Az Orbán-rezsim és a szakszervezetek

Elfojtás

  • Szalai Anna
  • 2018. május 26.

Belpol

Kitölthetik-e a szakszervezetek az ellenzéki pártok választások utáni összeesésével, illetve a civilek várható kiszorításával megüresedő politikai teret? A kormány mindenesetre mindent bevet, hogy ezt megakadályozza. De a gőz már emelgeti a fedőt.

Több száz millió forint megtakarítással adja át a Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) kasszáját Galló Istvánné júniusban leköszönő elnök az új vezetésnek. Ez a pénz kellő fedezetet nyújthat akár többnapos sztrájk szervezésére is, hiszen lenne miből pótolni a munkabeszüntetésben részt vevők kieső keresetét. Ráadásul a szervezet mindezt tagdíjakból és ingatlaneladásból spórolta össze, sem a kormánytól, sem máshonnan nem kapott semmiféle támogatást, így senkinek sincs sem kiszolgáltatva, sem lekötelezve.

 

Mákony

Keményebb harcra számít Gallóné az új parlamenti ciklusban. A kormány nyíltan hadat üzent a civil szervezeteknek, márpedig a szakszervezetek is azok. A szociális párbeszéd évek óta nem működik az oktatásban sem, a törvényben előírt kötelező egyeztetéseket csak formálisan működteti a kormány. A teljesen súlytalan közoktatás-stratégiai kerekasztalt csak az esernyős és kockás inges tiltakozások lecsendesítésére hozták létre, ám semmiféle jogkört nem kapott, holott a Pedagógusok Sztrájkbizottsága egy érdemi egyeztetésre alkalmas testület felállítását követelte. A kormány kerekasztala nem az, az ott elhangzott javaslatokat a kabinet nem köteles figyelembe venni, egyetlen jogszabály sem kötelezi erre.

A PSZ belső szakadását mégis ez a súlytalan testület idézte elő. A PSZ 40 fős – megyei elnököket, tagozati vezetőket is magában foglaló – országos vezetősége tavaly augusztusban úgy döntött, hogy miután a minisztérium semmiféle biztosítékot nem adott, és semmilyen konkrétumot nem tudott mondani a ke­rek­asztal működéséről, nem csatlakozik. A megyei vezetők egy része azonban decemberre „megvilágosodott”, és arra jutott, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni az ér­dek­érvényesítésre. Gallóné ezt nem támogatta, mondván, ez csak egy konzultációs fórum. Ráadásul ez a kerekasztal fogja kidolgozni az intézményhálózat átalakítását, szűkítését, és nem lenne szerencsés, ha a PSZ ebben részt venne. Gallóné – miután az új iránnyal nem tud azonosulni és így hitelesen képviselni sem – úgy döntött, nem indul újra az elnöki posztért. A kerekasztalhoz egyébként csak akkor csatlakozhat a PSZ, ha a többi 6 ágazati szakszervezet ehhez hozzájárul. A kormány ugyanis csak 3 helyet biztosított a hét érdekképviseletnek, abban bízva, hogy ez majd egymásnak ugrasztja őket.

Direkt politikai befolyásolásra, kormányzati nyomásra nincs bizonyíték – hárítja a Narancs kérdését Gallóné, aki megpróbálta távol tartani a pártpolitikai csatározásoktól az általa vezetett szervezetet – de abban nem biztos, hogy ez a jövőben is így marad. A tagság körében – nincs mit tagadni – egyre nagyobb szerephez jutnak a pártpreferenciák, ami korábban nem volt jellemző.

A kormány a médián keresztül is üzent. Palkovics László oktatási államtitkár a Magyar Időkben esett neki a pedagógus-szakszervezeti vezetőknek még februárban, antidemokratikus működéssel és politizálással vádolva őket, holott szerinte a feladatuk „a munkabéke fenntartása” lenne. Palkovics azt állította, csupán belső feszültségeikről akarják elterelni a figyelmet a kormány kritizálásával és az utcai politizálással. „Senki nem vitathatja el a szakszervezetek azon jogát, hogy tüntetést, nagygyűlést, sztrájkot hirdessenek, ha a tárgyalóasztal mellett elakadnak” – tromfol Galló Istvánné. Az előző Orbán-kormánnyal ennyire lehetett jutni. So­kaknak ez kevés, szerintük az együttműködés kifizetődőbb lehet, mint a szembenállás. Ennél nagyobb probléma, hogy sokan csupán a fotelből kiabálnak, de amikor „jönni kell”, nem mozdulnak, holott tudatos munkavállalók nélkül nincs erős érdekvédelem.

