Jancsó Miklós filmrendezõ
MaNcs: Maga szerint kinek van igaza: aki azt mondja, hogy óriási meglepetés az új film, nincs elõzménye az életmûvében, vagy annak, aki szerint ez logikus, de legalábbis nyomon követhetõ folytatása a nyolcvanas évekbeli mûködésének?
Jancsó Miklós: Nézze, ilyen hülyéskedést még soha nem csináltam, még abban a harmincperces epizódban sem, amit a Makk-kal meg a Sándor Pállal együtt készítettünk (Szeressük egymást, gyerekek). Ez most más, nem is tudom, hogy mi, talán a commedia dell´arte filmes változata. Viszont színházban mindig ezt csináltuk, ezt a bolondozást, amit a Hernádi blõdlinek hívott. Valaki számon is kérte rajtam, hogy miért nem használtam eddig ezt a fajta iróniát, holott a nyolcvanas években készült filmjeink mind ironikus történetek, csak másképp vannak elbeszélve. Mindig azt szoktam példának hozni, hogy a magyar miniszterelnök unokaöccse meggyõzi a miniszterelnök feleségét, hogy lõje agyon a férjét - aki szerint ez komoly, az egy hólyag. Ezek ironikus történetek, csak az emberek nem szokták észrevenni, ha közben a modora komolykodó. Még ha lettek volna benne olyan ironikus felütések, mint most a Simon mágusban, Enyedi Ildikó filmjében... de nem, hanem halál komolyan elõadtunk egy hülye történetet. A nézõk, sõt a filmesek közt is kevesen vannak, akik azért végiggondolják azt, hogy mit látnak, és össze tudják kapcsolni mindazzal, amit jelent, akár személyesen, akár nem. Azt nézik, amit látnak. Vagy azt látják, amit néznek.
MaNcs: Ez még a jobbik eset.
JM: Igen, ha ezt jóindulatúan teszik. Persze bármire lehet azt mondani, hogy nem jó, és valószínûleg nincs olyan mû, olyan film, amiben ne lennének hibák. Ha megnézném most a Patyomkin páncélost, valószínûleg abban is találnék. Ha megnézünk egy filmet, akkor arról kialakul egy határozott véleményünk, ami mindenképpen az elsõ benyomáson alapul, és jó esetben ezt még továbbgondoljuk. De ha nem, ennek az elsõ benyomásnak akkor is el kell találnia a film stílusát, amit én inkább modornak nevezek. Aki kifogásol, az elsõsorban a stílustöréseket szokta kifogásolni. Vagy a luftokat.
MaNcs: Tud már arról valamit, hogy milyen a film nem szakmai fogadtatása?
JM: Megy a mozikban. Akik felhívnak, azok azt mondják, hogy tetszett, de ezek általában barátok. Én azt hiszem, hogy ez elsõsorban korosztály kérdése. Az igazi moziközönségrõl, a tinikrõl nehezen tudom elképzelni, hogy megeszik. Nekik jó a szaglásuk, hiába vetítenek valamit a multiplexben, õk kiszagolják, hogy mi az, amire nem kell bemenni. Hallottam, hogy így bukott meg a multiplexben a Presszó, Sas Tamás filmje vagy A nagy Lebowski. Volt, aki azt javasolta, hogy az én filmemet is vetítsék a multiplexben, de a tapasztalatok alapján azt mondtuk, hogy ez biztos bukás lenne.
MaNcs: És ha ezeket a filmeket is bevinnék a multiplexbe, akkor végképp szerepüket veszítenék az olyan mozik, mint például a Puskin vagy a Mûvész, és egy egész rétegközönség dõlhetne a kardjába.
JM: Igen, a multiplexbe inkább csak beesnek a nézõk, de akik tudatosan választanak filmet, azok ezekbe a belvárosi mozikba mennek. Végül is nem tudom, hol lehet az én filmemnek az alsó korhatára, valószínûleg a huszonéveseknél. Talán a még idõsebbek érthetik igazán, de a fiatalabbak is értékelhetik a humorát, a kiszólásait és ezeket a nagyszerû színészeket. A Mucsi Zoli vagy a Scherer Péter igen népszerû figurák itt, Pesten.
MaNcs: Mostanra felnõtt egy nemzedék, amelyik nem ismeri a maga pályáját.
JM: Persze, a nevemet sem tudják. De nem baj, ez így szokott lenni, ez a természetes.
