Európa legnagyobb külszíni fejtésű aranybányáját hozná létre az erdélyi Verespatakon a Rosüia Montana Gold Corporation nevű bányatársaság, amely az ülepítéshez ugyanazt a ciánlúgozásos eljárást használná, mint a nagybányai Aurul. Az utóbbi cég ülepítője szakadt át 2000. január 31-én éjszaka, aminek következtében mintegy 100 000 köbméter cián- és nehézfémtartalmú anyag ömlött a Tiszába, Csernobil óta a legsúlyosabb környezeti katasztrófát okozva. E technikát kifejezetten tiltja a Románia által is aláírt európai környezetvédelmi megegyezés.Az Erdélyi-érchegységben található Verespatakon (Rosüia Montana) már a rómaiak is bányásztak aranyat, de hogy a terület valóságos kincsesbánya - mintegy 1600 tonna, gazdaságosan kitermelhető nemesfémről van szó -, az csak nemrégiben derült ki. Ez komoly veszély az arany fölött éldegélő helyiekre: ha ugyanis a cég bányászati tervei megvalósulnak, a várost örökre eltörlik a föld színéről, mert helyére a kitermeléshez szükséges ülepítőtó kerül. Ennek ciántartalma literenként 50 mg lenne; egy pohárnyi ebből megöl egy gyermeket. Egy folyó élővilágának elpusztításához már a literenkénti 3 mg cián is elegendő.
Verespatak Románia egyik legszebb és legszegényebb részén, a Mócföldön fekszik. Az Aranyos partja telis-tele szeméttel. A folyóban már régóta nincsenek halak,
semmiféle életnek
nem látni jelét. Nem sokkal Verespatak előtt sárga színű, kétes tartalmú, zavaros iszap folyik az Aranyosba. Ettől minden víz ilyen színű.
A hajdan virágzó bányászváros főterén a legnagyobb, legimpozánsabb épületnek mára csak a homlokzata maradt, mögötte gazzal benőtt kert, rajta a tábla: "Építtette: Korny György és Neimer Anna." Bár az épületek romosak, két kocsma is nyitva van. Kávét kérünk, amihez kérés nélkül adják a deci cujkát. Megszólítunk egy öregurat, aki békésen üldögél egy üveg társaságában. Jan Hobori hajdan maga is a bányában dolgozott, a "soknál is többet", ahogy mondja. Az idős ember nem bánja, hogy Verespatakot a föld színével kívánják egyenlővé tenni. "Ha majd nem lesz gyógyszertár, nem lesz orvosi rendelő, nem lesz polgármesteri hivatal, nem lesz pékség, minek maradjak itt? Hogy szívjam a füstöt és a gázt a kocsik kipufogójából?" Szívesen elköltözne, elege van a rossz utakból, abból, hogy nincs munka, nincs piac. "Ezek a kanadaiak megcsinálják, ahogyan kell, idejönnek az erős gépeikkel, szakértőikkel, 30-40 éven belül nem lesz Verespatak."
A főtér közelében található három magyar templom - katolikus, református, unitárius - zárva van. Nem sok magyar maradt a településen: a református egyháznak 15, az unitáriusnak 35-40, a katolikusnak pedig 200 híve van, de ezek többsége már nemigen tud magyarul. Az öt nap alatt egyetlen olyan emberrel találkozunk, aki tökéletesen beszél magyarul, a 73 éves Zlatczki Kálmán cipészmesterrel.
A Kanadában alapított
Gabriel Resources (GR) Ltd. 1997-ben kötött koncessziós szerződést a román állammal, melynek értelmében nevetséges áron, 3 millió dollárért szerezte meg a mintegy 300 tonnára becsült arany és 1600 tonna ezüst kitermelési jogát. A Gabriel Resources elnöke az egykori borsabányai sofőr, Frank Timisü, aki 1981-ben emigrált Ausztráliába. Timisü ez idáig semmiféle bányászati beruházást nem végzett, viszont kétszer ítélték el heroinbirtoklás és -kereskedelem miatt, de van üzleti érzéke. Igazi sikersztori az övé: milliomosként tért vissza a tengerentúlról, hogy felhozza a mélyből a kincset, amelyről gyerekkorában - akkor még Vasile Timisüként - csak álmodhatott.