„A Fidesz megpróbálja magához édesgetni a szakszervezeteket, de nem a vezetőket és nem is tagságot környékezi meg, hanem a középszintet, a mákony így felfelé és lefelé is terjed” – véli Szüdi János oktatási szakértő, a Gyurcsány-kormány volt államtitkára, aki a választásokon a DK színeiben indult – sikertelenül – Cegléden. A pedagógus-szakszervezetek belülről induló szétbomlasztása szerinte tankönyvbe illő. Az iskolák államosítása után létrehozott állami Klebelsberg Intézményfenntartó Központot (Klik) 2016-ban 58 önálló költségvetési szervként működő tankerületi központra bontották, 58 munkáltatóhoz szórva szét a pedagógusokat. A tankerületek pedig elkezdték magukhoz szoktatni a megyei szakszervezeti vezetőket, akik először csak megtisztelve érezték magukat attól, hogy meghívják őket különféle értekezletekre, egyeztetésekre, majd szép csendben összemelegedtek a hatalom helyi embereivel, és egyre lojálisabbá váltak. Ez érthető, hiszen most már nem a szakszervezeti elnök tárgyal például a hétköznapokat meghatározó kollektív szerződésről az országos Klebelsberg Központtal, hanem a megyei vezetők a helyi munkáltatói jogokat gyakorló tankerületi vezetőkkel. Ma már az is elfogadható kérésnek tűnik, hogy csatlakozzanak a valós funkció és jogosítványok nélküli, leginkább a kormány döntéseinek legitimálását szolgáló közoktatás-stratégiai kerekasztalhoz. A kormány leszalámizta a pedagógus-érdekvédelmet. Szüdi János ezzel magyarázza, hogy a szakszervezetek a választások előtt nem léptek fel egységes követelésekkel, most pedig egymást követik a vezetőcserék.

 

Csak az utca

„Puccs volt. Történelemtanár vagyok, tudom, hogyan szerveződik ez” – összegez lapunknak Mendrey László, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének (PDSZ) a választások után menesztett elnöke. A módszerek és az eszközök szerinte kísértetiesen hasonlítottak a kormány „sorosozásához”, csak éppen „mendreyztek”. Ugyanakkor nem tagadja, hogy a menesztéséért harcolók már korábban is jelezték elégedetlenségüket. Az egyelőre nem látszik tisztán, hogy mi húzódik a fellépésük mögött, de a belső viták sokat ártanak a PDSZ-nek. Elbizonytalanítják a tagságot, bizonyosan lesznek kilépők is. Holott a pedagógus-szakszervezetek létszáma a többi érdekképviselethez hasonlóan jelentősen csökkent a rendszerváltozás utáni évekhez képest. Ráadásul most a kormánnyal való érdemi érdekegyeztetés kikényszerítésével kellene foglalkozni, hiszen nyakunkon a gimnáziumok leépítése, az egyetemi továbbtanulás nehezítése. A Fidesz 2010 óta szisztematikusan korlátozza az érdekérvényesítés lehetőségeit: ezt szolgálta a munka törvénykönyvének, illetve a sztrájktörvénynek az átszabása és a korábbi erős jogosítványokkal rendelkező érdek­egyeztető fórumok felcserélése látszattestületekkel. Mendrey bízik benne, hogy az új elnök vezette PDSZ nem vált irányt, nem ül be a kerekasztal mellé biodíszletnek, hiába erőlteti ezt Palkovics; ez ugyanis a pedagógus-érdekvédelem bedarálását jelentené. Az új vezető korábbi politikai szerepvállalásának ismeretében azonban semmit nem tart kizártnak.