MaNcs: Én úgy vettem észre, hogy mûködésbe lépett a szájról szájra módszer, ami szerintem sokkal hatásosabb a kritikánál vagy a sajtónál: nézd meg a Jancsót, mert jó.
JM: Ez igaz, de elég ritkán fordul elõ, utoljára a Csinibaba volt az, amit, részben nosztalgiából, felkaptak.
MaNcs: Ez volt az a hihetetlen sikersztori, amikor azok is elmentek a filmre, akik húsz éve nem voltak moziban, és nem is tervezték, hogy mennek még az életben. Nagyon sokat interjúvolták mostanában, de arról nem hallottam, hogyan jött össze a pénz a filmcsinálásra. Megvalósult végre az a maga szerint ideális eset, hogy még a forgatás elõtt eladták a filmet?
JM: Igen, ez az ideális eset, amikor elõre biztosítva van a filmnek nemcsak az elkészítése, hanem a további élete is. Ezt egy kis országban nagyon nehéz megoldani, és ebbõl a szempontból Európa legtöbb országa rossz helyzetben van. Amikor Itáliában éltem, megpróbáltunk néhányan összefogni, Glauber Rocha, Bertolucci, Pasolini, Jean-Marie Straub, õt nem ismeri, ugye? Francia, pontosabban elzászi rendezõ, korai avantgardista. Ez a hatvanas évek vége, hetvenes évek eleje, már éreztük, hogy váltás lesz, és úgy gondoltuk, hogy ezeknek a filmeknek szükségük van egy nemzetközi forgalmazóra. Hát nem sikerült összehozni, többek között azért, mert Bertolucci akkor lett világhíres az Utolsó tangóval, és onnantól már nem érdekelte a dolog. Pedig forgalmazás nélkül nem megy, erre azt a példát szoktam emlegetni, hogy Kusturica megkapta az Arany Pálmát az Undergroundért, amit aztán egy évig nem mutattak be. Tehát már az sem elég, hogy komoly díjat nyer egy film. Visszatérve a magyar finanszírozásra, mi a levegõbe dolgozunk, ennek a filmnek sem volt meg elõre a forgalmazója. El kell mondanom, hogy ezen a címen már volt korábban egy másik forgatókönyv, annak Mastroianni lett volna a fõszereplõje, de õ meghalt. Vittorio Gassmann játszott volna helyette, õ meg visszamondta. Ez egy éve történt. Én azt mondtam, hogy kész, ennyi, nem érdekel tovább az a könyv, amivel akkor már két és fél évet kínlódtunk. A Gyula (Hernádi) azt mondta, hogy csináljuk meg azt az epizódot, ami Bécsben játszódik. De ez nem volt elõkészítve. Persze ha Mastroianni vagy Gassmann játszotta volna a fõszerepet, akkor könnyebben lehetett volna forgalmazót találni. A mostani filmhez tehát nem volt forgalmazónk, viszont volt pénzünk. Adott hozzá a mozgókép alapítvány, a TV 2, a további részleteket csak a Böjte tudná elmondani, de én kaptam a barátaimtól ötvenmillió forintot, amit hárman adtak össze.
MaNcs: Ez baráti kölcsön volt, szponzori pénz vagy befektetésnek szánták?
JM: Ajándék volt, olyannyira ajándék, hogy a nevüket sem lehet megmondani, kiírni. Megkérdeztem tõlük, hogy miért. Azt felelték, hogy egyrészt van pénzünk, másrészt a te filmjeiden nõttünk fel. Én persze meghatódtam.
MaNcs: Példátlan történet ez, még csak hasonlót sem hallottam.
JM: Filmmel valóban nem volt még ilyen, talán máshol van. Ami a befektetést illeti, egyszer megkérdezte tõlem valaki, hogy tudok-e olyan filmet, amibe be lehetne szállni olyan harmincmillióval. Kérdem, hogy minek. Hát üzletbõl. Ezt gyorsan felejtse el, mondtam neki, nem létezik, hogy valaki magyar filmbõl profitot vegyen ki, vagy akár csak visszanyerje a pénzét. Egyedül a Csinibaba ára jött vissza, mert az csak negyvenmillióba került. Ez itt egy kis ország, és nem ártana, ha ezt azok a fiatalok is végiggondolnák, akik most politikai oktatásban részesítenek minket. Hiába miniszterelnök, aki elé vörös szõnyeget gurítanak, még a New York-i alpolgármesternek is nagyobb a puvoárja. Olvasta Orbán Ottó versét? Ha tényleg elõre akarnak lépni, akkor meg kell hallgatniuk azokat, akik tényleg értenek hozzá, és jót akarnak. A filmben is.
