Magyar Narancs: Kezdjük Sárbogárdi Jolánnal, ő ment ki utoljára a piacra. Hogy kezdődött a ti viszonyotok?
Parti Nagy Lajos: Amikor mindenki könyvkiadót akart alapítani, és ponyvák, anonim füzetes regények kiadásából akart volna meggazdagodni, akkor kezembe került egy ilyen kiadó szinopszisa arról, hogy milyennek képzel el egy lányregényt. Ebben olyanok voltak, hogy mainak kell lennie, de azért ne legyen durva, a szereplőket ne hívják különleges neveken, de azért ne legyen mindenki Kovács, ne használjanak csúnya szavakat, mint hülye vagy kurva stb., viszont legyen, nem emlékszem pontosan, negyvenvalahány gépelt oldal, a nyomda miatt...
MN: A szerelemről és az erotikáról is voltak benne instrukciók?
PNL: Érintőleg, de ´89 nyarán ezek még nem akartak erotikusak lenni, csak buta románcok, a gépírólány találkozik a főorvossal... Egy kis dugás nyilván kellhetett bele, de csak finoman. Nos, akkoriban én épp nem nagyon írtam semmit. Túl voltam a Szódalovaglás összerakásán, nemigen ment a munka, és elkezdtem azon gondolkodni, milyen érdekes lehet, ha valaki csak úgy leül, és puff, megír 45 oldal prózát. Egy történetet. Merthogy én életemben nem írtam talán három történetet se, és most itt ez a szinopszis, egy ekkora baromság, szóval kíváncsi lettem arra, hogy mennyi idő alatt lehet megírni. Hogy ez de facto mennyi. És egy szombaton nekiláttam.
MN: De nem volt megbízásod vagy szerződésed?
PNL: Dehogy volt. Én komolyan nem is tudnék lányregényt írni, egyszerűen nem áll rá a kezem, rögtön elkezdek hülyéskedni. Ez is úgy kezdődött, hogy leírtam az első mondatot, miszerint Margittay Edina még soha nem volt egymáséi... Persze még fogalmam sem volt róla, hogy ki ez a nő, csak az "egymáséi" tetszett meg a rontottságával, szóval a mondat. És akkor már láttam a játékszabályokat, hogy például nem szabad visszamennem, csak nyomatnom, mint a snellsakkban, és megállni 45 flekknél. Föltételeztem, hogy aki ilyesmit ír, az nem nagyon gondolkodik közben, de arra azért vigyáz, hogy egy szereplő ne haljon meg kétszer, meg hogy haladjon az a történet. Az rögtön kiderült, hogy dilettánsul tudok a legjobban, megvolt a hangnem, megvolt a stíl. Amikor másnap este befejeztem a szöveget, fölé írtam, hogy Sárbogárdi Jolán. Ez már régóta megvolt, a Sárbogárdi Jolán, egy puszta név, ami nem kapcsolódott semmihez, de jónak tűnt. Egyrészt benne van a Charles Bovary, bár ez csak később jutott eszembe, benne van a magyar irodalom egyik őstoposza, a sár, aztán benne van a bogár, az egész kicsit töröttes, kicsit furcsa...
MN: Kicsit magyarosított...
PNL: Igen, minden van benne. Ezt a nevet írtam fölé, amikor Csordás Gábor lehozta a Jelenkorban 1990 nyarán. Utána volt egy kis találgatás, hogy ki írhatta, de villámgyorsan lebuktam vele. Nem is szívesen mentem volna bele ebbe a játékba, pár évvel azelőtt csinálta meg Esterházy a Csokonai Lilit, persze a két dolog gyökeresen más. Hát innen indult Sárbogárdi Jolán karrierje. A rádió rögtön íratott velem belőle egy hangjátékot, ez volt különben az első dramatikus munkám. Aztán egy rádiós pályázatra azt találtam ki, hogy megírom magát a figurát, hogy ki is lehet ez a Sárbogárdi Jolán.
MN: Ez volt az Ibusár megállóhely.
