Magyar Narancs: Az 1997-es költségvetést rendkívül könnyen fogadták el a parlamentben. A jövő évi büdzsé tervezetét nagyobb vita kísérheti majd, hiszen 1998 választási év lesz.
Medgyessy Péter: Most inkább az 1997-es költségvetés végrehajtására kell koncentrálni, és ez nem lesz könnyű feladat. Bár rendkívül óvatosan terveztük - úgy látom, az idei büdzsében nincs olyan rejtett problémaforrás, amely önmagában gondot okozhatna -, a költségvetés végrehajtása feszített munkát fog igényelni. Nyilvánvaló, hogy az év során erősödni fognak azok a hangok, amelyek szerint a választási eredményeken lehet - és kell - úgy javítani, hogy engedményeket tesz a kormányzat. Szerintem azonban tanulni kellene mások kudarcaiból. A legutóbbi országgyűlési választások előtt jelentős engedményeket tett az akkori kormány a gazdasági és pénzügyi politikában. Ennek azonban társadalmi értelemben semmilyen hozadéka nem volt. Az emberek nem nyugodtak meg, és továbbra is fenntartásokkal fogadták a kormány tevékenységét, ugyanakkor az intézkedések tovább rontottak a gazdaság helyzetén.
MN: Lesz-e ahhoz politikai ereje, hogy ellenálljon a nyomásnak?
MP: Nem vagyok jós, így ezt nem tudom megmondani. Azonban azt a véleményemet később sem fogom eltitkolni, hogy senkinek sem jó, ha olyan látszatintézkedések születnek, amelyeknek politikai eredményei nincsenek, viszont a gazdaságban kárt okoznak. Valószínű, hogy többször kell majd ennek a nézetemnek hangot adnom ebben az évben. Bízom abban, hogy ezt sokan meg is fogják érteni. Azt hiszem ugyanis, hogy csak azok a kormányok lehetnek sikeresek, amelyek hosszabb távon gondolkodnak. Ez független attól, hogy újraválasztják őket vagy sem. Az az érdekes, hogy döntéseik hatását távlatokban is mérjék, hogy felelősségük túlterjedjen az adott cikluson.
MN: Visszatérve a politikai erőviszonyokra, érzi a politikai támogatást?
MP: A költségvetés elfogadása azt mutatja, hogy az elképzeléseinknek és a személyemnek is van politikai támogatottsága. A társadalombiztosítás feletti kormányellenőrzés növekedésének parlamenti jóváhagyása is erre utal. Nyilvánvaló, hogy ez az egyszerűnek mondható helyzet a választások közeledtével bonyolultabbá válik. A szocialista és a szabad demokrata frakcióban is vannak olyan csoportok, amelyek érzik azt, milyen nagy ennek a kormánynak a felelőssége, és ezért nem rövid távon gondolkodnak. Remélem, hogy gondolkodásmódjuk a jövőben sem változik.
MN: A miniszterelnök részéről is ugyanilyen támogatást érez?
MP: Engem a miniszterelnök nem hagyott soha cserben. Amiben eddig megállapodtunk, azt betartotta. Sokszor voltak kemény vitáink. Amikor meg tudtam győzni - és ez az esetek egy jó részében így volt -, akkor tartotta a szavát. Ilyen értelemben tehát azt lehet mondani, kaptam tőle politikai támogatást. Úgy érzem, ezt ma is megkapom. Hogy a jövőben ez hogy lesz, azt majd meglátjuk.
MN: Miben voltak nagyobb vitáik?
MP: Ezek nem azok a nézeteltérések, amelyeket az ember a nyilvánosság elé kíván tárni, és úgy hiszem, az a tisztességes, ha a belső vitákat nem verjük ezek után sem nagydobra.
MN: Két területen minden bizonnyal vitatkoztak egymással a kormányban. Az egyik az agrárszféra, a másik a társadalombiztosítás reformja. Mindkét érintett tárca éléről egyszerre távoztak a miniszterek.