MaNcs: Újra napirenden van a filmtörvény, és úgy emlékszem, korábban maga szemben állt azokkal, akik az állami beavatkozásra várnak.
JM: Félõ, hogy most mindent újra akarnak államosítani, bár sejtem az okát: így tudják kézben tartani. Ha én állásokat osztogatok, akkor engem támogatnak. Ez beleillik az õ társadalomfelfogásukba, ugyanezt akarják a filmben is, mindent egységesíteni, egy kézbe venni, gyártást, forgalmazást. De ezt már kipróbáltuk, ez már megvolt. Ebben az esetben elõfordulhat, és a tévé esetében így is lesz, hogy befolyásolni fogják a tartalmat. Még a nyilasokkal is készek szövetkezni, mert azt hiszik, amit az Antall Jóska is hitt, aki tulajdonképpen egy tisztességes, naiv fiú volt, hogy ha elkezdik nyomni a süketet, akkor a nép beveszi. Az MDF ebbe bukott bele többek közt.
MaNcs: Mára megváltozott a helyzet, ez már nem az egyetlen tévé, és messze nem a legnézettebb, én a helyükben nem veszkõdnék úgy érte.
JM: A filmrõl is máshogy kéne gondolkozni. Magyarországon nem azért kell filmet csinálni, hogy sok filmünk legyen, hanem azért, hogy nézzék. És ehhez meg kell teremteni a forgalmazási hálózatot. De nem az amerikai mozikkal versenyezve, azokkal nem lehet versenyezni. Párhuzamos világhálózatot kéne kiépíteni a másféle filmeknek. Mert a Lars von Trier meg tudja csinálni a maga filmjeit Dániában, de az már nem biztos, hogy a világ másik felére is eljutnak. Ez a hálózat sem versenyezhetne Amerikával, de azt megoldaná, hogy a másféle filmek eljussanak az emberekhez, például ahogy az egyetemi klubrendszer mûködött Amerikában, amíg szét nem verték.
MaNcs: Ez nincsen már meg? Ezen nõtt fel az a nemzedék, amelyik ilyen naggyá tette az amerikai filmet, Spielberg, Scorsese meg a többiek.
JM: Éppen Scorsese mondta nekem Rómában, hogy annak idején az egyetemen látta az én filmjeimet. Tehát van a világon 190 ország, ha mindenütt csak öt-tízezer nézõje van egy filmnek, vagy akár még kevesebb, már az behozná a pénzt, mert ezek olcsó darabok. És ez nem sértené az amerikai érdekeket, meg lehetne valósítani, csak emberek kellenek hozzá, akik megszervezik. Ebben egész Európa érdekelt. Bár a franciák meg az olaszok nézik a saját filmjeiket, persze õk is inkább az olyan vígjátékokat, mint nálunk a 6:3, ami tényleg jópofa film. De mi lesz a Grunwalsky filmjével, ami számomra a fesztivál nagydíjas filmje volt? Meg is kérdeztem a szemle zsûrijét, hogy mire vártatok, A nagy ábrándra?
MaNcs: És mit mondtak erre?
JM: Hogy relatíve jó filmek voltak, csak... De a nagydíj még hagyján, nagyobb baj, hogy nem adtak ki elsõfilmes-díjat.
MaNcs: Amikor évek óta nem volt fiatal elsõ filmesünk. És a fiatalok ellen ment az is, hogy a kisjátékfilmeket sem díjazták. Ezt mivel indokolták? Mit lehet erre válaszolni?
JM: Igazából semmit.
MaNcs: Az a gyanúm, hogy azért hozta elõre a saját filmje bemutatását, mert nem akart versenyzõ lenni a szemlén. Maga már életmûdíjas volt, amit szerintem azoknak adnak, akiktõl valójában már nem várnak semmit. A múltjukért adják.
