Magyar Narancs: Hogyan jellemezné a választások óta eltelt időszakot? Milyen ellenzék az MSZP?
Baja Ferenc: Útkereső. Az egész magyar társadalom bizonytalan abban, hogy hosszú távon hogyan kormányoz a kétharmados parlamenti többségű Fidesz. Mert bár a választási győzelem senkit nem ért váratlanul, az utána következő időszak sokakat meglepett. A Fidesz rendkívül erősen kezdett: erős ideologisztikus kormányzás indult, szemben azzal, ami a választások előtti szituációból következett volna a normálisan gondolkodó emberek számára. Nevezetesen az, hogy van egy behatárolt mozgástér, amit a Bajnai-kormány jól be is játszott, és amitől nem lehet eltérni. A Fidesz azonban a realitások ellenében - legalábbis a felszínen - egy teljesen új helyzetet definiált. Az új rendszerváltás "fülkeforradalmának" koncepcióját. Ez egy jól átgondolt stratégia. Nem a gazdasági kényszerekből, nem a társadalom valódi problémáira reagáló cselekvésből, nem a valódi folyamatokból indult ki, hanem látványkormányzásba kezdett.
MN: Nem inkább arról van szó, mint az első Orbán-kormány első felében? Nagy szavak, országzászló-lengetések, de közben szigorú gazdaság- és pénzügypolitika.
BF: E stratégia mögött az a politikailag racionális megfontolás áll, hogy a mai gazdasági helyzetben kielégíthetetlen a Fidesz által keltett társadalmi várakozás. Az Orbán-kormány ezért két dolgot helyezett előtérbe: az elmúlt nyolc év erőteljes kriminalizálását, valamint a normális átadás-átvétel, a nemzetközileg is tekintélyt szerző Bajnai-kormánnyal való normális viszony helyett a szóba nem állás magatartását választotta. A kétharmados mandátumarányt indokolatlanul kétharmados választói felhatalmazássá tágította, és önmagát valamifajta új kezdetként definiálta. Ideológiai offenzívát nyitott, és semmilyen teret nem adott más kezdeményezésnek: mi is nyújtottunk be módosítást az együttműködési nyilatkozathoz, hogy a szöveget esetleg más is a magáénak érezhesse. De egyetlen módosító indítványt sem fogadtak be erről az oldalról. A Fidesz ezzel az ideologikus színházasdival kívánja leplezni a gazdasági válsághoz kötődő intézkedéseit. Ez azonban rögtön megbukott a transzparens politizálás nyugat-európai terében és a nemzetközi pénzpiacokon. Orbán kudarca a Barrosóval történt találkozón, ahol a hiánycél felpuhítását próbálta elérni, majd a miniszterelnöki akció bukását tompítani igyekvő felelőtlen hazai nyilatkozatok megmutatták, hogy ez a szemfényvesztés Magyarországon kívül sehol nem jön be. Itthon viszont egyelőre, úgy tűnik, működőképes ez a kétfedelű politika.
MN: Mit ért pontosan "kétfedelű" alatt?
BF: Színház a felszínen, de a színfalak mögött a demokratikus közpolitikai szféra elfoglalása. Az együttműködés kisajátítása erőből átvitt és kiszögeztetett nyilatkozattal. Orbán így akarja középre tolni magát kormányostul, pártostul, hogy aztán ezt a centrumpozíciót a kötelezés erejével és új alkotmány kikényszerítésével szentesítse. Máshogyan nem is tudná: demokratikus párbeszéd során aligha fogadná el a magyar társadalom az általa kínált világot. Erre az erős politikai belépőre fölkészületlenül reagált a politika Fideszen kívüli része. A megosztott ellenzék és az MSZP is.
MN: Mire számítottak? Arra, hogy Orbán Viktor majd nem kíván élni minősített országházi többségével?