PNL: Igen. De közben rá kellett jönnöm, hogy az a Sárbogárdi Jolán, aki megírta ezt a metabelvárosi, metabuta, metabarbi, metabornírt lányregényt, az nem lehet egy szerencsétlen, elmávadt vasúti pénztárosnő Ibusáron. Tehát most van egy Sárbogárdi Jolán nevű dilettáns jegykiadó és egy Sárbogárdi Jolán nevű lányregény-iparos, de a kettő nem kompatibilis.
MN: Azt nem lehet elképzelni, hogy a vidéki állomás pénztárfülkéjében Sárbogárdi Jolán erről a világról álmodik abban a hitben, hogy ez az igazi, nagy élet?
PNL: Na ja, én is így ideologizáltam meg magamnak. Tavasszal is, hogy a könyv megjelenése előtt kicsit belepiszkáltam a szövegbe, arra gondoltam, miért ne írhatta volna? De mégse írhatta. Ha fordítva van, tehát előbb találok ki sorsot a névhez, ha tudom, hogy ki ő és hol él, akkor az ő pozíciójából A test angyala egészen máshogy nézett volna ki. De így, hogy az első jolánozásban volt a név, de nem volt a sors, ez a Sárbogárdi Jolán egy igazi posztszocialista, késő kádári úrilány...
MN: ...és pesti.
PNL: Feltétlenül pesti. Kedves, agyonbabusgatott, szalonbuta teremtés, akinek a pályája egy jobb titkárnőségtől az államtitkárságig ívelhet. Nem túl okos, nem túl buta... erre mondják, hogy nett, mint a desztillált víz, és ebben nincs semmi pejoratív. Ez alapvetően egy stíljáték volt, és fontos, hogy a nyolcvanas évek végének rekvizitjeivel. Úgyhogy eszembe se jutott korszerűsíteni a figurákat, hiszen ilyenekkel, a típussal mindig tele volt és tele is lesz a világ, egyszer Jávor-bajszuk, egyszer finom borostájuk van... a lélek lassan változik. A lelkünk, többes szám első személyben mondom. És ezzel végeztem is Sárbogárdi Jolánnal. Igaz, egy írással még tartozom, de azt már nemigen fogom megírni.
MN: Az színdarab lenne?
PNL: Nem, próza Jolán további életéről, de ő eddig is nyelvként érdekelt elsősorban, és most már nem érzem azt, hogy volna még ebben a nyelvben valami.
MN: Ez lehet az egyik különbség a Tizenhét hattyúk meg A test angyala között, hogy az Esterházyé szerepjáték is, de a tied alapvetően nyelvi játék. A tárcákból, a Sedobok-ból is az derült ki, hogy ami a nyelvvel való játszadozásként kezdődött, az írás közben telítődött mindenfélével, sorssal, életformákkal, társadalmi jelenségekkel. Merthogy nyelvében él az ember.
PNL: Persze. A Péter választott egy irtózatosan erős, hatalmas sugarú, fantasztikusan eleven, de anakronisztikus nyelvet, és betette egy mai közegbe, szájába adta egy mai lánynak, aki így nyilvánvalóan nem beszélhet. Engem meg az érdekelt, hogy egy dilettáns szerző nyelvén és nevében csináljak egy lányregényt úgy, hogy közben nem bújok ki a szerepből. Ez egészen más. Annyiban hasonlít a két dolog, hogy mindkettőben nagy szerepe van egy adott és választott stílusnak.
MN: A nyelvnek.
PNL: Nekem valóban rendkívül fontos a nyelv, nemcsak mint írói eszköz, hanem mint anyag. De az röhejes lenne, ha egy táblaképfestő arról elmélkedne, hogy neki milyen fontos az olajfesték. Lehetnek, vannak írók, akiknek a nyelv csupán eszköz, vivőanyag különféle gondolatok, miegyebek kifejezésére. Persze használom eszközként is, de számomra a nyelv főleg egy mancsolható, szétszedendő, gyúrandó anyag. Anyag.
MN: Ezért nem jó itt az olajfesték-hasonlat.
PNL: Nekem ez az írói világom, a témám, azt mondhatnám, hogy ez a hazám. Igen, ez elég pontos. És nincs benne semmi patetikus, mert ez a hazámnak tekintett nyelv éppannyira hasadt, szemetes, ócskácska, mint a valódi haza.
