Magyar Narancs: Bár a zöld civil szervezeteknek komoly szerepük volt a rendszerváltásban, a zöldek nem tudtak komoly politikai erővé válni Magyarországon. De nem csak nálunk: Észt- és Csehországon kívül általában Kelet-Európában sincs mérhető társadalmi súlyuk. Most, amikor a klímaváltozás az egyik legfontosabb téma a világon, ön szerint nagyobb az esélye a zöldszervezetek pártosodásának?
RB: Az a tapasztalatom, hogy abban az országban, ahol nincs erős, központi ökopolitikai elkötelezettség, a zöldeknek is nagyon nehéz a dolguk. Azok a zöldek sem voltak azonban sikeresek, akik kizárólag ökopolitikával foglalkoztak, hiszen az emberek nyilvánvalóan nem szavaznak olyan pártra, amely csak egyetlen témában van otthon. Azt, hogy Magyarországon most milyen az esélye egy zöldpártnak, nem tudom eldönteni. Németországban még a 2005-ös választások idején úgy gondolták a konzervatívok, hogy a környezetvédelmet meghagyhatják a baloldalnak. Ez többet biztosan nem fordul elő: egy pártnak, amelyik azt szeretné, hogy komolyan vegyék, választ kell adnia a fenntartható fejlődéssel összefüggő kérdésekre. Már csak azért is, mert a rendelkezésre álló időnk nagyon kevés ahhoz, hogy a klímaváltozással szemben érdemi lépéseket tegyünk, és az igazi nagy katasztrófát elkerüljük.
MN: Egy olyan országban, amely gazdaságilag és életszínvonalban utol szeretné érni Európa jobbik felét, nehéz eladni, hogy ökológiai megfontolásból fogjuk vissza a termelést és a fogyasztást.
RB: Kínának a fogyasztás területén egészen biztosan jóval több a behoznivalója, mint Magyarországnak. A kínaiak mégis megértették, hogy ha megismétlik ugyanazokat az energiapolitikai hibákat, amiket mi elkövettünk, az országot környezetvédelmi-klímapolitikai szempontból a padlóra küldik. Kutatások igazolják, hogy a tízszázalékos GDP-növekedést elnyeli annak a környezeti kárnak a jövőbeni semlegesítése, melyet a gazdaság bővülése okoz. Ezért most keresik azokat az intelligens megoldásokat, amelyek környezetbarát módon rövidítik le a felzárkózás idejét. Szerintünk az ökonómiailag és ökológiailag kedvező megoldások testvérei egymásnak. Miért fogadna el egy, a gyors gazdasági fejlődést megcélzó ország olyan technológiát, ami nem elég, hogy környezetkárosító, még csak nem is energiatakarékos?
MN: Minderről a német zöldpárt már régóta papol. Túl lassan hat a prédikáció, vagy a sikerhez szükséges egy sokkszerű élmény, ami megváltoztatja az uralkodó gondolkodást?
RB: Az aktuális folyamatoknak három összetevőjük van. Először is mi mindig azt mondtuk, hogy a klíma- és környezetpolitika aktív munkahelyeket képes létrehozni. A hétéves kormányzati időszakban (1998-2005) aztán bizonyítottuk, hogy az ökológiai modernizáció valóban munkát ad az embereknek. Míg szinte minden más területen státusok szűntek meg, a megújuló energiaforrások szektora 22 ezer új álláshelyet teremtett. Fontos volt, hogy az elmúlt egy-másfél évben egyre több közgazdász kezdte visszhangozni: valamit tenni kell a klímaváltozás ellen, különben nagy bajok lesznek. Például Nicolas Sternnek, a Világbank korábbi vezető elemzőjének a jelentésére nemcsak a zöldszimpatizánsok figyeltek oda, hanem általában a közgazdász-társadalom is. Harmadszor: az emberekben tudatosult, hogy a klímaváltozás már elkezdődött. Ha Berlinben januárban virágzik a cseresznyefa, akkor az sokakat megijeszt. Ha a világ minden tájáról híreket hallani arról, hogy az extrém időjárás milyen természeti katasztrófákat okoz, akkor egyre többen gondolják úgy, hogy az egyensúly felborult. Ez a három dolog nagymértékben járult hozzá, hogy a német lakosság kétharmada ma már nagyobb teljesítményre sarkalló klímapolitikát vár el a kormányzattól.
