Az utolsó esély

EU-IMF-mentőcsomagért tárgyal a kormány

Belpol

A múlt csütörtökön a Nemzetgazdasági Minisztérium közleményben tudatta a világgal, hogy a kormány a magyar állam pénzügyi nehézségei miatt az IMF-hez fordul segítségért. Ez a lépés a közeli katasztrófától mentette meg az országot: de még ezt is úgy bírta csak megtenni Orbán, hogy a lehető legrosszabbul jöhessünk ki belőle.

Az eseményeknek azt a menetét, amit először az origo.hu vázolt, és amely szerint a Standard and Poor's-tól érkező, az ország órákon belüli leminősítéséről szóló információ fordította az IMF felé, a Narancs forrásai is megerősítették. A hitelminősítők általában előre értesítik a készülő pofonról az érintett országot - most is ez történt. (Sokért nem adnánk persze, ha tudnánk, hogy az a párbeszéd, amelyet Matolcsy György és Orbán Viktor ezen információ kézhezvétele után folytattak, milyen dramaturgia szerint alakult - látatlanban az Übü király valamelyik jelenetére tippelnénk.) Hogy az NGM-közlemény kiadása előtt ez a két ember a saját legközelebbi munkatársai vagy a kormány tagjai közül kit értesített e fejleményről, nem tudni: a legvalószínűbbnek mégis az tűnik, hogy senkit. Mintha Magyarország irányításának formája a szultanátus lenne.

 

Kivel beszélnek majd?

Azt viszont mind diplomáciai, mind uniós forrásaink határozottan tudják, hogy sem az unió (jelesül az ECOFIN, azaz pénzügyminiszterek tanácsa, vagy annak valamely döntés-előkészítő szerve, ahol egyébként a magyar kormány is képviselteti magát) nem tudott előre a bejelentésről - és nem tudott róla sem az IMF, sem annak magyarországi missziója. Az uniós tagállamokra vonatkozó normális ügymenet szerint - ami egyébként nem választható gyakorlat: annak az uniós pénzügyi alapnak a szabályai fektetik le, ahonnan az IMF mellett a magyar kormány most segítségre számít - a bajba került tagországnak először az Európai Bizottságot kell értesítenie arról, hogy segítségre szorul. A protokoll eme látványos felrúgása nettó bunkóság, ami rendesen fel is háborította a partnereinket - és ez még sokba fog kerülni akkor, amikor a háromoldalú tárgyalásokon a magyar kormány alkudozni kényszerül majd, és megpróbálja érvényesíteni a saját preferenciáit. ("Sokan fenik a fogukat Orbánra.")

 

Hiszen az "IMF-hez fordulás" igazából csak az egyik fele annak, ami történni fog: mint ahogy a 2008 októberi hitelcsomag sem csak az IMF-től, hanem az uniótól is érkezett, úgy az IMF és az EU illetékes szervei (az ECOFIN) együtt mozognak majd most is. A kormánynak tehát olyan tárgyalásokon kell mentenie a menthetőt, ahol ez a két fél együtt lép fel - vele szemben. (A harmadik nagy globális hitelező, a Világbank információink szerint kimarad ebből a körből.) Mintha két orvoscsoport vizsgálná a beteget, akik közös diagnózist és terápiát állítanak fel. Az, hogy ebben még mindig inkább az IMF-é a vezető szerep, abból adódik, hogy nála van a know-how. Az unió a pénzügyi válság beütése óta persze erősen kapaszkodik a saját ilyen irányú kapacitásai kiépítésén, hisz épp ezek a képességek, a tagországok költségvetésének hatékony ellenőrzése lehetne az unió kiútja az euróválságból, a megoldás a fenyegető politikai krízisre.

 

Magyarország az uniótól az eurózónán kívüli országok számára félretett uniós alapból, az ún. Balance of Payments 50 milliárd eurós keretéből számíthat segítségre. Ez természetesen nem készpénzt tartalmaz, hanem szükség esetén - AAA minősítésű - kötvényeket bocsát ki, és azok ellenértékét bocsátja a programban részt vevő ország rendelkezésére. Az is sejthető, hogy az IMF különféle programjai közül mi az Elővigyázatossági Készenléti Hitelmegállapodás (Precautionary Stand-By-Arrangement, SBA) fantázianevűbe fogunk kerülni: ezt a megbízhatatlan kuncsaftoknak találták ki. Szemben például a Rugalmas Hitelkerettel (Flexible Credit Line, FCL) - itt a hitelfelvevő az előre megállapodott összeghez tetszőleges mértékben és ütemezésben, saját belátása szerint, és előzetes uniós és/vagy IMF-jóváhagyás nélkül férhet hozzá -, vagy a szintén nagyvonalúbb Elővigyázatossági Hitelkerettel (Precautionary Credit Line) az SBA-ból részesülő ország csak úgy hívhatja le az esedékes részletét, ha bizonyítottan teljesítette az előző részlet kézhezvétele előtt vállalt kötelezettségeit.