BF: A kétharmados minősített többséggel lehet a törvények szerint élni, és lehet a törvény betűjét látszólag betartva, de szellemiségét nem követve visszaélni. Mondok egy példát, ami részletkérdésnek tűnhet, de a Fidesz-kormányzás lényegéről árulkodik. A gazdaságpolitikai csomag elemei képviselői módosító indítványokként kerülnek a parlamentbe. Ez a jogállam teljes átverése. A törvényalkotás folyamata Magyarországon jogszabályban rendezett, a kormány számára egyeztetési kötelezettséget ír elő, meghatározza a szakmai kontrollok rendszerét, a köztisztviselők véleménynyilvánító jogát és így tovább. Egy parlamenti képviselő által benyújtott országgyűlési indítványra e törvényalkotási mechanizmus nem vonatkozik. Mintha a bíróságoknak azt mondanánk, hogy felejtsék el az ügyészséget meg a védőügyvédeket, mert mától névtelen bejelentések alapján kell igazságot szolgáltatni. Egy módosító indítvány alapján bekerül egy új gazdasági szabálytervezet a parlament elé, és az érintett terület szereplői - a multinacionális cégtől a hazai kisvállalkozásig - nem tudják, hogy pontosan ki az egésznek a gazdája. A szakmai szervezet elmegy a miniszterhez azzal, hogy a javaslattal komoly gondok vannak. Mit mond erre a miniszter? Ez, kérem, képviselői módosító indítvány, úgyhogy a tisztelt szakma észrevételeivel ő nem tud mit kezdeni. Ami persze nem igaz, hiszen a bizottsági munkából pontosan tudható, hogy ezek a képviselői indítványok a kormányzati szándék megtestesítői. De ezzel a sunyi módszerrel éppen a kormányzati felelősséget kenik el. Ugyanúgy, ahogy Orbán Viktor is eltolta magától a kormányzás felelősségét egy bizonytalan körvonalú miniszterhelyettesi poszt felé. Mert Navracsics Tibornak igazából semmihez sincs joga a koordináláson kívül.
MN: Navracsics soha nem is állított mást a pozíciójáról.
BF: Persze hogy nem. De miközben százmilliárdos költségvetési kiadáscsökkentésről döntenek, Orbán Viktor jól megérdemelt szabadságát tölti, mint akinek az egészhez semmi köze.
MN: Emellett azért az MSZP jelenlegi állapota is oka annak, hogy ellenzékként egyelőre nem talált magára.
BF: Ez így van. Nyolc év kormányzás után nagyon komoly vereséget szenvedtünk. Ráadásul óriási hiba volt az országos listát presztízsszempontok és a pártbéli status quo alapján összeállítani. A mostani szocialista frakció legtöbb tagját nem is szakpolitikusként kezelik, igaz, ez szerintem nem sokáig lesz így.
MN: Már mitől változna ez meg?
BF: 1990-ben a 33 tagú szocialista frakció hasonló szempontok alapján állt össze. Békesi Lászlóval, Csehák Judittal, Kovács Lászlóval vagy Pál Lászlóval, mint az előző nómenklatúra tagjaival nem állt szóba senki 1990-ben, aztán egy-másfél év múlva kiderült, hogy másokhoz képest ők valódi szakmai-igazgatási tapasztalattal és tudással rendelkező ellenzéki képviselők. Erre emlékezve is úgy vélem, idő kérdése, és a legtöbb szocialista képviselő szakmailag is fölkészült ellenzéki politikusként fog dolgozni.
MN: Kívülről nemegyszer úgy tűnik, hogy az MSZP a szétesés küszöbén áll, és már csak a tehetetlenségi erő mozgatja.
BF: Ez egyáltalán nincs így, noha a tanácstalanság valóban tapintható. Nem csak egy választási vereségen vagyunk túl, az MSZP Gyurcsány Ferenc 2009. tavaszi lemondása óta a folyamatos hatalmi átalakulás állapotában van, egyik kongresszus jött a másik után. Az emiatti bizonytalanság mindenre rányomta a bélyegét: nemcsak a személyi ügyekre, de például a párt és a Bajnai-kormány viszonyára is. De az tény, hogy ebben a helyzetben nem tudunk a Fidesz gyors hatalmi attakjával keményen szembemenni.