MP: Nem gondolom, hogy összefüggés lenne a Pénzügyminisztériummal folytatott vita és a miniszterek távozása között. Mind a Földművelésügyi, mind a Népjóléti Minisztériumban szükség volt a megújulásra, és ezt a két érintett miniszter is így látta. A társadalombiztosítás, az egészségügy reformja vagy az agrárszféra támogatása rendkívül jelentős politikai és társadalmi súllyal bíró kérdések; nyilvánvaló, hogy a viták ezekre összpontosulnak. Ezen viták során egy elvi álláspontot képviseltem, amely független volt a személyektől, így nem ígérhetem azt sem, hogy az új miniszterekkel nem lesznek konfliktusaim. Természetesen nem arról van szó, hogy annak, aki vitatkozik a pénzügyminiszterrel, mennie kell. Vannak a kormány által támogatott elvek, törekvések, amelyeket valaki vagy tud vállalni, vagy nem.
MN: A Népjóléti Minisztérium politikai államtitkára mégis Keller László lett, aki arról ismert, hogy képviselőként ő nyújtotta be a pénzügyi kormányzat módosító javaslatait a költségvetéshez és az adótörvényekhez.
MP: Örülök, hogy Keller Lászlót nevezték ki a Népjóléti Minisztérium politikai államtitkárának. Nem azért örülök, mert ő a Pénzügyminisztérium kinyújtott karja, hanem mert változásokat és reformot akar. Úgy érzem, az ő személye az egyik garancia arra, hogy a Népjóléti Minisztérium alá tartozó területeken is elinduljon a reform. Valószínű azonban, hogy sok olyan eset lesz, amikor elgondolásaink ütközni fognak egymással.
MN: Rendkívül sok vitát válthat ki most az államháztartás reformja. A nyugdíjreform februárban a parlament elé kerül. Ugyanolyan könnyű lesz ezeket az elképzeléseket elfogadtatni a képviselőkkel, mint az 1997-es költségvetést?
MP: Nem volt annyira könnyű elfogadtatni a költségvetés tervezetét sem. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy nyáron rendkívül kemény vita folyt a kormánypárti frakciókban a költségvetés irányelveiről. Természetes, hogy a nyugdíjrendszer változtatásáról is komoly vitákat kell folytatnunk. El kell mondjam azonban azt is, hogy a kormányon belül ebben a kérdésben egységes az álláspont. Az érintett tárcákkal hónapok óta dolgozunk együtt, és úgy látszik, a megoldások módjában is egyet tudunk érteni. Természetes, hogy van egy olyan kör, amely hivatalból áll ellen a reformoknak. Azokra gondolok, akiknek a megélhetését érinthetik a változások. Van egy olyan társadalmi kör is, amely úgy látja, csak kisebb kiigazításra van szükség a társadalombiztosítás rendszerének rendbehozatalához. Sőt van, aki állítja, hogy a nyugdíjkorhatár meghosszabbításával automatikusan rendeződnek a mai problémák. Ez azonban naivitás, korhatáremeléssel, kisebb kiigazítással nem lehet megoldani a következő ötven évre a nyugdíjrendszer kérdését. Le kell ugyanis szögezni, hogy ma e téren ötven-nyolcvan évre kell előre gondolkoznunk. Egy ilyen hosszú távú döntést csak alapos előkészítéssel, minden parlamenti politikai erő meghallgatásával, a társadalmi érdekcsoportokkal való párbeszéd után lehet meghozni.
MN: A szocialista frakcióval korántsem biztos, hogy könnyű dolga lesz a viták során, mivel a reform azoknak ad több nyugdíjat, akik jobban keresnek, a módosabbak segítése pedig nem a baloldali politika jellemzője.
