Diósjenő nem csak a jó levegő, a festői táj vagy a horgásztó és a környéken ritka strand miatt számít jelentős turistacélpontnak - az erre fogékonyak kimondottan a vasútállomásán zajló motorosvonat-koreográfia miatt keresték fel a községet a Börzsöny lábánál. Az 1909-ben létesült két vonal csomópontján a műsor évtizedeken át állandó volt - nem feltétlenül ebben a sorrendben: befutott Vác felől a balassagyarmati személy, Balassagyarmatról az ellenvonat, a kettő közé pedig a romhányi egykocsis, hogy aztán - az átszállások után - mindhárom menjen a dolgára. A terepasztalra illő látványosságot szombaton csodálhattuk meg utoljára, vasárnaptól Romhányba már busz jár. Diósjenő felé menet még úgy tűnik, a vonalbezárás kapcsán legfeljebb néhány vasútbarát lesz olyan, mint a durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát.
Ennek megfelelően délután háromkor a restiben vasútsiratás helyett a Sátántangó egyik kimaradt jelenetét tekinthetjük meg. Melegítős, alacsony asszony könyörög a férjének, csak egy százast adjon még a nyerőgépbe, az olajkályha mellett borostás, idős férfi súlyos télikabátban, két számmal nagyobb sapkával a fején épp arról beszél, hogy kitagadta az anyja (!), mert nem vitt neki cigarettát. "Honnan lett volna 480 forintom Szofira?" - teszi fel a kérdést, de a közönség érdeklődését még úgy sem sikerül felkeltenie, hogy amolyan csattanóként hozzáteszi: miután a mama kiadta az útját, valaki hátulról leütötte és kifosztotta. Odakint zuhog az eső, Romhányba 16.25-kor indul a koszorúval, rózsabimbóval, nemzetiszín és gyászszalaggal feldíszített vonat. Az utolsó, amit még világosban lefényképezhetünk.
"Ne higgye, hogy bárki is nyilatkozni fog magának" - biztat a forgalmista, de egy mobiltelefonjá-val fotózó asszony a szavába vág: "Azt írja meg, hogy a szemetek, ott fönt módszeresen teszik tönkre a falut! Mi az nekik, hogy megszüntessék a vasutat - egy tollvonás. Azt nem nézték az elvtársak, hány embert tesznek így tönkre? Hogy amit egyszer bezárnak, annak vége? Szokás szerint minket nem kérdezett senki, kell-e a vonat. Igen, kell! Kellett száz éve, kell most is! Minden hivatalos ügyet Rétságon tudunk elintézni. Most majd jön a busz, ugye? Aztán majd azt is megszüntetik!"
Az asszony elsírja magát, a panaszáradatba mások is bekapcsolódnak. "És mi van,
ha az öregek rosszul lesznek
a buszon? Ott vécé sincs, majd a vezető szájába hugyoznak? És ha jövőre kemény tél lesz? Tudja, milyen hó szokott itt lenni? A vonat simán eltolja, de a busz meg se nyikkan" - szól közbe valaki, majd a sertéspestisre, a negyvenezer forintos nyugdíjra, a kórházbezárásra terelődik a szó, hogy a végén megérkezzünk a Kossuth térre. Mindenki egyetért: "A kormánynak takarodnia kell, a Kuka János pedig egy szemét!" Miután az egyik fényképezkedő hobbivasutas arról tájékoztat, hogy a 21.25-kor induló utolsó vonatra "biztosan rákapcsolnak még egy kocsit, mert nagyon sokan jönnek majd Pestről", a jelenlévők nem tétováznak: "Mi is itt leszünk!" Két lépésre tőlünk, a zuhogó esőben egy apuka igazgatja a gyerekét a sínek között, ne takarja el fejével a koszorút a készülő képen.
Este kilenckor, a telihold fényében kísérteties látvány a (mégis) egykocsis vonat, aminek az orrára papírlapot ragasztottak: "Élt 98 évet." A várakozásnak megfelelően rajongók állják körül, fényképezik minden porcikáját, az állomásépület előtt ácsorgók viszont inkább a Hír Tv közvetítőkocsijával vannak elfoglalva. A tévéostrom óta közismert száguldó riporter, Császár Attila bukkan elő, s arra kéri a jelenlévőket, köztük Tóth János diósjenői polgármestert, hogy a közvetítés miatt hamarabb szálljanak fel a vonatra. "Kicsit előbb indulunk el, én végigmegyek a kocsin, aztán a sorompó után leszállok" - mondja olyan határozottsággal, mintha ő lenne az állomásfőnök. Persze szükségtelen a biztatás, negyed tízkor már alig van hely a vonaton. Császár bevonulása miatt sokaknak csak a kocsi külső peronján jut hely, de ez senkit sem zavar. A riporter népszerűsége megkérdőjelezhetetlen, különben is, egy perc múlva leszáll.