MN: Ön hogyan változtatna ezen az állapoton?
BF: A rendszerváltás óta eltelt húsz évből az MSZP összesen 12 évet volt kormányon. Az egyik legnagyobb hibának azt tartom - és ezt magamra is vonatkoztatom -, hogy a rendszerváltás húsz évéről nem tudtunk markánsan beszélni. Márpedig ezt az értékelést nem úszhatja meg a párt. Önmagunk miatt sem, de nem csak azért. Merem állítani ugyanis, hogy a 12 év döntő része még az európai átlaghoz képest is komoly siker. Ezt nemhogy nem tudtuk a magyar társadalomnak elmondani, hanem, ami még nagyobb baj, olyan nagyon meg sem próbáltuk.
MN: Talán mert a pártban is érezték néhányan, hogy az ilyenből könnyen puszta önfényezés lehet, ami mindig kontraproduktív a politikában.
BF: Pedig az eredmények felmutatásához is kell bátorság. Ez azonban nem volt meg bennünk. Mintha a szocialisták is elhitték volna, amit a Fidesz sulykolt, hogy tulajdonképpen egy nagy tévedés és folyamatos romlás az egész húsz év, és különben is rosszabbul élünk. Természetesen az MSZP is érzékelte a társadalmat az utóbbi években eluraló közhangulatot, miszerint nem mennek jól a dolgok. De nekünk ennek ellenére is föl kellett volna mutatnunk mindazt, amire igenis büszke lehet az ország, és hogy az elmúlt húsz évben igenis nagyot léptünk előre. Ehelyett átengedtük a teret a Fidesz ócska demagógiájának, aminek eredményeként újra ott tartunk, mint 1989-1990-ben, amikor abban az illúzióban ringatták magukat sokan, hogy ezentúl Magyarországon egyszerre lesznek jelen a demokratikus szabadságjogok biztosította előnyök és a KGST támogatta olcsó olaj meg gáz, a maradéktalanul teljes foglalkoztatottság, és mindaz, amit máig sokan visszasírnak a Kádár-érából. Pedig ilyen nincs.
MN: De a rendszerváltás-ellenes hangok épp amiatt erősödhettek föl, mert nem minden alap nélküli az az érzet, hogy valami nagyon nem stimmel. Aligha vitatható, hogy korrekcióra van szükség. A Fidesz tett erre - olyan, amilyen - ajánlatot, az MSZP nem.
BF: De hát ezt magyarázom. A demokratikus erők azért nem spórolhatják meg maguknak az elmúlt húsz év értékelését, hogy az erényei mellett a korrekciókról is normális vitát lehessen folytatni. Például nem kell megvédeni teljes egészében a privatizációt: volt, amit kényszerből magánosítottak a kormányok, vannak a privatizációnak sikersztorijai is, meg egyértelmű kudarctörténetei is. Ezt a leltárt minden területen el kellett volna készíteni, és jelezni, hogy az esetleges korrekcióra készek vagyunk. Minden józan gondolkodású ember belátja ugyanis, hogy húsz év alatt nem lehetett mindent tökéletesen csinálni. Ha ebbe az irányba kommunikációs frontot nyitunk, sokkal egyszerűbb lett volna rámutatni, mennyire üres a Fidesz retorikája az új világról, és hogy a lózungjai csak nyers hatalmi törekvéseket takarnak. Ezt a munkát egyébként az MSZP nem végezhette, végezheti el egyedül, ehhez a társadalomban szövetségeseket kell találnia.
MN: Ha az MSZP úgymond nem kommunikálta az eredményeit, az nem pusztán kommunikációs baki lehetett. Bajnai Gordonék erőfeszítéseit nemzetközileg is elismerték, de az MSZP bár támogatta, nem érezte magáénak azt a kormányt, sőt a kampányban távolodni igyekezett tőle. Ami nemcsak azért volt rövidlátó, mert senki nem hitte el - hiszen az intézkedéseit mégiscsak az MSZP-frakció szavazta meg -, hanem mert ezzel alkalmatlanná vált a párt az olyan ordító helyzetek kihasználására, mint például Orbán Viktor ön által is emlegetett brüsszeli kudarca, vagy az azt követő szerencsétlen fideszes nyilatkozatok.