„Az én demokráciaélményem a rendszerváltozáshoz kötődik, és nem a Fideszhez” – vág vissza Szűcs Tamás, a PDSZ rendkívüli tisztújításon megválasztott ügyvezető elnöke, aki 2006 és 2010 között a Fidesz tagja volt, de politikai karrierjének gyorsan vége szakadt. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy a pártban „a felső akarat elnyomja a helyi véleményeket”. Kilépett volna – állítja –, ha „fentről” nem oszlatják fel a párt miskolci szervezetét. Mendrey menesztése szerinte teljesen független a parlamenti választástól. Az ide vezető konfliktus 2015 óta húzódik. Szűcs a maga részéről a testületi vezetést preferálja az elnöki helyett, ami ugyan lassíthatja a döntéshozatalt, viszont demokratikusabbá teszi a szervezet működését. Ahogy Pokorni Zoltán (a Fidesz egykori oktatási politikusa, jelenleg XII. kerületi polgármester) idején is működött, és akkor sem volt kevésbé hatékony. A PDSZ jelenlegi irányán ugyanakkor nem változtatna, sőt, ha szükséges, még harciasabbá teszi a szervezetet. Nem tartja elképzelhetetlennek, hogy a Fidesz, érzékelve, hogy „túltolták a biciklit”, hátrébb lép egy kicsit, bár erre kevés reményt lát, hiszen az előző Orbán-kormányok is lekicsinylően bántak a szakszervezetekkel. A kormányzati cinizmus és arrogancia láttán szerinte nem sok jóra számíthatunk, így nem marad más az érdekvédők számára, mint hogy a korábbinál dinamikusabban lépjenek fel.

Nem sokáig vártak: múlt pénteken az Emberi Erőforrások Minisztériuma előtt követelték az önálló oktatási tárca létrehozását. A minisztérium – Palkovics mantráját ismételve – az utcai politizálás helyett közös munkát ajánlott a PDSZ-nek. A szervezet azzal vágott vissza, hogy az előző két politikai ciklus azt igazolta, a legjelentősebb korrekciót az utca nyomására tette meg a hatalom.

 

Próbálkozások

„A szociális párbeszéd intézménye is romokban hever. A dolgozók és a cégvezetők egyaránt diktátumokat hajtanak végre. Hovatovább az egész ország parancsokat követ. A Fidesz az elmúlt nyolc évben tudatosan építette le a rendszerváltozás egyeztető fórumait” – állítja Nemes Gábor, az Egységes Közlekedési Szakszervezet korábbi elnöke, aki szintén DK-színekben indult, szintén eredménytelenül az országgyűlési választáson. „A politikai színtéren talán nagyobb mozgástér nyílik” – reménykedik. Az érdekvédelemnek zord időket jósol. A szakszervezeti oldalon nagy a megosztottság, és a kormány ezt kíméletlenül kihasználja, a simulékonyabb szervezetekkel háttérpaktumokat köt. Ha nem rendezik sorai­kat a szakszervezetek, akkor hamarosan nem lesz más dolguk, mint virágot osztani nőnapon. De az emberek nem ezt várják tőlük, hanem a küzdelmet, ami nehéz ügy, mivel az érdekvédők kezéből kicsavarták az eszközöket, például 2010-ben volt az utolsó nagy sztrájk.

„Senki nem tette eddig igazán próbára a sztrájktörvényt” – véli Ceglédi Zoltán politikai elemző, aki szerint a jelenlegi szervezeti struktúra teljesen alkalmatlan a politikai változás kikényszerítésére, mert a szakszervezeti konföderációk nem akcióképesek. Túl lassúak, milliónyi áttéten keresztül kommunikálnak a tagsággal, így gyors válaszlépésekre legfeljebb az ágazati érdekképviseletek alkalmasak – ámbár ők sem viszik végig a sztrájkkezdeményezéseiket, inkább polgári engedetlenségbe, vadsztrájkba bonyolódnak. Ez valamelyest érthető is, hiszen a magyar ember csak addig toleráns a munkabeszüntetőkkel szemben, amíg a sztrájk nem jár számára is sérelemmel.

Ma kétféle szakszervezet létezik hazánkban. Az egyik a kormány támogatását élvezve annak hátországát képezi, és soha nem fog szembeszállni Orbán Viktorral. Ide sorolható a LIGA és a Munkástanácsok. A másik térfélen a neutrálisok szoronganak három nagy konföderációval: Magyar Szakszervezetek Szövetsége (Maszsz), Szakszervezetek Együttműködési Fóruma és az Értelmiségi Szakszervezetek Tömörülése. Nem mellékes, hogy a kormány szemfényvesztő konzultációs fórumain részt vevő konföderációk évről évre több száz millió forint állami támogatást kapnak.

