„Sólyom Lászlót mint konzervatív alkotmányjogászt ismertem meg, ezért nagy örömmel érzékeltem, hogy figyelemmel kísérte az olyan liberális alkotmányjogi tendenciákat is, melyeket mondjuk Kis János képviselt – indokolta a beszélgetőtársak kiválasztását Tóth Gábor Attila. – A nyolcvanas években, mondhatni, ez a két ember egyszerre volt rivális és küzdött ugyanazért a célért. Ez a partneri viszony példaértékű lehet az elkövetkezendő generációk számára is.” Tóth Gábor Attila, a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának tanszékvezető docense új könyvében ugyanúgy foglalkozik a joggal általában, mint a civilizációs-kulturális teljesítménnyel, vagy mint a 2011-es alaptörvénnyel, illetve annak hibáival, vagy az alkotmánybírák morális kötelességeivel.
| ||
A beszélgetés során először is a 1989-es alkotmány és annak legitimitása vetődött fel, mire Sólyom – vitatkozva Kissel, aki szerint egy alkotmányt nem fogadhatunk el legitimnek addig, amíg az alapvető emberi jogokat sért – azt felelte, hogy nem az erkölcsi igazolás a legfontosabb. „89-et az tette naggyá, az volt az igazi minőségi ugrás, hogy az alkotmányt kikényszerítették, tehát nem lehetett már törvényeket hozni új alkotmány nélkül. Ez volt a törvények fölötti szabadság rendszere.” Sólyom úgy látja, a szabadságjogok kiterjesztésének, a szabad választásoknak a mindent elsöprő igénye tette elkerülhetetlenné az 1989-es alkotmányozást. Kis János azt is fontosnak tartotta, hogy az alkotmány kikényszeríthetővé vált, és kiemelte az Alkotmánybíróság ebben játszott rendkívüli szerepét (hiszen az AB az alkotmányellenesnek ítélt jogszabályokat megsemmisítheti – a szerk.) Hozzáfűzte továbbá, hogy meglátása szerint az Alkotmánybíróság még akkor is a demokrácia javára van, ha egy-egy döntésével a demokráciában élők többsége nem ért egyet. „Működni viszont csak úgy tud, ha a parlamenti váltógazdaság is működik” – jegyezte meg.
A rendszerváltás körüli kérdésekről a 2011-es alaptörvényre terelődött a szó. „Ha az alaptörvény néhány pontja morális szempontból kérdéses, vajon mi a feladata egy alkotmánybírónak: kritizálnia kell, vagy csupán alkalmaznia?” – hangzott el Tóth Gábor Attila egyébként a könyvében is feltett kérdése. Kis egyetértett Sólyommal a szöveg nyitottságában, soha le nem zárhatóságában, és abban, hogy nem lehet csupán azért aktivizmussal vádolni az alkotmánybírákat, mert – olykor morális – segédtételeket javasolnak az alkotmány szövegéhez. Kis János továbbá az alaptörvény súlyosan kifogásolható elemének tekinti, hogy alkotmánybírósági határozatokat is beemel soraiba. Szerinte ezek a határozatok a nyilvános diskurzus részei, és még ha nem értünk is velük egyet, nyitva áll előttünk a lehetőség egy másik értelmezésre, és azáltal egy politikai kampányra a döntés, adott esetben pedig magának az alkotmánynak a megváltoztatásáért. „Jelenleg könnyebb az alkotmányt megváltoztatni, mint az alkotmánybírósági döntést” – reagált minderre Sólyom László. „Ez csak annyiban könnyebb, amennyiben az Istennek könnyebb egy olyan súlyú tárgyat teremteni, amit ő nem tud felemelni, mint nekem, mert én semmilyen körülmények között nem tudok olyan súlyú tárgyat teremteni, amit Isten képes. Jelen pillanatban az alkotmány megváltoztatása is a gyakorlati lehetőségeink határán kívülre esik, éppúgy, mint az alkotmánybírósági döntés megváltoztatása” – érkezett a válaszreakció Kistől.
| ||
Ezek után a beszélgetés legizgalmasabb részéhez érkeztünk: Tóth Gábor Attila feltette a kézenfekvő kérdést, hogy „mi a legfőbb baj az alaptörvénnyel és mit lehet ez ellen vagy ezért tenni?” Sólyom szerint az alaptörvény „olyan, mint a Nemzeti Színház: stílusában tűrhetetlen, de ha van egy jó író vagy rendező, akkor lehet benne jó darabot játszani”, vagyis minden hibája ellenére azért lehet vele mit kezdeni. „Bár nagy zökkenő volt az új alaptörvény, egészen a 2013-as negyedik alkotmánymódosításig nem volt akkora törés” (a negyedik módosítás kimondta többek között, hogy az Országgyűlés bárhogy módosítja is az alaptörvényt, az Alkotmánybíróság tartalmi szempontból mindazt nem vizsgálhatja, és hogy az alaptörvény 2011. január 1-jei hatálybalépése előtti alkotmánybírósági döntések hatályukat vesztik – F. Zs.) – mondta Sólyom és hozzátette, a legtöbb, amit tehetünk, hogy követjük Gyurgyák János 1989-es ajánlatát (valójában 2002-ben írta ezt egy újságcikkben – a szerk.), azaz „vissza a könyvtárba!”