BF: Létező probléma volt, hogy az MSZP hogyan viszonyuljon Bajnai Gordon kormányához. Ha teljesen a magáénak tekinti, akkor egy az egyben magáénak tekinti a gazdasági megszorításokat is. Ettől sokan ódzkodtak a szocialista pártban, mondván, mi lesz így a baloldali karakterrel. Nem tagadom, ezt a dilemmát nem tudtuk kezelni. Pedig utólag már látszik, hogy ez nem is lett volna olyan bonyolult. Azt kellett volna mondanunk, hogy a Bajnai-kormány meghatározó erővel támogatandó, éppen úgy, mint annak idején a Bokros-program. Mégpedig azért, mert ebben mutatkozik meg az MSZP kormányzóképessége, kormányzati felelősségtudata, az ország iránt érzett szakértő lojalitása. És hozzá kellett volna rögtön tenni: abban a pillanatban, hogy van mozgásterünk, a baloldali választók érdekében olyan intézkedéseket hozunk, amivel megmutatjuk, hogy a válságkezelés eredményeire alapozva merrefelé akarunk elmozdulni. 1995-ben a szocialista platform teljes mellszélességgel kiállt a Bokros-program mellett is, mert nem volt mese, tudtuk, hogy meg kell tenni. Amikor látszott, hogy a privatizációs bevételekből van forrás, akkor vita kezdődött arról, hogy az összes pénzt adósságtörlesztésre vagy valamilyen arányban szociális-jóléti kiadásokra fordítsuk-e. Nagyon sokan nevettek, amikor Horn Gyula a megszorítások után azt mondta, hogy a nyugdíjasok utazhassanak ingyen vonaton. Sokan viszont pontosan megértették ennek a lényegét: azt, hogy amint megteheti, az MSZP azonnal föllép a baloldali korrekció igényével. Megjegyzem, ezek a dolgok az akkori makroszámokhoz képest messze nem voltak meghatározóak. De pontosan ezek miatt lehetett hiteles az MSZP nemcsak válságkezelőként, hanem baloldali pártként is. Emlékezzen vissza, az MSZP a Bokros-program után is megverte 4 százalékkal a Fideszt. Csak azért nem maradhattunk kormányon, mert az SZDSZ messze a várakozás alatt teljesített.
MN: Ön mit tart az elkövetkező hetek legfontosabb tisztázandó kérdésének a pártja számára?
BF: Megingathatatlan meggyőződésem, hogy az MSZP nem adhatja fel váltópárti státusát. Az sem kérdéses számomra, hogy a Fidesz egyszínűségével szemben nem valamiféle központilag irányított szocialista egyszínűséget kell felmutatni, hanem az autonómiák sokszínűségéből álló szövetséget. Egyfelől ne tévesszen meg senkit, hogy a Fidesz mindig mindenkivel szövetséget köt - ez ugyanolyan színház, mint az ideológiai nyomulás, mert ez valójában egy keményen kézben tartott, egyakaratú párt. Másfelől az MSZP mindig is egymással olykor ellentétes fölfogású csoportok szintézise volt, ahol mindig az a csapat vagy személy kerül előtérbe, aki a társadalmi, gazdasági, nemzetközi helyzetre a legjobb, a legadekvátabb választ képes adni. Ezt a képességünket vissza kell szerezni - de idő kell ahhoz, hogy a párton belüli autonómiák ne a szanaszétséget demonstrálják, hanem szövetségként tudjanak föllépni.
MN: Mindenáron egyben kell tartani az MSZP-t? Ha valaki - mondjuk Szili Katalin - nagyon menni akar, akkor is?