JM: Annak adják, akit már leírtak, én pedig már négyszer is kaptam életmûdíjat, kettõt idehaza, egyet-egyet Cannes-ban és Velencében. És azt gondolom, hogy a fesztivál arra való, hogy ott a fiatalokat fedezzék fel. Nem elegáns dolog, ha egy vén csataló odafurakszik. Egyébként én sose voltam nyerõ a fesztiválokon, kétszer ha kaptam díjat. Itthon a Szegénylegényekkel és állítólag Cannes-ban egyszer egy rendezõi díjat a Még kér a népre, aminek semmi nyoma nincsen. A régi filmjeink is mindig megosztották a közönséget, a zsûrit. Az meghatároz egy zsûrit, meghatároz egy országot, hogy kinek adja a díjat. Most a Ferinek (Grunwalsky) kellett volna adni, csak ez egy beszari, ha finom akarok lenni, akkor butácska zsûri volt, és nem gondolták végig, hogy mit csinálnak. Én felugrottam, és kimentem, az Eperjes pedig megmondta a magáét. Lehet, hogy nekem is meg kellett volna mondanom. Mert fontosak ezek az évenkénti fesztiválok, amik valóban szemlék, ahol találkozni lehet a filmekkel, meg lehet mutatni, mik készültek.
MaNcs: Mindennap ott volt a szemlén, szinte mindent megnézett.
JM: Majdnem bele is betegedtem; egy héten át, reggeltõl estig, kicsit sok volt. Megnéztem a fõiskolásokat, a 16 mm-es vetítéseket is, nagyon élveztem. Sok jót és egyetlen zsenit látok a fiatalok között, és ez Hajdú Szabolcs. Már a tavalyi filmje is megrázóan izgalmas volt, ahogy a kamerával bánik, az hihetetlen, de annyira, hogy a Danny Boyle vagy a Lars von Trier sehol nincs hozzá képest. Láttam jó rövidfilmeket is. Dokumentumfilmet nem, az már nem fért bele. Már korábban megnéztem a Forgács Péter-féle A dunai exodust, aztán a Chintót a józsefvárosi romakirályról, aki nagy születésnapi bulit rendez a papának, és azt hallottam, hogy szenzációs a hajléktalanokról készült film (A tequila banda) is. A játékfilmeket viszont szinte mind láttam, és azt hiszem, nem tudni pontosan, merre tart a magyar film. Rengeteg volt az amerikanizmus, ott is, ahol nem kéne, például Salamon András filmjében, aki megcsinált egy fantasztikus szerelmi történetet a rendõrfiúval és a kínai lánnyal, amirõl tudni lehetett, hogy rossz vége lesz: ott kellett volna befejezni, hogy a társai megbilincselve elviszik, és megvolt a befejezõ kép is, ahogy szalad a kutya utána. Én ezt a film- és tévégengszterizmusnak tulajdonítom, a mindennapi agymosásnak, ami még azokra is hat, akik ennek ellenében akarnak dolgozni. A Kamondi Zoli, akit én nagyon szeretek, szintén amerikanista filmet csinált, tetszett is meg nem is, attól függ, honnan nézem. Az amerikai alatt azt értem, hogy nem életszerû. De azért volt benne egy remek, emlékezetes jelenet, amikor a két nõ zongorázik, ez nagyon megmaradt bennem. Erre azt mondta egy szakértõ, hogy mindjárt megnevezi, honnan van. Nekem édesmindegy, honnan van, filmet azért néz az ember, hogy lophasson belõle. A Bollók Csaba sem tudta eldönteni, milyen filmet csináljon, Tarkovszkij akar-e lenni, vagy a jó kis laza dialógusokat szereti. Tehát nem tudni még, merre megy a magyar film, de azt mindenki tudja, hogy olyan filmet, mint a Grüné (Grunwalsky), csak barátok néznek meg. Most még nagyon kevesen, de talán egyre többen. A közönség lassan rá fog jönni, és ez már el is kezdõdött, hogy elege van az amerikai filmekbõl. A tinik még ezt eszik, de a huszonévesek egyre kevésbé. Az amerikanizálódáshoz sorolom az absztrakt vígjátékot is, mint amilyet az Andy Vajna csinált (A miniszter félrelép). A 6:3 nem ilyen, az klasszikus magyar vígjáték.
MaNcs: Az absztraktot arra érti, hogy steril? Jól bevált gegekre épül, és nem kötõdik sem korhoz, sem helyhez?
JM: Pontosan. A másik átok, amikor nem merek. Ez az Ámbár tanár úr, amiben a tanár beleszeret a kislányba, aztán a végén feleségül veszi az anyját.
MaNcs: Nem boldog, hanem erkölcsös vége van.