„A könyvtárból jövök” – kezdte válaszát erre Kis János. A filozófus elmondta, szerinte is van egy cezúra, de az nem a negyedik alkotmánymódosításhoz köthető, hanem egy sokkal korábbi eseményhez. „A köztársasági alkotmány szétlövésének sorozatából” Kis azt tartja a legpusztítóbbnak, ahogyan az alaptörvényt meghozták: ha a „négyötödös szabály” érvényessége vitatható is volt, a 2011-es alkotmányozó hatalom megtehette volna, hogy megerősíti. A kétharmados szocialista–szabad demokrata parlamenti többség 1995-ben az alkotmány szabályozási koncepciójának elfogadását négyötödös többséghez kötötte. A mostani alkotmányozáskor azonban ilyesmiről már szó sem volt. Éppen ezért Kis úgy gondolja, hogy azon a csúszós lejtőn, amin most vagyunk, a negyedik alkotmánymódosítás csupán egy állomás volt, a mostani Alkotmánybíróság pedig már nem az, ami akkor volt, amikor a testületet még Sólyom László vezette.
| ||
Végezetül a könyv által felvetett kérdések fontosságára hívta fel a figyelmet mind Sólyom, mind Kis – utóbbi úgy vélte, politikailag és jogilag is nehéz azt firtatni, hogy mit lehet tenni „egy olyan alkotmánnyal, ami ugyan nem csupa rossz mondatból áll, de egészét tekintve mégiscsak elfogadhatatlan”. Itt tért vissza arra a gondolatra, miszerint a szöveg a fontos és akár egy jó hermeneuta, az értelmezések sokaságában a legjobbnak ítélt interpretációt kell megtalálni, és alkalmazni. „Örülök, hogy Tóth könyve azonosítja azt a szürke zónát, mely a jól működő alkotmányos rendszerek és a tökéletesen rossz, már alkotmányosnak sem nevezhető – például náci – rendszerek között húzódik, és amelyben jelenleg mi is vagyunk” – mondta. A mi a teendő kérdésére Kis is csupán olyan támpontokat tudott adni, mint az EU és annak jogrendje követése, hiszen ahogy elmondta, „egyetértek a könyv azon gondolatával, miszerint az alaptörvényt csak egy új alkotmánnyal lehet lecserélni, jelen pillanatban azonban azok a politikai erők, melyek ezt megvalósíthatnák, nincsenek a színen. Az egyik oldalon nincs a színen az a jobboldali erő, amely erre hajlandó lenne, tehát egyezkedni szeretne, és nincs a színen az a baloldali erő, amely erre képes lenne. Ez az a helyzet, amikor mégis valami nagyon absztraktot lehet mondani arról, hogy ha majd ezek a feltételek létrejönnek, hogyan szabad és hogyan nem szabad az új alkotmányt megcsinálni. Véleményem szerint úgy megcsinálni az új alkotmányt, ahogy az alaptörvény született, nem szabad. Mind a két alkotmányos oldal számára elfogadható alkotmány ugyanis csak úgy születhet meg, hogy közösen alkotják meg, vagyis hogy a jelenlegi ellenzék valódi tárgyalási pozícióban vesz részt az alkotmány létrehozásában, és maga is az alkotmányozó hatalom részese. Ettől azonban nagyon távol vagyunk még.” Addig tehát az Alkotmánybíróság munkájában és mozgásterében, illetve a Sólyom László által is emlegetett „alkotmányosság akarásában” lehet bízni. Sólyom mindehhez annyit tett hozzá, hogy a nyilvános viták és a szakmai műhelyek megalakulása sokat tudna segíteni, illetve bizakodva tekint a jövőbe, hiszen a Kúria és az Alkotmánybíróság közötti, mostanában megélénkülő kommunikáció és párbeszéd igen hasznos lehet.
(Tóth Gábor Attila 1997 folyamán Egotrip rovatunk egyik szerzője volt, lásd például ezt vagy ezt az írását; legutóbbi könyvéről pedig itt közöltünk kritikát.)