MN: A nagy pártok ezt már észlelték, és rendesen le is nyúlják a Zöldek egyes programpontjait.
RB: Annak csak örülünk, ha az ötleteinket megvalósítják. A választók viszont szerintem nem felejtik el, hogy ez a tematika sokáig kizárólag a Zöldek szellemi tulajdona volt, amire az is utal, hogy a közvélemény-kutatások szerint a németek több mint fele ezeket az ügyeket a Zöldekre bízná.
MN: Magyarországon azzal érvelnek a paksi erőmű élettartamának meghosszabbítása, illetve az új blokkok építése mellett, hogy az atomenergia nem szennyezi szén-dioxiddal a légkört, így nem járul hozzá a Föld felmelegedéséhez. Németországban a klímaváltozás veszélyei miatt nem lángolt fel újra az atomvita?
RB: Az atomerőművek leállítását a lakosság nagy többsége Németországban támogatta, az atomlobbi propagandáját pedig egyértelműen elutasította. Politikánk egyik sarkalatos pontja annak tudatosítása, hogy a megújuló energiaforrásokban, az energiafelhasználás hatékonyságának növelésében és az energiafogyasztás csökkentésében rejlő potenciál jóval nagyobb, mint amennyit ma az atomerőművekből nyerünk. Németországnak nincs szüksége atomenergiára, hogy a CO2-kibocsátás drasztikus csökkentésének megfeleljen. Az atomerőművek ma sem képviselnek veszélytelenebb technológiát, mint korábban, hiszen az atomhulladék tárolásának és semlegesítésének a problémáját még senki nem tudta megnyugtatóan rendezni, és közben nőtt a nemzetközi terrorizmus veszélye is. Az sem mellékes, hogy uránból is csak korlátozott készletek állnak rendelkezésre: a számítások szerint ha annyi atomerőművet kellene építeni, mint amennyi az emissziós célok eléréséhez szükséges, akkor az urán korábban fogyna el, mint ahogyan az utolsó erőmű elkészülne.
Azt persze nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az adottságok és az előfeltételek különbözőek. Franciaország például az elektromos áram több mint hetven százalékát atomerőművekből nyeri. Nyilvánvaló, ha a francia kormány ma úgy döntene, hogy kiszáll ebből, akkor sem tudná ezt olyan gyorsan végrehajtani, mint Németország. A tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy az atomerőmű-élettartam meghoszszabbítása kockázatos: a régebbiek könnyebben hibásodnak meg, és minél öregebb egy blokk, annál kevésbé biztonságos. Nálunk a hosszabbításról szóló párbeszéd emiatt rendkívül népszerűtlen.
MN: A német Zöldek 2020-ra negyven százalékkal csökkentenék Németországban a szén-dioxid-kibocsátást. A Kiotó típusú tervek csak a sarokszámokat rögzítik, de hogy ezek miképp vezethetők le operacionalizálható döntésekig, arról keveset tudni. A Zöldek konkrétan mit tennének?