JM: Ez az. Vele szemben pedig a Mészáros Márta filmje, forgószél, ahogy õ szokta mondani, abszolút ilyen a Márta. Ebben az amerikai középosztálynak szóló történetben, amiben azért sok szex van, benne van ez is meg az is, szomorú is a vége meg vidám is. Kérdem tõle, Mártuska, hogy tudta ezt így megcsinálni, õ meg azt mondta, hogy nem tudom, ilyen vagyok. De nem igaz, mert a többi filmje nem volt ilyen, mondom, ebbõl milliomos lesz. És az a fantasztikus, merész színésznõ, aki így hagyja a testét mutatni... Egy kérdés van mindig, ami már évek óta nem divat nálunk: elmondani, hogy milyen a társadalom. Ezen a filmesek is mindig kívül maradnak, másról beszélnek, melléktörténeteket mesélnek. Az Enyedi Ildikó is, aki nagyon tud filmet csinálni, és nagyon helyes, szép ez a filmje.
MaNcs: Viszont végre vannak partiképes filmjeink, az Enyedié, a Kamondié, amiket külföldre is el lehet vinni, meg lehet mutatni.
JM: Igen, de az Oscarhoz ezek nem elég komolyak.
MaNcs: Ezt hogy érti? Hogy lehetõleg tragikus legyen, mély legyen?
JM: Lehetõleg mély, lehetõleg orosz. Esetleg dél-amerikai. Szóval senki nem akarja felvállalni azt, hogy akár viccelõdve is a társadalomról beszéljen. Az olasz filmek, és vannak nagyon jó rendezõik, akik rendre fellépnek a saját filmjeikben, mind az olasz társadalomról szólnak.
MaNcs: Számomra ezek nem is amerikaias, hanem inkább eurokomform filmek.
JM: Igen, lehet. Többen vannak ilyenek: Szász Jani, Enyedi, akik az európai közönséget célozták be. Ezt még a Kádár-korból örököltük, mert az akkori magyar filmet ez a nemzetközi háttér erõsítette meg. Az én filmjeim fogadtatásáról két történetem van, mindkettõ Európán kívüli. Magyar filmhét Chilében, én akkor Itáliában éltem, Rómából repültem oda, talán két héttel lehettünk Allende halála elõtt, 1973-ban. Már teljes volt a káosz, és nem volt kérdés, hogy kívülrõl készítik elõ a kormány bukását, szervezik a sztrájkokat. Tõlem a Még kér a népet mutatták be. Én nem szoktam megnézni a saját filmjeimet, de most szóltak, hogy gyere be a végére. Ott van az a hosszú snitt, amiben a Madaras azt mondja a csendõrnek, amit én több filmemben is felhasználtam, hogy tudom, ha neked azt parancsolják, az apádat is agyonlövöd. Bementem, és az egész terem sírt. És azt mondta valaki a fiatal chilei filmfõigazgatónak, hogy jól nézd meg, fiam, mert ti is így végzitek. A másik történet teheráni: a hetvenes években, úgy két évvel a sah bukása elõtt bemutatták négy-öt filmemet, és a hotelban megszólított a portás gyerek, hogy rendezõ úr, menjen el megnézni, mi van a moziban. Az utolsó percekre mentem be, véget ér a film, hosszú sötétség, és olyan taps, amit én csak a Rákosi-érában hallottam, aztán felgyullad a villany, és mintha elvágták volna, néma csönd, meg sem mertek moccanni többé. Csinos adalék az elnyomás természetrajzához.
MaNcs: Most az új filmje és a múlt heti filmszemle apropójából ülünk itt. De szinte nem telik el hét, hogy ne szolgáltatna okot arra, hogy mikrofont toljanak az orra alá. Mitõl van az, hogy maga körül mindig történik valami?
JM: Igen, ez nekem is eszembe kellett jusson ennyi évtized során. Hogy miért állok éppen oda, ahová állok, azt nem tudom mással magyarázni, mint hogy ilyen volt a családom. Erdélyiek vagyunk, az apám magyar volt, az anyámék románok, egy középkori román család, amely egyenesen Vlad Tepestõl származtatta magát, de volt benne ezerfajta népség, szászok, svábok, örmények, zsidó szeretõkkel, rengeteg furcsa szerzet, gyönyörû román lányok, az egyik két férfival élt együtt, képzelje ezt el egy kis román faluban, az anyám, egy rendes polgárlány, aktmodell volt, hát innen van az, hogy akárkit bántanak, ahhoz nekem közöm van, legyen zsidó, roma, meleg, drogos, most jönnek majd a cigarettázók. Nekem mindenki kedves, csak a hatalommal nem tudok kibékülni.
Bori Erzsébet