Stephanie Roth, a 32 éves svájci önkéntes azért jött Romániába, hogy a Temesvár mellett épülő Drakula-park ellen protestáljon. Ott értesült a verespataki eseményekről, és annyira belejött a küzdelembe, hogy áttette ide a székhelyét. "2002 áprilisában érkeztem Verespatakra, megláttam ezt a helyet, és teljesen összetörte a szívemet. Elhatároztam, hogy maradok és harcolok, hogy ez a hely így maradjon, ahogy van. Harcolok a túlélésért az itt élő gazdálkodókkal együtt, akik nem akarnak elköltözni." Stephanie-nak igen nagy része volt abban, hogy a Világbank végül nem ítélte meg a 250 milliós kölcsönt a bánya építéséhez a Gabriel Resourcesnak. Frank Timisü utólag azt mondta, hogy nem a környezetvédők - például a magyar zöld mozgalom - ténykedése miatt nem kapták meg a hitelt, hanem egyszerűen azért, mert nincs rá szükségük: kölcsön nélkül is van elég pénzük a bánya létrehozásához.
Stephanie-t a zöldmozgalomban "a rózsaszín nadrágos lánynak" hívják - én sem láttam még másban. Kizárólag füstszűrő nélküli Carpatüi-ot szív, mert az environment friendly, abból viszont jó sokat. Nekiindulunk a közeli hegynek, ahonnan belátható az egész település és a völgyecske. A sáros, köves talajon nem könnyű egyensúlyozni, Stephanie közben egyfolytában, megállás nélkül magyaráz, kitűnő angolságát itt-ott kiegészítve néhány újonnan tanult román szóval. "Az embereket nem kérdezték meg, hogy akarják-e ezt a projektet vagy nem. A Rosüia Montana Gold Corporation márciusban elkezdte kitelepíteni innen az embereket, és április óta vásárolja fel a házakat a környéken. Ez egy szomorú, lassú exodus, és az emberek, akik itt maradnak, megpróbálnak harcolni földjeikért, házaikért, történelmükért és gyermekeik jövőjéért. Képzelj el egy ennél négyszer nagyobb bányát! Képzelj el egy nagy semmit a hegyek helyén!" - mutat a völgy felé Stephanie, ahol a Ceausüescu idejéből itt maradt, kezdetleges technikával működő - illetve most már inkább nem működő - állami bányát láthatjuk. Stephanie értesülései szerint ha beindul a bányászat, naponta mintegy húsz tonna TNT-t fognak robbantani.
Elkezd esni, kénytelenek vagyunk visszatérni a városba. Csuromvizesen bemenekülünk az első kocsmába; fűtés nincs, maradunk a pálinkánál. Benn nyoma sincs világvégi, falurombolós hangulatnak. A kifejezetten vidám férfitársaság előtt sorakoznak a ciucos üvegek, Stephanie megállíthatatlanul magyaráz, hol angolul, hol románul, leginkább Frank Timisü és cége viselt dolgairól. Lassan ránk sötétedik.
Másnap reggel a városka közösségi házába megyünk, amit a Gabriel Resources már megvásárolt, gondosan felújította, majd berendezett
egy imázskiállítást,
ami a cég jótéteményeit kívánja méltatni. Mondjuk, hogy szeretnénk interjút készíteni a cég környezetvédelmi vezetőjével - merthogy olyan is van neki. Persze, mondják. Bruce Marshra várni kell, öt percen belül viszont ott terem egy "helyi érdeklődő", aki a kiállításra kíváncsi. Egészen véletlenül tud magyarul, de mivel tényleg csak a kiállítást nézegetjük, egyelőre nem köt belénk. Megcsodáljuk az illusztrációkat, amelyek pontosan mutatják, hogyan fog kinézni a bánya, valamint a ciános ülepítőtavat elzáró gát, amelyet mintegy 180 méteresre terveznek, körülbelül hússzor nagyobbra, mint amelyik három éve átszakadt Nagybányánál.
