Reformok és "reformok"

Alapozó szakasz

  • Mészáros Bálint
  • 2012. június 3.

Belpol

A jelenlegi kabinet - legújabb önjellemzése szerint - reformkormány, amely ebbéli igyekezetében sért érdekeket. Nem csoda, hogy emiatt tevékenységét bel- és külföldön is kritizálják. De vajon milyen reformokra gondolnak Orbánék?

A jelenlegi kormánykoalíció vezetői az egyeztetések hiánya miatt reformdiktatúrának titulálták a kettővel ezelőtti kabinet 2006-ban elkezdett tevékenységét, a "reform" kifejezés pedig hosszú időre üldözendő lett - ám a fogalmat az utóbbi időben láthatóan rehabilitálták. A második Széll Kálmán Terv részeként a kormány egyenesen "Nemzeti reformprogram"-ot hirdetett, amelyben, talán Bokros Lajosnak hízelegve, a szerkezeti változások kritikus tömegéről beszél. Közben a miniszterelnök is újra megkedvelte a kifejezést, igaz, jobbára európai szerepléseikor használja. Április végi brüsszeli látogatásakor például a kabinet három fő törekvésének a méltányos tehermegosztást, a gazdasági rendszer megerősítését és a szerkezeti reformokat nevezte. Két hónappal azelőtt, a német kereskedelmi és iparkamara frankfurti székházában tartott előadásában pedig azon merengett, hogy Európa legerősebb reformpolitikája valósult meg Magyarországon, melynek keretében saját lábára állították az országot, és az alapok mára stabilak. A kormányfő ugyanakkor azt is tudja, hogy a felhígulás elkerülése érdekében felgyorsított reformok osztatlan lelkesedést nem váltanak ki, és még a nemzetközi támadásokkal is kalkulált.

Tétlenséggel az eleddig 365 törvénnyel előrukkoló kormánykoalíciót nem lehet vádolni, az állami működés majd minden területéhez hozzányúltak. Ha reformnak azt a változást tekintjük, amikor egy rendszer működését alapjaiban alakítják át, ami ráadásul a szereplők viselkedését is jelentősen módosítja, akkor a mainál reformpártibb kormányzás aligha elképzelhető. Csakhogy a strukturális átalakításokkal szemben az is bevett követelmény, hogy legyen értelmük: az adott terület működése legyen hatékonyabb, azaz a "kibocsátási szint" megtartása és olcsóbb vagy változatlan finanszírozás mellett jobb, igazságosabb, méltányosabb, hasznosabb; végső soron pedig növelje a társadalmi jólétet, legalább a jövőben. Ha ezt az apró fogalmi szűkítést is figyelembe vesszük, akkor bizony a reformkormányzás félidős értékelése előjelet vált.