BF: A legfontosabb azt megtalálni, hogy miként lehet a leghatékonyabban megszólítani a sokszínű társadalmat. Hogy ez egy vagy több párton, mozgalmon keresztül működik-e, részletkérdés. 1989-ben is vita tárgya volt - és azóta is minduntalan előjön -, hogy az MSZP váltópárti vagy ideológiai pozíciót foglaljon-e el. Az utóbbi a könnyebbik megoldás, hiszen a váltópárti lét hihetetlen kompromisszumteherrel jár együtt, és az állandó megegyezésre törekvést sokan és sokszor minősítik kérlelhetetlen szigorral az elvek elárulásának. Egy nem váltópárti pozícióban nincs ez a kényszer, egy ideologisztikus formáció egyszerűbben működik: ezt és ezt gondolom a világról, aki akarja, elfogadja, aki nem, az nem, de én a nézeteimből nem engedek. Úgy látom, az MSZP a váltópárti státus megtartására törekszik. Tragédiának tartanám, ha nem így lenne.
MN: Miért?
BF: Mert az orbáni kétfedelű politika, a Fidesz-kormányzás logikája Magyarországot a Balkánra sodorhatja. A külföld pontosan érti Orbán Viktort. Ha őket is meg akarja majmolni az itthon sikeres kétfedelű politikájával, azt persze nem szeretik - lásd a Barrosónál történteket -, és szépítés nélkül a tudomására hozzák. De ha egyébként nincs gond vele, az országon belül azt tehet, amit akar. Manapság a Nyugat számára az a legfontosabb, hogy gazdaságilag minél kevesebb problémájuk legyen. Ha azt látják, hogy egy kelet-európai ország a belső hatalmi berendezkedésében inkább a balkáni hagyományokhoz közeledik, egyszerűen leírják. Miért dráma ez? Mert konzerválja a magyar társadalom egészét. Amiért húsz éve vért izzadva küzd a magyar progresszió, hogy innováció, új társadalmi mobilitás, új esélyegyenlőség legyen, azt egy ilyen fordulat végképp fölülírhatja. Orbán azt mondja: húsz éven keresztül nem voltatok ebben sikeresek, most én kínlódjam ezzel? Nem is kínlódik. Polgári közepet hirdet, aminek az a lényege, hogy a kormány a jó státusúak érdekeit artikulálja, a társadalom többi részét meg manipulálja nemzeti frázisokkal, boszorkányüldözéssel. Ezt nagyon veszélyesnek tartom, mert sajnos nem lehet azt mondani, hogy ez a játék már nem művelhető a kelet-európai térben. Csak éppen a következményei szoktak elborzasztóak lenni.
MN: Nem lehet, hogy rémeket lát?
BF: Nem hinném. Orbán a maga szempontjából kifejezetten ügyesen politizál. Amikor az egységes 16 százalékos adókulcsot és az illetékmentes öröklés lehetőségét hirdeti meg, akkor ennek a játéknak az egyik alappillérét teszi le. Például megszólítja ily módon a jó státuszú szociálliberális - elsősorban városi - szavazókat is. Akik lehet, hogy berzenkednek a Trianon-nyilatkozat meg a bevezetője ellen, meg jót derülnek az egyetértési nyilatkozat kötelező kifüggesztésén, de ha 200 ezerrel több marad a borítékban, akkor már esetleg meggondolják, hogy a pénztárcájuk ellen szavazzanak-e. Ennek a szempontnak az erejét hiba lenne lebecsülni. Pillanatok alatt a jól bevált status quóban találhatjuk magunkat: a magyarok csak üljenek nyugodtan, ha nem csinálnak különösebb cirkuszt, nem okoskodnak fölöslegesen és a politikát rám hagyják, akkor szépen gyarapodhatnak - legalábbis a módosabb középosztálytól fölfelé. Ez a sok elemében a régi rendszer alkuira emlékeztető stratégia számomra egyszerűen gyűlöletes. Ez a fajta politika gesztusokat tesz a középen álló baloldali szavazók felé. Világos az is, miért: hogy a Fidesszel szemben legfeljebb marginális rétegpártok születhessenek. Ezért mondom azt, hogy amennyiben az MSZP föladná a sokszínűségen alapuló váltópárti pozícióját, nem teljesítené történelmi küldetését. Szociáldemokrata küldetését teljesíthetné talán, de azt bizonyosan nem, hogy egyben a magyar progresszió pártja is.