A képek alatt a már kitelepített emberek hálálkodásai: "Nincs okunk panaszkodni" - mondja egy hölgy, csupa nagybetűvel, az egyik fénykép fölött. Tény, hogy a vállalat a román viszonyokhoz képest igen jó áron vásárolja fel az ingatlanokat, az elköltözők tehát bárhol tudnak új házat venni. Csakhogy a környékbeliek nem szívesen fogadják be a verespatakiakat, vagy ha igen, többszörös áron adják el nekik az ingatlanokat, mondván, úgyis van egy csomó pénzük. Alternatív megoldásként a GR egy új falu építését ígéri, nem messze a mostani községtől. A tervek alapján ez egy valódi lakópark, amerikai típusú házakkal, amilyet alig találni az országban. Biztatásként egy mintaházat már fel is húztak, nem messze a főtértől. Nem vall azonban túlzott szociális érzékre, hogy tradicionális, gazdálkodó életmódot folytató embereket kert nélküli házakba telepítenének - kilátással a bányára és az ülepítőtóra.
Befut végre Bruce Marsh, akinél vidámabb embert még életemben nem láttam. Miután többször megerősítettük, hogy semmi közünk a környezetvédőkhöz, kedvesen és türelmesen válaszol minden kérdésünkre. Körbejárja velünk a kiállítást, és mindent elmagyaráz, többször is hangsúlyozva, hogy itt semmiféle környezetszennyező tevékenység nem fog történni, az emberek pedig igenis örülnek az új házaknak. Futurisztikus tervet vázol, miszerint a ciános ülepítőtó helyén húsz év múlva hatalmas "homokos strand" lesz, mert addigra eltüntetik a környékről ezt a három hegyet, így a helyiek igazán nagy területen napozhatnak és úszkálhatnak. Mi lesz a ciánnal? - vetjük közbe. "Eltűnik. Egyszerűen eltűnik. Úgy képzelje el - mondja Bruce -, mint ahogy a kocsiból is egyszer csak minden nyom nélkül eltűnik a benzin." Nem látjuk értelmét a további beszélgetésnek, udvariasan elköszönünk.
Az Alburnus Maior Egyesület 2000 szeptemberében jött létre azzal a céllal, hogy
megvédje a verespatakiak
magántulajdonát. Több mint 300 helyi gazdálkodó család tagja a szervezetnek: ellenzik a projektet, a kitelepítést és a cián használatát. Az egyesület elnöke Ruxandra Manta egykori történelem-tanárnő, ő fogadta be Stephanie-t a házába. Pártállását házán is hirdeti: "Ez a ház nem eladó. Nem kérünk ciánt" felirattal. Az egyesület ülésén kiabálva, lassan és artikuláltan beszél hozzánk románul, nehogy egyetlen szavát is elmulasszuk. "Mi kitartunk, és nem megyünk el. Meggyőzzük ezeket az embereket, hogy ezek a mi tulajdonaink, a mi községünk, a templomok, a temetők a szüleinké, a nagyszüleinké, az őseinké, évezredek óta itt élünk, itt születtünk, és itt is akarunk meghalni. Ha el akartunk volna menni, már lett volna rá alkalmunk rég, de nem mentünk el, mert szeretjük ezt a helységet. Nincs olyan ház, akármilyen új is lenne az, ami olyan lenne számomra, mint az, amelyikben születtem, és amelyikben majd meg akarok halni."
Az egyesületi gyűlés az egyik legrégebbi verespataki házban van, amit még egy jómódú magyar, Dávid Ferenc építtetett. A ház előtt Eugen Cornea alelnök vár bennünket. "Ha a befektető megvalósítja a kitűzött céljait, e gyönyörű tájak eltűnnek. Itt 6-7 év múlva, maximum 10 év múlva egy hatalmas gödör lesz, tele maradványvizekkel, amelyek az egész Nyugati-Kárpátok területét szennyezni fogják. Veszélyeztetni fogják az összes folyót, kezdve az Abruddal, az Aranyossal, amely a Marosba ömlik, a Maros a Tiszába, a Tisza a Dunába, a Duna pedig a Fekete-tengerbe. Tehát elképesztően veszélyes, amit itt csinálni akarnak, mert ha mindaz megtörténik, ami 2000-ben Nagybányán volt, ha mindez Verespatakon történik, negyvenszer nagyobb lesz a katasztrófa."