"Remélem, tud zsírozni?" - Tóth János polgármester kártyapaklit vesz elő, és azt mondja, csak akkor nyilatkozik, ha beszállok, mert kell egy negyedik is a partihoz az alpolgármester és az egyik délutáni hölgy mellé. Mindez nem okoz feltűnést, az utasok többsége videókamerát szorongat a kezében, páran pálinkásüveget. Van, aki prémes vasutaskabátot, régi egyenruhát, mások pályamunkásmellényt viselnek. Délutáni pótszerelvényes informátorunk akadozó nyelvvel érdeklődik, nem találtunk-e egy fényképezőgépet. "Ötezer, nem, tízezer forintot ajánlok a becsületes megtalálónak" - üvölti, de mivel nincs válasz, rázendít a "Ha elindul a vonat, a szívem majdnem megszakad" kezdetű dalra. "Azért szakadjon meg a szíved, hogy nem indul el" - pontosítanak hátulról. Az első megállót, Tolmácsot elhagyva petárda robban a szerelvény alatt, Rétság után már akkora a tömeg, hogy mozdulni sem lehet.
Fiatalok érkeznek
süteményestállal, útjára indul a pálinkásüveg, a kalauztól valószínűleg csak azok vásárolnak jegyet, akiknek a gyűjteményébe kell.
Kétségtelen, hogy a játék sokkal izgalmasabb, mint amit Tóth Jánostól megtudunk. A polgármester szerint nem tehettek semmit, kész helyzet elé állították az érintett településeket. "A vasútért több mint tíz évvel ezelőtt lehetett és kellett volna harcolni, amikor a pálya rossz állapota miatt bevezették a 20 km/h sebességkorlátozást. Akkor lett volna értelme a vágányfelújításnak, de azóta sem történt semmi, az utasszám pedig folyamatosan csökkent. Viszont a vágányokat nem szedik fel, a nem igazán jelentős teherforgalom továbbra is megmarad, úgy tudom, nosztalgiajáratok megindítását is tervezik."
A romhányi végállomáson sokan gyűltek össze, fáklyák égnek, egy szakállas férfi nemzetiszínű zászlót lobogtat. A szokástól eltérően a forgalmi iroda nyitva, süteménnyel, pálinkával várják az utasokat. "Nógrádot megint lenyomták, persze, nem csoda, itt meg se mukkantak a polgármesterek. Bezzeg Vésztőn sikerült megmenteni a vonalat, mert ott összefogás volt" - méltatlankodik egy férfi. Mindenki bólogat.
Indulás előtt többen megpróbálják rávenni a mozdonyvezetőt, tűzze ki a zászlót. "Azt mondja, hogy nem lehet. Túl nagy, és különben is balesetveszélyes" - tájékoztat egy lelkes fiatalember, de egy nála is lelkesebb, miután meglódul a vonat, a pár centi széles bukóablakon mégis kigyömöszöli a lobogót, hogy aztán az első koppanás után ijedten ráncigálja vissza.
Legát Tibor
Szertartás nélkül
Pápa-Környe(-Tatabánya)
A Pápa-Környe(-Tatabánya) vasútvonal megnyitását Mandel Gyula, Hoffmann Sándor és Quittner Vilmos budapesti vállalkozók kérésére engedélyezte a magyar királyi kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter 1902-ben. Tárcavezető utódja 2007. március 4-től rendelte el a 90 kilométeres vonal szüneteltetését.
*
Anyai nagyanyám nem szeretett közlekedni. Nem járt vonattal vagy busszal, utálta a kocsit, sőt, amikor a 70-es évek végén, kisgyerekként először álltam vele a mozgólépcső előtt, úgy kellett őt a családnak rárimánkodnia. Bözsi nagyit kárálni is alig hallottam. Amikor ez mégis megesett, mindig elszállt egy, az adott körülmények között értelmezhetetlen szitok, s ez mindig oldotta a kialakult feszültséget. "Dögöljél meg, Kövér Laci!" Sátoraljaújhelyen, ahol születtem, 1980-ban szüntették meg a hegyközi vasutat. A kisvasút mozdonyának gőzsípja még sírt a város szélén, amikor már szedni kezdték mögötte a síneket. Ma is mindenki az akkori tanácselnököt, a golyófejű Kövért okolja mindezért.