MN: És pontosan így is jelenik meg nálad, ilyen lepusztultnak, toldott-foldottnak, katyvaszosnak.
PNL: Nézd, azt hiszem, hogy én alkatilag nem prózaíró vagyok. Már ha van olyan, hogy külön költő meg külön prózaíró. E képességek tán ott válnak el, hogy melyik milyen reflexeket mozgósít vagy milyen gondolkodást igényel. Az epikus gondolkodás feltételez egy nagyon jó memóriát, amelybe szabályosan beleragadnak a történetek, a részletek, az apróságok, és onnan bármikor, egy-két agyi gombnyomásra lehívhatók. És kell még hozzá sok türelem, alázat és nagy-nagy belső nyugalom.
MN: Ahogy Nádas Péter az Emlékiratok könyvét megírta.
PNL: Pontosan. Ezzel szemben, ha már modellezünk, a költő eruptívabb, sűrítőbb, többet bíz a nyelvre, a nyelv szörnyű intenzitására. És másmilyen az emlékezete. De ne mondjak költőt, hanem hogy az enyém milyen. Kusza, morzsás, töredékes. Azt, hogy prousti, egyrészt nagyképűség lenne mondani, másrészt annál nagyobb epikát nehéz elképzelni, de mégis azt hiszem, hogy teasüteményszerű emlékezet a költőé, amelyben a legindifferensebb dolgok hívhatnak elő egész világokat. Magamról azt gondolom, hogy inkább költő vagyok, és a nyelvhez való viszonyom is alapvetően lírai.
MN: Régi meggyőződésem, hogy te költőként írsz prózát is, színdarabot is, de eddig mindig tiltakoztál ellene.
PNL: Talán mert mindenképp olyan szöveget akartam írni, amely követi a szabályokat és prózaként is működőképes. Arra voltam kíváncsi, milyen az "igazi" prózaírás, hogyan működnek a reflexeim ezen a másik terepen. Közhely már, hogy az utóbbi húsz év magyar prózája, az a fajta intenzifikált próza mennyi mindent tanult a költészettől technikában, snittelésben, sűrítésben. Mi van akkor, gondoltam, ha én most költőként abból, ami itt már prózaként létezik, elkezdek visszavenni, a magam számára visszahódítani dolgokat. Megtanulni prózául. Utólag persze látom, hogy alapvetően költő vagyok.
MN: A minap te is részt vettél abban a televíziós vitában, amelyik a hónapok óta tartó nyelvtörvény-ügyben folyt. Az volt a kérdés, hogy kell-e valamit tenni a nyelv védelmében.
PNL: Én nagyon nem értek egyet azokkal, akik nyelvtörvényt akarnak, bár a vita során nem derült ki, hogy ki az, aki valóban akar. Pontosabban kiderült, hogy ehhez szinte senki nem adja a nevét. Mert miről van szó? Hogy a mi kissé primitív vállalkozóink angol feliratokon hirdetnék magukat? Na és? Budapest a századfordulón még szinte német nyelvű város volt, és ez a magyar nyelv egyszerűen megette a németet, felszívta, hasznosította. Pedig a német akkor minden szempontból erősebb volt, nagyobb hatású, mint most az angol, miért gondoljuk hát, hogy ez most a magyarnak ártani fog? Ha az a bajunk, hogy az a liberális, judeoplutokrata, idegenszívű satöbbi és terembura ne jöjjön ide, ne vegyen itt földet, akkor azt ne kenjük a nyelvre. Azt mondják, hogy az angol itt eláraszt mindent. Hát, én nem látom ezt az elárasztást, én azt látom, hogy még mindig túl kevesen beszélnek nyelveket, és még mindig riasztóan kicsi a társadalom toleranciája, nem nagyon fogadja be az idegeneket. A másik, hogy ha ez valóban szakmai kérdésként merül fel, akkor jó viták folyhattak volna és folyhatnának akár a legkonzervatívabb és a legliberálisabb nézetek között is. De ha a nyelvészek hátára ráülnek a politikusok, ha a nyelvet meglovagolva kezdenek csatázni, akkor nekem már nincs kedvem ehhez.
