkezet ugyanis gazdasági társaság, s az alkotmány egyenjogúvá teszi a többi vállalkozási formával. Az elnök intelmei azonban módot adnak arra, hogy a 12. szakaszt is figyelembe vegyék, amely a szövetkezetek támogatására kötelezi az államot. Olyan megoldást sugall tehát Göncz Árpád, amely garanciális elemeket épít a törvénybe, meghatározza, hogy milyen indokok alapján lehet önkormányzatoknak vagy gazdasági társaságoknak térítés nélkül vagyont adni. (Nem beszélve arról, hogy a szövetkezetek fel nem osztható tulajdona is kalapács alá kerülhet, ha a társaság megszűnik, tehát erre is kell megoldást találni.)
A köztársasági elnök
új viszonyt teremtett
a parlamenttel, s egyúttal többet kavart bele az aktuálpolitikába, mint a teljes elmúlt évben, amikor újbóli megválasztásán kívül nemigen szerepelt a lapok híroldalain. A köztársasági elnök pillanatnyilag politikai tényező. Ezzel olyan meglepetést okozott, hogy még saját pártja, az SZDSZ is értetlenségének adott hangot. Göncz válaszút elé állította a törvényhozást: rendkívüli ülés összehívásával, észrevételeinek elfogadtatásával ismét nagy tekintélyre tehet szert. Lépése azonban, éppen az előbbi szempontból, nem kevés kockázatot is rejt magában. A köztársasági elnök egy törvényt csak egyszer vétózhat meg, s ha a visszadobott szöveget a parlament változatlan formában újra elfogadja, az elnöknek másodjára már szó nélkül alá kell írnia. Vagyis a törvények eredeti szövegének ismételt elfogadása aláaknázhatja az államfő önálló politikai kezdeményezéseit.
György Bence