A pápai vasútállomáson az utolsó Piroska (hivatalos nevén: Bz motorvonat) várakozik a néhány éve felújított állomásépület tövében. Azt, hogy holnaptól Környe felé már nem lesz menet, a kukák melletti hirdetmény írja. A szöveg tárgyilagos. Fél óra van még a 39 411-es indulásáig, az állomás takarítószemélyzete a tucatnyi fotózó-vakuzó fiatalt stíröli, akik a sínek közé bemászkálva keresik a jó szöget. A Celldömölk felé induló Szergej motorja felpörög, hogy beleremeg a peron, aztán az M62-es mozdony szólóban kilő az ötödik vágányról. Mintha a közönségnek játszana. De a szokatlan érdeklődés nem neki szól.
A Piroska színe valójában piros-sárga, és holnap már Komáromban kezd. Az épületen koszorú, szalagján a felirat: "Pápa-Csorna (1898-2007), Pápa-Baktabánya (1902-2007)" A fal tövében három gyertya ég.
19.13-kor hajszálpontosan a menetrend szerint indulunk. Az egyetlen Bzmot kocsi zsúfolásig megtelt, de jó, ha az ötven főből tízen igazi utasok. A többiek vasútbarátok, akik búcsúztatni jöttek. A két megállót kisgyerekekkel utazó anyuka meg is jegyzi, tán jöhetnénk mindennap, mert akkor nem szűnne meg ez a vonal. Pápától Tatabányáig 22 megálló van, az út szinte percre pontosan három óra. Pusztagyimót, Nagygyimót, Ugod, Franciavágás, Pápateszér, Bakonytamási, Gic-Hathalom, Románd, Veszprémvarsány, Lázi, Tápszentmiklós, Bakonybánk, Bakonyszombathely, Kisbér, Ete, Császár, Szák-Szend, Dad, Kecséd, Környe, Bánhida és Tatabánya jönnek egymás után. Az eredetileg tipikus mezővárosi vasútnak épült vonalon a szakirodalom szerint (Kovács László: Magyar vasúttörténet, Bp., 1996) egykor raktárak, gabonaszínek és nyitott rakodók tucatjai álltak. Most az állomásokon és az őrházak ablakában gyertyák és mécsesek pislognak. Szinte mindenhol fekete zászlót tűztek ki a homlokzatra.
A 105 éve engedélyezett 40 km/órás maximális sebességet, ha akarnánk sem nagyon léphetnénk túl, mert minden sínvégen nagyot huppan a kocsi. Néhány vasútbarát hivatalos engedélyt is kért a vezérállásban tartózkodásra, mire Veszprémvarsányba érünk, kiderül, feleslegesen. A vezetőfülke ajtaja nyitva, nemcsak a kalauzzal, a masinisztával is bárki szóba elegyedhet. Kívülről olyan az egész, mintha nem halottas menetről, inkább privát esti vonatozásról lenne szó.
Varsányban a 39 411-es ellenpárja ránk vár. Pápára tart, a kocsi utasösszetétele hasonló. De ez fel van virágozva, és bár fentről utasítás jött: szóba se hozzák, hogy a vonalat bezárják (hisz csak ideiglenes szüneteltetésről van szó), a Bzmot 277 jelzés alatt ott áll feketén-fehéren, hogy "UTOLSÓ VONAT". Négylépcsőnyi magasságban a sínek felett, a peronon öt egyenruhás beszélget, nem zavarja őket a fotózás. Aztán egyikük mégis kifakad: "Ellopják majd a síneket, és az ügy meg lesz oldva." Ezt hallva kalauzunk is oldottabb lesz, és többször is elmeséli, mióta dolgozik a vonalon. Celldömölkhöz tartozó "állományként" holnaptól elszórják valahová a Dél-Dunántúlra.
Egy-két ember száll le és fel megállónként, húsz után nem számolja őket senki, a hivatalos felmérés szerint úgyis csak 18 fő az átlag egy-egy vonaton. A megállókban a bakterok vigyázzban tisztelegve, némán búcsúznak. A bakonyszombathelyiek gyertyából kirakott kereszttel fogadnak, de tömegnek nevezni (még kis túlzással is) csak a Császáron összegyűlt 30-40 embert lehet. Itt szülők magyarázzák a gyerekeknek, hogy nézzék meg jól ezt a Piroskát, mert holnaptól már nem láthatják. Indulás előtt a polgármester ajándékot ad a személyzetnek a kézfogás mellé, a vezér nem is bírja tovább: a mozdonysíp belevisít az éjszakába. Ez a Tatabányáig még hátralévő állomásokon mindenhol megismétlődik.
A végállomásra 12 perc késéssel érkezünk, de ez senkit nem érdekel. A kalauz elnéz a percek alatt eltüntetett vonat után, az arcán átfutó grimasz nagyanyáméra emlékeztet.
Szabó M. István