Ebből a szempontból az államháztartás legnagyobb alrendszereinek megítélése viszonylag egyszerű. A nyugdíjrendszerrel szembeni két lényegi követelmény, hogy a társadalom által elvárt szinten biztosítsa az időskori jövedelempótlást és legyen fenntartható. Az 1997-es nyugdíjreform az akkori összeomlást elkerülte a nyugdíjígéretek csökkentésével és a nyugdíjszámítási módok átalakításával, a demográfiai kihívást pedig a tőkefedezeti magánpillér létrehozásával próbálta kezelni. Sokszor leírtuk: utóbbi össztársadalmi szempontból nem volt sikeres, mivel a nyugdíjcélú megtakarításoknak nem volt meg a fedezetük, így az átállás szimplán növelte az államadósságot. A Fidesz-KDNP-koalíció azonban nem ezen változtatott, hanem egyszerűen megszüntette (legalábbis drasztikusan összezsugorította) a magánpillért. Az aktív-nyugdíjas arány jövőbeli csökkenéséből adódó probléma ezzel egyáltalán nem oldódott meg, de még a tizenöt évvel ezelőtti szintre is csak akkor léptünk volna vissza, ha a teljes nyugdíjvagyont az államadósság csökkentésére fordítják (ez is csak tisztán fiskális szempontból igaz, hiszen a magánpillérnek sok egyéb kedvező hatása volt). A vagyon felének mostani felélése viszont egyértelműen a nyugdíjrendszer jövőbeli fenntarthatósága ellen hat. Az állami nyugdíjpillérben a legfontosabb parametrikus változtatásokat a két előző baloldali(-liberális) kormány már meglépte, és ami azóta történt, igen ellentmondásos. A nyugdíjak emelését ugyan megváltoztatták (csak az inflációtól függ, bár előtte is csak elérhetetlen gazdasági növekedés esetén lett volna bőkezűbb), viszont bevezették a "nők 40 év" szabályt, ami sokba fog még kerülni. Eltörölték a korhatár alatti nyugdíjakat: ez önmagában a nyugdíjrendszerrel jót tesz, de például a rendvédelmi dolgozóknál a kifutási idő hiánya miatt méltányossági és motivációs kérdéseket is felvet. Az egyéni számlás rendszer bevezetése továbbra is csak szlogen, márpedig e nélkül sem a fenntarthatóság, sem a jövedelempótlás, sem a járulékfizetési hajlandóság nem fog javulni - vagyis a most már teljesen állami nyugdíjrendszer esetében reformról nem beszélhetünk.

Szegénykórház

Az egészségügyben 2010 előtt szintén voltak komoly változások: a járulékfizetés ellenőrzésével megerősítették a biztosítási rendszert, szűkítették az aktív ellátást, bővítették a rehabilitációs szintet, önrészfizetést írtak elő, illetve átalakították a gyógyszer-támogatási rendszert. Jobb ugyan semmi nem lett, de megtakarítottak évi 250 milliárd forintot. A jelenlegi változás lényege, hogy a világon egyedülálló módon minden egy kézbe kerül: állami az intézményrendszer, a finanszírozás, a koordináció és az ellenőrzés - el lehet képzelni, hogy az összes külső kontroll kiiktatása milyen hatékonyságot eredményez. (Egy példa: amikor az egyik pár száz forintos onkológiai gyógyszer hiánycikk lett, a rátermett hatóságok annyit tudtak tenni, hogy a kórházakat egyenként megbízták a termék magánimportjával; nos, ezek fognak száz kórházat és több száz szakrendelőt igazgatni.) Az ágazatban több pénz nem lesz, pontosabban kevesebb lesz, mivel a gyógyszertámogatásokat lassan a nullára szűkítik; mindenesetre jobb hozzáférésről, netán javuló minőségről eddig nem értesültünk. Közben a finanszírozásban is jelentős változások zajlanak, ugyanis kezd megszűnni a társadalombiztosítási rendszer (a járulékot már át is keresztelték adóvá), adómentes cafeteriaként adható a magánbiztosítás. Ha netán a jogviszony ellenőrzését is eltörlik, akkor az állami egészségügy brit modellje lassan teljessé válik: akinek nincsen pénze, az hónapokat, éveket vár az ingyenes ellátásra, aminek következtében csökken az állami rendszer igénybevétele, ami aztán további okot ad a forráskivonásra - míg a "reform" "eredményeként" kialakul a szegények és a gazdagok egészségügye.