Érkezésünkkor a házban parázs vita zajlik, az egyesületi tagok saját igazukról próbálják meggyőzni az egyházi vezetőket, akik azért érkeztek a helyszínre, hogy a templomok eltüntetése miatti kárpótlásról tárgyaljanak a cég vezetőivel. Sem az ortodox, sem a katolikus egyházatyák nem jutnak szóhoz, a helyiek egymás szavába vágva sorolják sérelmeiket papjaiknak. A kis házban vagy negyven ember zsúfolódott össze, villanyt is elfelejtettek gyújtani.
"Oprisa tiszteletes úr, menjen el Gyulafehérvárra, és mondja meg Andrei püspök úrnak, hogy mi, keresztények nem egyezünk bele a templomunk elköltöztetésébe, semmiért a világon" - fakad ki az egyik férfi. A pap válaszát elnyomják a többiek, de ő mégis türelmesen magyarázza, hogy nincs szándékukban eladni a templomokat, és ők lesznek az utolsók, akik kijönnek a templomból. Mindazonáltal ez a helyiek harca - hangsúlyozza.
Egy idős néni jön oda hozzánk, árad belőle a szó: "Eddig nem voltak, hogy is mondjam, vízzel teli gödrök, tiszta levegő volt, étel, bor, mindenféle volt, ültünk az árnyékban a szüleinkkel, és mi nagyon jól érezzük magunkat. Az uram 25 éve halott, nagyon nehéz életem van. Tudják meg. 800 ezres nyugdíjam van, de megoldom, segít a Jóisten, nem hagyjuk magunkat, mert a mi községünk."
Az egyház képviselői végül nem bírják a gyűrődést. Besötétedett, és nekik még tárgyalni kell a Gold Corporationnal. A tömeg nem oszlik. Ruxandra elnök asszony a szoba közepén ül egy fotelban a félhomályban, és erőteljes hangján mindenkit harcra buzdít.
Herwig Schuster, a Greenpeace helyszínen tartózkodó osztrák koordinátora szerint az igazi probléma a projekt mérete. "Ez lenne a legnagyobb külszíni fejtésű aranybánya egész Európában, ezért elkerülhetetlenül hatalmas szociális és környezeti hatása lesz. Ezen a 2000 ember kitelepítését, a cián használatát, a táj lerombolását értem." Ennek ellenére optimista: "Ha már a Világbank is kritikus, úgy gondolom, van esélyünk, hogy megállítsuk a projektet. A legfőbb döntéshozók a bukaresti politikusok, rajtuk áll, hogy megadják-e az engedélyt a bánya létrehozásához. Mi mindent el fogunk követni, hogy ne adják meg."
A másnapi, Greenpeace által kezdeményezett, Gabriel Resources elleni tüntetésre hatalmas gyereksereg gyűlik össze. Mindannyian buzgón festegetik a transzparenseket, minden gyerek aláírja a tiltakozó petíciót. Megjelennek a GR képviselői is, Bruce-szal már ismerősként üdvözöljük egymást. ´ most is kedvesen, bár kissé zavartan mosolyog, román kollégája azonban nem üt meg túl nyájas hangnemet. A tömeg láttán mégis elhisszük, hogy lehetséges meghiúsítani e tervet egy olyan országban, ahol ilyen jellegű harcra még nem volt példa. Egy olyan országban, ahol mintegy 130 urántartalmú meddőhányó, 5,5 millió köbméter sugárzó anyag, 55 millió tonna mérgező hulladék, 900000 hektár vegyileg szennyezett terület, 3000 km holt folyószakasz, 3 millió tonna felhalmozódott bányameddő és 200000 tonna ipari hulladék található. Egy olyan országban, amelynek a lakóira ráférne ez a győzelem.
Kalas Györgyi
(Köszönet a Flóra Filmnek és Soós Istvánnak. Az interjúk a Duna Tv Talpalatnyi zöld című műsorának keretében készültek.)