 

Azt egyébként, hogy most esélyünk sem igen van legalább a hitel felhasználásában diadalra juttatni nemes szabadságtörekvéseinket, nem véletlen - és nem is azért lesz így, mert a világ pikkel a magyarokra. Hanem azért, mert az FCL-keretből a szabályok szerint jobb állapotú gazdaságok részesülhetnek; és bizonyára belejátszik az is, hogy az Orbán-kormány meglehetősen furcsán mondott le az előző EU-IMF-hitel utolsó részletének lehívásáról. A felülvizsgálati tárgyalások egyszerűen megszakadtak tavaly nyáron. Márpedig az ilyen fajtájú hitelek fedezete éppenséggel az, amit egy-egy kormány megígér. Ha ezeket nem teljesíti, úgy a következő részlethez már nem jut hozzá: ezt a felek "a felülvizsgálat elhúzódása" eufemizmussal szokták jelölni.

 

Arról, hogy a tárgyalások mennyi ideig tarthatnak, forrásaink nem tudtak nyilatkozni - elvben egy hét alatt is le lehet őket zárni, minden a megegyezésre való hajlandóságtól függ. Az azonban a helyzet logikájából fakadóan kizárt, hogy Orbán bármit is nyerhetne a tárgyalások végtelenbe való kitolásán. A magyar sajtóban a hétvégén felbukkant rémhipotézisek szerint a kormány valójában nem is akar megállapodni, és arra számít, hogy a tárgyalások ténye (tehát nem az eredménye) elég lesz a piacok megnyugtatásához: és közben majdcsak történik valami. Ám ha ez a taktika - az tudniillik, hogy Orbán megint ügyeskedik, és az EU-t és az IMF-t csak afféle segédszereplőnek képzeli az általa rendezett színielőadásban - nyilvánvalóvá válik, egy pillanat alatt eljuthatunk oda, ahol a múlt csütörtök délután jártunk: "a piacok egy nap alatt összenyomják Magyarországot". (Arról viszont senki nem akart semmit elárulni, hogy mennyi pénzről lehet szó.)

 

A koreográfia szerint a kérelmező kormány és a két delegáció leülnek egy asztalhoz, és beszélgetni kezdenek: az egymással összefüggő makrogazdasági mutatóktól (az infláció, a gazdasági növekedés, a hiány várható mértéke) a különféle, komolyabb költségvetési kihatásokkal járó szakpolitikákig minden az asztalon lehet. Ha sikerül megállapodni, külön dokumentumot írunk alá mind az EU-val, mind az IMF-fel.

 

Miről beszélnek majd?

Amikor a lehetséges legérzékenyebb, legvitatottabb pontok felől érdeklődtünk, brüsszeli és budapesti forrásaink egyaránt megerősítették ama sejtésünket, hogy az IMF-misszió rendszeresen kiadott felülvizsgálati jelentései, illetve a delegációvezető, Christoph Rosenberg nyilatkozatai jó alapot szolgáltathatnak a spekulációkhoz. Ezek a dokumentumok a kormány számos intézkedésén találtak kifogásolnivalót. Vannak köztük olyanok, amelyeken nem lehet már segíteni: a Mol 21 százalékos részesedésére kiadott 500 milliárd forintnak a részvények esetleges mostani eladásával például csak egy része térülne meg - ezt nyilván nem szeretnék ők sem. Az IMF nem örvendezett a magánnyugdíjpénztárak megszüntetése fölött: ám most legfeljebb azt várhatja el, hogy a befolyt vagyont ne a folyó kiadásokra költse az ország. Ugyancsak bajosan lehetne visszacsinálni az IMF által kifogásolt végtörlesztést: jóllehet ez az október végi becslések szerint közel 80 milliárddal apasztotta a bankok zsebét, és ez az összeg akár 200 milliárdra is felmehet.

 