MP: Említettem már, hogy ötven évre előre határozunk a nyugdíjrendszerről. Rendkívül bölcs volt a kormány azon döntése, amely hétpárti egyeztetést kezdeményezett ebben a kérdésben. Ötven év alatt ugyanis valószínűleg sok kormány váltja majd egymást. Szükség van tehát egyfajta megegyezésre. Ez a nyugdíjrendszer - nem is titkoltan - teljesítményorientáltabb, mint az előző. Fokozottabban figyelembe veszi a szolgálati időt, a járulékfizetés mértékét, de lesznek benne szolidáris elemek. Ezzel kívánunk megoldást találni arra a súlyos problémára, hogy ma rendkívül kevesen viselnek nagy terheket. Ez a rendszer érdekeltté teszi az állampolgárokat a teherviselésben. Az emberek jobban érzik majd, hogy amit befizettek, az hasznukra válik, így vállalják majd a járulékfizetést. Ez valóban kevésbé szolidáris rendszer. A gazdaság teljesítménye azonban csak akkor lehet jobb, ha olyan járulékrendszer működik, amely nem azzal tűnik ki, hogy a legmagasabb kulcsokkal dolgozik Európában. Az új nyugdíjrendszer élénkíti is a gazdaságot, hiszen hosszú távú megtakarításokat hoz létre.
MN: A nyugdíjrendszer átalakítása csak egy lépés az államháztartási reformban. Sokak szerint azonban több más lényeges területen még nem indult el a reform.
MP: Azt hiszem, indokolt az a türelmetlenség, amely a reformok megkezdése iránt mutatkozik, viszont úgy vélem, indokolatlan az, amely az eredményeket kéri számon. Látni kell, hogy a reformok átfutási ideje tíz-tizenöt év. Éppen emiatt időigényes a változások előkészítése is, hiszen a reformok nem egy-két évre szólnak, hanem hosszú távú hatásuk van. Itt a tévedés joga sokkal kisebb, mint más gazdasági döntéseknél. Egy rossz árfolyamdöntést a jegybank két hónap múlva korrigálhat, a költségvetési egyensúly megbomlását egy-két év alatt helyre lehet hozni. A nyugdíjrendszerben, az egészségügyben nem lehet ötpercenként változtatni. Meg tudom érteni a türelmetlenséget, azonban szembe kell nézni azzal, hogy az állampolgárok tűrőképessége nem végtelen. Egy kormány nem nyithat tíz helyen frontot, mert akkor biztosan elveszti nemcsak a csatát, de a háborút is. Meg kell találni azt az egy-két területet, ahol végig lehet vinni a reformokat.
MN: Talán azért is van szükség a reformokra, mert az állam visszavonulása egy idő után ellehetetleníti az intézményrendszert. A költségvetési támogatások reálértéke ugyanis évek óta csökken, miközben a feladatok nem változnak.
MP: Ez csak részben reformok kérdése. Senki nem tiltotta meg, hogy ha három egyetem pénzügyi ellátása csökkent az elmúlt években, akkor összeálljanak: egyetlen gazdasági hivatalt működtessenek, összevonják a könyvtárat, a kísérleti telephelyeket. Sokan azt képzelik a reformról, hogy fentről kell érkeznie; parlamenti döntés, kormányhatározat mondja meg, minek hogyan kell történnie. Természetesen vannak olyan problémák, amelyekre csak így lehet megoldást találni. De rendkívül sok olyan kérdés van, amelyek megoldása nem felülről indított reformok kérdése. A pénzügyi lehetőségek szorítása önmagában el kell indítson egy változást. Nincs mire várniuk az intézményeknek, mert nem számíthatnak arra, hogy a következő években jóval több pénzt fognak kapni. Ha fenn akarják tartani funkcióikat, ha működni akarnak, saját maguknak kell a reformokat megindítaniuk. Ehhez pedig semmilyen központi engedély vagy előírás nem kell.
MN: Ezt az üzenetet évek óta tartalmazzák a költségvetések. Már az előző kormányzat is ugyanezt a politikát folytatta ebben a körben, mégsem látható a változás.
MP: Ez nem igaz. Látom azt, hogy az egyetemek a kollégiumok kérdését megoldják: felújítják, hasznosítják az ingatlanaikat, és képesek elhelyezést biztosítani a diákoknak. Biztos vagyok abban, hogy más területről is lehetne példát hozni. Vannak látható változások néhány területen. Azonban amíg reménykedni lehet abban, hogy egyszer növekedhetnek a kiadások, addig nem kerül sor az átalakításokra az intézményrendszerben. Amint láthatóvá válik, hogy nincs más kiút, kénytelenek lesznek a reform útjára lépni.
MN: Mikor jöhet el a Kánaán? A Pénzügyminisztérium már 1997-re növekedést vár, ám ezt még senki sem igazán hiszi el.