RB: Csak hogy a célokat pontosítsuk: 2020-ig negyven, 2050-ig nyolcvan százalékkal kell mérsékelni a CO2-kibocsátást, ha azt szeretnénk, hogy az átlagos hőmérséklet-növekedés ne haladja meg két fokkal többel az európai ipari civilizáció keletkezése idején feltételezett értéket. Ennek érdekében sokféle intézkedést kellene hozni, amit mi a területek szerint három csomagra szoktunk osztani: energiatermelés, közlekedés és épített környezet. Ami az elsőt illeti, azt szeretnénk, ha Németországban a megújuló energiaforrások adnák az energiafelhasználás negyven százalékát (napfény, biomassza, geotermikus energia). Fogyasztási oldalon az energiatakarékos és nagy energiahatékonyságú technológiákat preferálnánk. A japánoktól koppintottuk, hogy a piacnak definiálnia kellene például az elektromos készülékek közül az aktuálisan a legtakarékosabbat azzal a megkötéssel, hogy záros határidőn belül ezt a sztenderdet az összes gyártónak át kell vennie. A közlekedésben el szeretnénk például érni, hogy a személygépkocsik CO2-kibocsátása 2012-re 120, 2020-ra pedig 80 g/km-re mérséklődjék. (A 2012-ig szóló javaslat egybevág az Európai Bizottság ambiciózus tervével. Az EU-ban az átlagos CO2-kibocsátás értéke 160 g/km, Magyarországról nincs külön adat. - B. Zs.) Ez sikerülhet, amennyiben az autóipar elfogadja, hogy stratégiailag az ökotechnológiák irányába kell nyitnia, és a szabályozási környezet is ennek megfelelően változik. Így például az üzemanyagot a környezetterhelés alapján szeretnénk megadóztatni, beleértve a jelenleg privilegizált adómentes kerozint. Az épületek energiafogyasztására is energetikai sztenderdeket akarunk megállapítani: itt a legfontosabb a régi építésű házak felújítása. Németországban jelenleg a fűtésre felhasznált energia fele elvész, amit pedig a rendelkezésre álló technológiával is meg lehetne akadályozni. Ebben a szegmensben fontos szövetségeseink a kisiparosok, hiszen számukra ez remek üzlet. Egy német közmondás szerint a kézműiparnak mindig is megvolt az aranytartaléka, ami az új keletű parafrázis szerint mostanság zöld. (A mondás lefordíthatatlan, arra utal, ha valami - pl. a "maszekolás" - jól jövedelmez: "Das Handwerk hat 'nen goldenen/grünen Boden".)
MN: Nálunk ilyen komplex tervek nincsenek, de az ökoétlapból egy-egy elemet szívesen kiragadnak a pártok: azt, amire van EU-pénz vagy ami a nemes cél miatt könnyebben eladható. Legutóbb a környezetvédelmi miniszter környezetéből szivárgott ki, hogy a tárca a környezetterhelést figyelembe vevő adófajták kidolgozásán fáradozik, de a miniszter végül visszatáncolt. Az ökológiai alapú adórendszert hogyan kommunikálták Németországban?
RB: Még nem találkoztam olyan országgal, ahol bármilyen adót örömmel fogadnának. Ez volt a helyzet Németországban is. Az ökoadó kivetését összekötöttük a nyugdíjbiztosítás finanszírozásával: ebből tudtuk biztosítani, hogy a nyugdíjjárulékok csökkenjenek, illetve ne nőjenek tovább. Így sokan, akik szkeptikusak voltak, a végén azt tapasztalták, hogy nem nagyobb tehertételről van szó, hanem intelligensebb adóztatásról. Elképzelhető az ökoadó bevezetése úgy is, hogy ezzel párhuzamosan egyes közvetlen adófajtákat, például az szja-t, csökkentjük. Azzal ugyanis szintén sokan egyetértenek, hogy értelmesebb a környezethasználatot, illetve a környezetterhelést megadóztatni, tehát azt, ami kárt okoz, és nem a munkát, ami értéket termel.
MN: Magyarország vitában áll Ausztriával egy bőrgyár vízszennyezése, Szlovákiával pedig egy tervezett határ menti hőerőmű építése miatt. Mi a Zöldek álláspontja a határon átnyúló szenynyezések esetén?
RB: A konkrét kérdésekről nem tudok nyilatkozni, csak azt látom, hogy Európában nagyon sok olyan dolog van, ami nemzeti kereteken belül nem szabályozható. Az a tapasztalatom viszont, hogy nem vezet eredményre, ha a felek kölcsönösen egymást hibáztatják. Azt sem szabad letagadni, hogy Németország változatlanul Európa egyik legnagyobb szennyezője, amely egy lakosra lebontva körülbelül 10 tonna szén-dioxidot bocsát a légtérbe. Nekünk, németeknek jóval nagyobb a felelősségünk a problémákért, mint mondjuk Indiának vagy Kínának.
MN: A Zöldek a közvélemény-kutatók szerint tartósan tíz százalékon állnak, amivel önök lehetnek a mérleg nyelve. Vállalnának kormányzati felelősséget egy Angela Merkel vezette koalícióban is?
RB: Korai két évvel a választások előtt koalícióról spekulálni. Szeretnénk újra kormányra kerülni, de a kérdést az dönti el, hogy a programunkból mit tudunk megvalósítani, mit egyeztethető össze más pártok elképzeléseivel. Komoly nézeteltérésünk abban van a CDU-val, hogy az atomerőművek leállítását a konzervatívok egyelőre nem fogadják el.