Ám a magyar kormány jövendő tárgyalópartnerei számos olyan területet lát(hat)nak, ahol a kormányra feladat vár: úgy a költségvetési bevételek növelésében, mint a kiadások csökkentésében. Az IMF-jelentések szkeptikusak voltak az egykulcsos adó vagy a csökkentett társasági adó növekedést generáló potenciáljával kapcsolatosan. (Hogy jól értsük: az IMF nem az egykulcsos adó igazságtalansága miatt szólalt fel - elosztási kérdésekbe nem szólnak bele -, hanem a makroökonómiai következményei miatt.) A közösségi közlekedés átalakításának igénye - a MÁV és a BKV alapos reformja - kitüntetett helyen szerepel e dokumentumokban. Az ágazati különadókat, főként a bankadót nem mulasztották el kárhoztatni. Megint csak: nem a "nemzetközi finánctőke" prókátoraiként léptek fel, hanem ők is jól látták azt, amit minden józan polgár ebben az országban. Azt tudniillik, hogy a bankadó önkényessége és nagysága megöli a hitelezést és evvel a gazdasági növekedést - az IMF a pénzügyi szektor kisebb, kiszámítható, forgalomarányos adóztatását nem kifogásolta volna. A szervezet a kilakoltatási moratórium mihamarabbi feloldását kívánta; és a figyelmét nem kerülte el a szociális kiadások túlméretezettsége sem. A Széll Kálmán Tervet a jó irányba tett lépésként értékelték annak idején, azóta pedig a megvalósításának elmaradása miatt emeltek szót. Ugyanakkor az IMF mindig hozzátette, hogy a szociális kiadások csökkentésének az egyéni anyagi helyzet felmérésén kell alapulnia (means tested): azaz a legkiszolgáltatottabb rétegek kímélésének igényét hangsúlyozta. (A nyugdíjakról nem ejtettek szót: talán ezért is merte Orbán biztosítani a hét elején az éltesebb generációkat, hogy őket nem engedi bántani.)

 

Mi lesz ebből?

Azt, hogy végül is mekkora bajt okozott volna a leminősítés, még a leghosszabb szakállú, legöregebb izraelita se tudná megbecsülni: ehhez úgyszólván személyesen kéne ismerni mindenkit, aki magyar államkötvényeket birtokol, és nézni, hogy a leminősítés után megpróbál-e túladni rajta a másodlagos piacon. (Ha ugyanis ez tömegméretekben történik meg, úgy a magyar állam bizonyosan képtelen lesz új kötvényeket kibocsátani, és rövid úton csődbe megy.) Lehet, hogy a piac a hivatalos leminősítés nélkül is beárazott már minket; és lehet az is, hogy a leminősítés így is bekövetkezik majd - az esetleges IMF-EU-hitel arra viszont bizonyosan jó lesz, hogy ezt a csapást némiképp tompítsa. Az azonban biztos, hogy a múlt héten ijesztően közel álltunk a katasztrófához. Ahhoz, hogy egy pillanat alatt töredékére értékelődjön le az a vagyon, amit ez az ország az elmúlt húsz évben felhalmozott: forintban, értékpapírokban, vállalkozásokban, ingóságban és ingatlanban, munkában és tudásban. És e vagyonnal együtt váltak volna semmivé milliónyi honfitársunk kilátásai is arra, hogy valaha visszakapaszkodjanak a szerény polgári jólétbe. Hogy ezt Orbán belátta, azért nehogy már elismerés illesse: talán csak azt értette meg, hogy az ország bukását ő sem úszhatja meg. Másfél év tévelygés után - amit ez a lap épp oly alaposan dokumentált, mint a magyar nyilvánosság egyéb független fórumai - most visszatértünk oda, ahonnan elindultunk; vagy inkább rosszabb helyzetbe. És nem csak az elvesztegetett idő meg a töménytelen elpazarolt pénz és erőfeszítés miatt: hanem azért is, mert azok, akiktől most kölcsön próbálunk majd kérni, ennek a kormánynak egy szavát sem hiszik el. Jó okkal. Ez Orbán bűne: meg azoké, akik közreműködtek abban, hogy ő és a téboly mind szembetűnőbb jeleit mutató guruja mindezt a mutatványt bármifajta demokratikus kontroll nélkül tehessék meg. Akik a nevüket és az arcukat, parlamenti szavazatukat adták azon független intézmények - a Költségvetési Tanács, a közmédiumok, az Alkotmánybíróság, a PSZÁF, a valódi érdekegyeztetés fórumainak, a szakmák szervezeteinek - eljelentéktelenítéséhez vagy megsemmisítéséhez, amelyek legalább esélyt adhattak volna a korrekcióra.

 

Hogy Orbán végül is miben állapodik meg az unióval és az IMF-fel, ma még nem tudjuk. De nyilván el kell gondolkodnia azon, hogy politikusként hogyan élhetné túl ezt a hitelvesztést. És mert a tévedéseit beismerni nem fogja, és nincs senki, aki ezt kikényszeríthetné belőle, ennek valójában egyetlen útja kínálkozik előtte. Az, hogy az elkövetkező, sokakat sújtó, de az ország talpon maradásához mégis elengedhetetlen intézkedéseket, a 2012-es költségvetés minden drámai következményét az IMF - és kisebb részben az unió - nyakába varrja: hogy őket hibáztassa. Azért csinálom, mert ezt parancsolják. A szabadságharc folytatódni fog - még ha távolabb is lesz a valóságtól, mint valaha.

Neked ajánljuk