MN: Azt is mondta, hogy ehhez az MSZP egyedül kevés. De találhat szövetségeseket, amikor a Jobbik mellett ő a legelutasítottabb párt?
BF: Ez jelenleg tényleg így van, ráadásul a dolgunk ennél is nehezebb. A Fidesz ugyanis pontosan érzékeli, hogy vele szemben sikeres lehet egy szövetség. Függetlenül attól, hogy az LMP egyelőre nem hajlandó velünk együttműködni, Orbán nem bíz a véletlenre semmit. Gesztusai az LMP irányába nagyon is céltudatosak, mivel a jelek szerint nem érzi még sziklaszilárdnak fővárosi pozícióit. Ítéljük meg bárhogyan is a szocialista főpolgármester-jelölt, Horváth Csaba ténykedését, azt látni kell, hogy komolyan mondta: félreáll, ha az LMP és az MSZP megegyezik egy közös jelöltben. Az LMP a szövetségi együttműködésre tett javaslatot elutasította, és ezzel átadta a Fidesznek a fővárost. A felelősség az övé.
MN: Az LMP más stratégiában gondolkodik, mint az MSZP.
BF: Egy percig nem vitatom, hogy joga van ehhez, és értem is, hogy mivel a baloldal szerinte jelenleg nem hiteles, inkább távol tartja magát tőle. Azt sem gondolom, hogy azért gondolkodnak így, mert megvásárolták volna őket. Ám hülyék lennénk, ha nem mondanánk el az embereknek, hogy mi megpróbáltuk az egyezkedést, de meg sem hallgattak minket, ami egy az egyben az LMP felelőssége. Amúgy meg erősen vitatom azt az elképzelést, hogy az LMP önállóan jobban védheti a demokráciát a Fidesz nyomulásával szemben. A tapasztalatok azt mutatják, hogy erre nincs esélye. Márpedig ha nincs esélye, akkor - tetszik, nem tetszik - magatartásával önkéntelenül is a Fidesz kezére játszik.
MN: Bauer Tamás két héttel ezelőtti Népszava-írásában fölidéz egy jelenetet: az egyik szocialista képviselő tárgyszerűen bírálta a kormány tervezett köztisztviselői törvényét, amire a fideszes kormánytag nem érdemben válaszolt, hanem a képviselő kifogásolható minisztériumi szerződéseivel söpörte le a szakmai érveket. Megtehette, mert állításainak volt alapja, azokat maga a képviselő sem tagadta. Tucatszámra történtek hasonlók: ezzel a teherrel mit tudnak kezdeni?
BF: Hosszú, kemény aprómunkával kell igazolnunk, hogy a párt ezek ellenére is hitelesen képviseli a baloldalt. Nincs más út. Ebbe sok mindent beleértek: a személycseréket éppen úgy, mint a párton belüli mechanizmusok kiépülését, újraindítását. Ugyanakkor az alappal indított támadások mellett számos konstruált botrány is van, azért ezt is mindannyian láthatjuk. Ha a Fidesz valakiről érzékeli, hogy jön fölfelé, hadjáratot indít ellene, korruptnak bélyegzi. Tehát a rendszernek nemcsak a korrupcióval szemben kell erős immunitással rendelkeznie, hanem a támadásokkal szembeni jogos önvédelmet is meg kell szerveznie a szükséges demokratikus felügyelet mellett. Ezek a mechanizmusok azonban jelenleg nem működnek a pártban. Pedig egy szervezet erejét az is mutatja, ha intézményesen lép föl azokkal szemben, akik helytelenül cselekedtek. Sok mindenben vitatkozom Bauer Tamással, de abban igaza van, hogy ezzel a teherrel nem lehet eredményesnek lenni 2014-ben.