MP: Nem igazán látom, hogy ki nem hiszi ezt el. Meg kell nézni, mit mond az OECD, a Nemzetközi Valutaalap, és hogyan vélekednek a hazai független kutatóintézetek. Egységesen úgy vélik, hogy a növekedés három-öt százalékos lesz a következő években. Ezen a kormány, ha túlzottan beavatkozik, csak ronthat. Egy növekedő piacgazdaságban a kormányok keveset javíthatnak a helyzeten, de rengeteget ronthatnak. Meggyőződésem, hogy a magyar gazdaság képes erre a növekedésre. Ezt nemcsak én vagy az apparátusom mondja, hanem az előbb említett független intézetek is. Az infláció mértékében eltérnek ugyan az előrejelzések, de - meg kell mondjam - az árindex kérdésében nekem volt igazam: 1996-ban folyamatosan csökkent az infláció. Ezért nem tudok olyan álláspontot elfogadni, amely szerint jövőre 18 százaléknál nagyobb lesz az áremelkedések átlagos mértéke. Valóban igaz, hogy az első hónapok nehezebbek lesznek: az első négy hónap nem eredményez majd jelentős inflációcsökkenést. Januárban - mint minden évben - sok áremelési lépés koncentrálódik, például az energiahordozók drágulása. Emiatt azonban még nem kell azt mondani, hogy nem tartható a 18 százalékos éves átlagos infláció.
MN: A szakemberek türelmesek lesznek, a társadalom azonban már nem ilyen megértő.
MP: Valóban rendkívül nehéz az embereket arra kérni, legyenek türelemmel. Nem is kérek ilyet. Magyarországon rettenetesen nagy differenciálódás következett be, amit társadalmi és gazdasági szempontból is a legsúlyosabb problémának látok. Az elmúlt hat-hét év legnagyobb bűne a középosztály eltűnése. Rendkívül széles a szegény réteg, és mindezzel párhuzamosan óriási vagyonok halmozódtak fel egy szűk társadalmi csoportnál. A középosztály eltűnése ellen egyetlen orvosság van: a gazdasági növekedés. A másik probléma az országon belüli különbségek kialakulása. Míg az ország nyugati részein az átlagos életszínvonal az osztrákhoz kezd hasonlítani, addig keleten a kelet-európai térséghez közelít. Ebből a helyzetből csak akkor lehet igazán kiutat találni, ha az orosz, ukrán gazdaság fejlődésnek indul.
MN: Tehát még mindig a keleti gazdaságoktól függünk?
MP: Természetes, hogy függünk a környezetünktől. Magyarországnak az a jó, ha a környezete prosperál. Akkor tudunk igazán erősek lenni, ha a környezetünk is az. Ez ugyanúgy igaz az euroatlanti csatlakozás kérdésében, mint a gazdasági fejlődés tekintetében.
MN: Mikorra érezheti a társadalom is a gazdasági növekedést? Mekkora növekedés kell ehhez?
MP: A reálbér változatlanságát a lakosság életszínvonal-csökkenésként éli meg. A két-három százalékos növekedést stagnálásként. Csak háromszázalékos reálbér-növekedés felett érzi azt, hogy valóban megindult a kibontakozás. Ha a gazdaságpolitika következetes marad a mai vonalhoz, 1998-ra vagy inkább 1999-re elképzelhető egy három százalék feletti reálbér-növekedés.
MN: Ennek a gazdaságpolitikának kell tehát folytatódnia? Egy kormányváltás esetén sem lehet ez másként?
MP: Nagy mozgástere nincs a kormányoknak a gazdaságpolitika megválasztásában. Egy konzervatív, egy szocialista-liberális vagy egy erősen jobboldali kormányzat mellett sem lehet merőben más gazdaságpolitikát csinálni. Ha valaki eltér a realitásoktól, az visszaüt, hiszen valamilyen kiigazításra akkor szükség lesz. Nem gondolom, hogy az alapirányoktól - a stabilizációs politikától, a gazdasági növekedés megteremtésétől és az inflációellenességtől - el lehetne térni.
Várkonyi Iván