A foglalkoztatáspolitika reformjának sikertelenségéről sokat elárul, hogy a munkanélküliség a kormányváltás óta emelkedik, és a foglalkoztatottsági mutatók is csak azért javulnak, mert több tízezer embert közmunkára hajtanak. A munkakínálat növelése a különböző szociális ellátások csökkentésével ugyan megvalósult, de keresletösztönző lépések nélkül csak éhes munkanélkülieket lehet "előállítani". A munkakeresletet pedig az olyan, kormányzatilag egyelőre meghaladhatatlan problémák fogják vissza, mint a jogbizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, a multiellenesség, valamint az állami szolgáltatások - képzések, munkaügyi ellátások, gyermekelhelyezés stb. - gyenge színvonala. A csökkent munkaképességűek helyzete ebben olyan részhalmaz, mely a probléma szinte összes ismertetőjegyét magán viseli. A rokkantnyugdíjazási szabályok megváltoztatását már 1997-ben kitalálták, majd 2008-ban végre be is vezették; az új kormány csak ezen csavart még egyet - igaz, a szigorú jogosultsági döntések és az ellátások csökkentett összege egyre több méltánytalan helyzetet eredményez. De leginkább már tényleg csak arra volna szükség, hogy a munkába állást segítő állami hálózat és módszertan is olyan szintre kerüljön, hogy az egésznek legyen értelme, és keménykedés helyett strukturális átalakításról lehessen beszélni.

A foglalkoztatással szorosan összefügg az oktatásügy színvonala, de ha az eddigi változásokat nézzük, a reformnál a henyélést is hasznosabbnak látjuk. A kormány a felsőoktatás keretszámainak átszabásával, az államilag finanszírozott képzésben részt vevők leépítésével tökéletesen szembemegy a világban tapasztalható tendenciákkal, amikor valamiféle elitképzés visszaállítása lebeg a szeme előtt. A brutális tandíj bevezetésével együtt létrejön a Diákhitel 2, de a hitelre adott kamattámogatás többe kerül, mint amennyivel az állami finanszírozás a tandíj miatt csökken. Tehát vagy szűkül a hozzáférés - ami az ország végleges leszakadását okozza -, vagy minden marad a régiben, csak sokkal drágábban, bónuszként tönkretéve az állami szerepvállalás nélküli diákhitelezést, növelve az államadósságot - ami jogosan váltja ki a társadalmi elégedetlenséget. A hátrányok kompenzálása helyett az egyenlőtlenségeket növelő mai közoktatás reformja sem tér el e felfogástól, magyarán a problémákat csak tetézi. Az oktatáspolitika az ún. nemzeti középosztály csillogó szemű gyermekeit már-már akadémiai szintű oktatásban részeltetné, míg a maradékot - a tankötelezettség leszállításával, a szakoktatásban a közismereti tárgyak kigyomlálásával - selejtnek minősíti: róluk egyszerűen lemond. Az így megspórolt források többszörösét persze később szociális és egészségügyi ellátásokra, rendészeti költségekre kell majd előteremteni. Az iskolák államosítása tehát valószínűleg olyan lesz, mint a kétharmados parlamenti többség: elvileg lehetne jóra használni, csak éppen a gyakorlatban nem megy.

Az önkormányzati rendszerben a polgármesteri és a képviselői tisztség szétválasztása, a képviselői helyek számának csökkentése vagy a társulások erőteljesebb ösztönzése nem kifogásolható, és akár rendszerszintű változásnak is tekinthető. De az igazi kérdés, a felelős gazdálkodás megvalósítása ismét csak nyers központosítást jelent: a hitelfelvétel engedélyezése vagy az egyes feladatokra adott források elosztása nem az eddigi normatív szabályok rendbetételeként, hanem egyedi döntések formájában, a kézből etetés minősített eseteként valósul meg. A hatékonyság javulása a települési autonómia végletes szűkítéséből (ide értve az önkormányzati intézmények államosítását is) egyáltalán nem következik.

A bírósági reform szükségességét sem vitatta senki, hiszen az 1997-ben létrehozott rendszer nemcsak a tökéletes politikai függetlenséget garantálta, hanem a szakmai kontrollt is ellehetetlenítette - holott az ország versenyképessége szempontjából az ítéletek politikai befolyástól mentessége mellett a színvonaluk és a döntések sebessége is kulcsfontosságú. Ehhez képest az igazságszolgáltatást tavaly úgy sikerült "megreformálni", hogy - a bírák nyugdíjazási korhatárának csökkentésével, minden lényeges igazgatási jogkörnek egyetlen, a parlamenti többség által hosszú időre választott személy kezébe adásával, további jogkörök kreálásával - még a politikai függetlenség is veszélybe került. Ez olyan mértékű antireform, amit egyelőre az európai intézmények sem hajlandók lenyelni.