MN: Úgy látod, hogy e mögött politikai szándékok lapultak?
PNL: Azok is. Persze én is látom azt, hogy romlik, mattosodik, primitivizálódik a nyelv, látom, hogy az emberek sokkal kevesebb szót használnak, mittudomén, kamaszlányok bazmegeznek a buszon. De nekem ez a romlott, rontott anyag is fantasztikusan gazdag. A nyelv feltétlenül tükröz bizonyos társadalmi jelenségeket, az eldurvulást, az elbizonytalanodást, de egyszerűen tudomásul kell venni, hogy nincs mindenre megoldás. A nyelv egy idő után úgyis kivet magából bizonyos viselkedésformákat. El fog jönni az idő, amikor nem lesz már sikk a durva beszéd.
MN: A tévévitában elhangzott, hogy az mégsem járja, hogy Siklóson van olyan cégtábla, ahol csak szerbül vagy horvátul van kiírva valami.
PNL: Én meg azt mondtam erre, hogy hála istennek. És hogy bár ott tartanánk, hogy ezt nem kéne dekára mérni. Újabban az Internettől is féltik a nyelvet, pedig a srácok maguktól is elkezdték megmagyarítani a számítógép nyelvét, nem programszerűen, nem deklarált hazafias célzattal, viszont sok ötlettel, szellemesen. Onnan tudom, hogy az Internetto folyóirat a használók gyűjtéséből csinál egy szlengszótárat, és tőlem kértek hozzá előszót. Egész érdekes az anyag. Például kitalálták az Emilt az e-mailre, vagy a browse-ból, a böngészésből borz lett, ugye, borzolni az információtengeren. Az új nemzedék szerintem semmivel nem magyartalanabb, elvadultabb vagy elkorcsosultabb a réginél, az meg nem baj, hogy a fiataloknak már nem gond a kétnyelvűség.
MN: A nyelvtörvényt óhajtók egyik érve, hogy lám, a franciák is hoztak ilyet.
PNL: Igen, mindig ezzel jönnek, csakhogy a francia egy nagy nyelv. Egy nagy demokrácia megengedheti magának, hogy ebben-abban slampos és, bizony, antidemokratikus legyen. Egy kis országban ugyanez nem jól veszi ki magát. Ettől függetlenül egy ilyen törvény nyelvi és jogi nonszensz. A nyelvet lehet ápolni, de nincs mit védeni rajta. A buzgó nyelvvédőben mindig van egy nagy adag kevélység. Mintha a nyelv valami kisded volna, akit nekem kell óvnom, védelmeznem, különben elpusztul. Pedig a nyelv nagyobb nálunk, inkább bálna, mi meg a csöpp madarak, akik a hátán csipegetünk. És röhejes, ha közben azt csiripeljük a fülébe, hogy gyere, picim, én majd megmentelek. Gondolj bele abba, hogy itt sírnak a nyelvvédők, miközben az utóbbi tíz év legnépszerűbb társasjátéka a Scrabble, ülnek otthon némely társaságok, és szavak kirakásával játszanak éjszakákon át. Mi ez, ha nem nyelvművelés? Vagy van az a reklámműsor, ahol betűhelyek alapján közmondást kell kitalálni...
MN: A Szerencsekerék. Milliók nézik, és nem találnak szavakat.
PNL: De legalább keresnek. A másik oldal, persze, a pénz. Grétsy László elmondta a vitában, hogy hiába mérte fel az Akadémia évek munkájával a mai magyar nyelv állapotát, nem tudják földolgozni az anyagot, mert nincs rá pénzük.
MN: A nyelvtörvény árából talán kifutná.
PNL: A nyelv türelmes. Legyenek türelmesek azok is, akik a nyelvet védelmezik, legalább ebben ne legyen szakadás, ne legyen ők meg mi. A nyelv legyen csak olyan, mint a levegő, ami itt van körülöttünk, és mindannyian használjuk, egyként élünk belőle.
Bori Erzsébet