De nem egyforma a politikához való viszonya a verseny- és közszféra érdekvédelmi szervezeteinek sem. Az előbbieknél Ceglédi szerint vissza kellene venni a nyílt politizálásból – hiszen a tagságban szép számmal lehetnek a kormánypárt szavazótáborából –, és inkább a klasszikus szakszervezeti munkára fektetni a hangsúlyt: helyben beleállni a bérharcokba, a munkakörülmények javításának kikényszerítésébe. Az eredményes munkához viszont meg kell újulniuk: új vezetőkre, módszerekre, konföderációra lesz szükség.

A közszférában mozgó érdekképviseletek komoly krízisen mentek át az elmúlt hónapokban, amit jól jeleznek a vezetőváltások. Tőlük erőteljesebb politizálást várna a politikai elemző, hiszen ebben az esetben az állam a munkáltató. Ez azonban nem jelenthet pártpolitikát, mert ez kudarcra van ítélve, ahogyan azt Kónya Péter és Árok Kornél példája is mutatja. A jó forma vélhetőleg nem a politikai nagygyűlés, hanem a helyi akció. A kormány itt sokkal erőteljesebben próbál beavatkozni, mint a versenyszféra területén. A saját bizalmi emberek beépítésén túl a különféle „karok” és kamarák révén már kialakította a párhuzamos struktúrákat, végső célja pedig egyértelműen az érdekvédelem teljes szétzilálása. Mindezt megfejelik a parancsuralmi rendszer eszköztárával (lásd az iskola- és kórházigazgatóknak küldött utasítások).

Fehér könyvet írt az új kormánynak a Maszsz. A tagok által felsorolt problémák alapján feladatlistát állítottak össze az új kabinetnek, amelyet már át is nyújtottak. Ebben többek között a munkakörülmények javítását, béremelést és érdemi egyeztetéseket követelnek. Választ még nem kaptak, de türelmesek, hiszen most a kormányalakítás az első.

Kordás László, a Maszsz elnöke szerint az egyik legfontosabb feladatuk a taglétszám növelése, a nyomásgyakorlás fokozása. A versenyszféra az egyre súlyosabb munkaerőhiány miatt hajlik az egyezkedésre, de eljött az ideje, hogy az állam is beszálljon a társadalmi párbeszédbe ahelyett, hogy a kormánypárt emberei – például Czomba Sándor, Szatmáry Kristóf, Mészáros Lőrinc – a hatályos munkaügyi jogszabályokat megszegve boldogulnak. Az érdekvédelem erősítése egyetlen kormánynak sem szívügye, de a Fidesz élen jár az ellehetetlenítésben. Az első Orbán-kormány tett egy kísérletet a szakszervezeti tagdíjak önkéntes befizetésének bevezetésére, ami a szervezetek halálát jelentette volna. (A fizetés 1 százalékát kitevő tagdíjat most kötelezően levonják a tagok fizetéséből, ha ezt minden munkavállalónak külön kellene intéznie, a szakszervezeti pénztárak vélhetően gyorsan kiszáradnának.) A második és harmadik Orbán-kormány addig formálta a törvényeket, amíg gúzsba kötötték a szakszervezeti munkát, most pedig a civilek kiiktatásával a társadalmi kontrollt gyengítenék a végletekig.

„Orbánék szándékosan tolják az embereket a teljes apátia felé. Minél többen hiszik el, hogy nem tudják befolyásolni a döntéshozatalt, a kormány annál könnyebben viheti keresztül az akaratát. De ez nem a beletörődés ideje" – állítja Kordás. A kormányzati erőszak hasonló erővel fogja szembetalálni magát. A gőz már emelgeti a fedőt. Még nem dobta le, de egyre növekszik. Azt még nem látni, mikor és hol fog kitörni. De egyszer utat talál magának.

Figyelmébe ajánljuk

Superman igazságot tesz Palesztinában?

Egyesek szerint betegesen woke, mások Palesztina-pártisága miatt ünneplik vagy ítélik el az idei Superman­­t. Az új reboot épp akkor kerül a mozikba, amikor fellángol a vita az Egyesült Államok szerepéről a világban – de mi látszik ebből „a B-kategóriás sci-fiben”?