Jobbtól tanulni nem szégyen

Önmagán messze túlmutató, a foglalkoztatást és az ország versenyképességét szintén alapjaiban meghatározó tényező a tömegközlekedés minősége. Az itt bekövetkezett változtatásokat bőven taglalni azért is fölösleges, mert a MÁV ügyében maga Orbán Viktor is kudarcnak nevezte a kormány ebbéli igyekezetét. És valóban: a folyton újratermelődő adósságok állami átvállalása, a vezetés mind gyakoribb cseréje aligha nevezhető reformnak. A járatok ritkítása és a hálózat szűkítése is csak annyiban, hogy a vasúti közlekedés végleges felszámolása tényleg sok állami gondot megszüntetne. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a vasúti reform megvalósítására egyik kormány sem volt képes, és értékelhető ötletük sem volt több, mint a mai hatalomnak. A távolsági buszközlekedés története még szomorúbb, és ebben az igazi hunyó nem is a Fidesz. A buszközlekedés problémáit a három évvel ezelőtti piacnyitás (ez rajtunk kívül csak Görögországban nem történt meg) gyakorlatilag önmagától megoldotta volna, de a Bajnai-kormány az uniós határidő lejárta előtt néhány nappal 2016-ig bebetonozta a Volánokat - az új kormány csak beleült a készbe. Bár a reform korántsem egyenlő a privatizációval, a közlekedésnél két dolgot érdemes megjegyezni. A közgazdasági egyszeregy és a sikeres országok példája szerint a magas államadósságú, de viszonylag kicsi költségvetési hiányú (melyet jórészt amúgy is az adósságszolgálat okoz) országokban a privatizáció szinte csodákra képes. Másrészt az életképtelen állami társaságok pátyolgatása a költségvetésnek és az utasoknak okozott károk mellett előbb-utóbb azzal a következménnyel is jár, hogy úgy végzik, mint a Malév.

A kormány első számú büszkesége, az adóreform megítélése már kevésbé egyértelmű. Abból a szempontból nem minősíthető rossznak, hogy kinek kedvez és kit hoz hátrányos helyzetbe - ez ugyanis értékválasztás kérdése. A hatékonyságát akár még javíthatja is, hogy a legújabb adók egy részét a vállalkozásokkal szedetik be, és az államnak alig van rájuk gondja. Ugyanakkor a jövőre életbe lépő elvonásokkal együtt a teljes adóelvonás már valószínűleg eléri azt a szintet, ami az adócsökkentő kormány hivatalba lépésekor volt jellemző. Az ágazati különadók és az indirekt adók, mint például a telefon-, a tranzakciós vagy a biztosítási adó olyan torzító hatásokhoz vezetnek, melyek az ortodox forgalmi, jövedelem- és vagyonadókkal jórészt elkerülhetők volnának. A végtörlesztéssel súlyosbított bankadó hatása pedig a vállalati hitelszűkén és az anyabanki forráskivonáson keresztül olyan hatással van a gazdasági növekedésre és a felzárkózni kívánó ország konvergencia-esélyeire, amin nincs mit szépíteni.

Az ismert törvénydömping miatt persze még számos területen vizsgálható az átalakítás sikere. A második Széll Kálmán Tervben elhelyezett "Nagy Reformkönyv" például a már megvalósult korrekciók között a fentieken kívül felsorolja az új alaptörvényt, a kutatás-fejlesztés megújítását, de a Matolcsy György alá tartozó, még nem is működő Nemzetgazdasági Tervezési Hivatal létrehozását is. Kétségtelen, ha a minőségi szempontok nem számítanak, akkor 365 strukturális reformmal vagyunk beljebb.

Neked ajánljuk