Magyar Narancs: Ha megnézzük a Závecz Research legutóbbi, március végén publikált mérési eredményeit, akkor azt látjuk, hogy hibahatáron belül, néha majdnem szám szerinti pontossággal lőtték be a pártok várható listás eredményét. Az előzetes adatok dacára miért okozott mégis meglepetést az eredmény?
Závecz Tibor: Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy minden választásnak más a tétje. Van, amikor csupán az, hogy melyik politikai erő nyeri meg, vagy az, hogy mely pártok ugorják meg az 5 százalékos küszöböt. Az idén, immár többedszerre, nem az volt a kérdés, hogy ki nyeri meg a választást, hanem az, hogy megint meglesz-e a Fidesznek a kétharmada.
A közvélemény-kutatások arra nem alkalmasak, hogy erre a kérdésre pontos választ adjanak, hiszen a mandátumok számát nehéz pontosan kalkulálni a listára vonatkozó mérési eredményekből. Ezúttal három olyan jelenség akadt, amellyel korábban nem szembesülhettünk, és amelyek főleg az egyéni eredményeket érintették, de visszahathattak a listásra is. Az első az MSZP–DK-koordináció, amire nem volt kutatói tapasztalatunk. Hasonló problémákat vet fel a visszalépés is, pláne, ha még az utolsó pillanatban, a szavazás kezdete előtt kevesebb mint egy nappal is csökkenhet az indulók száma. Ezt sem mi, sem a választó nem tudja naprakészen követni. Az esélyes jelölt kiválasztása megint csak nehéz feladat elé állította a választót, mert adott esetben fel kellett adnia a pártpreferenciáját, és egy taktikai voksot kellett (volna) leadnia – ez hol bekövetkezett, hol meg nem. Ezen tényezők egyenként is, összhatásukban is csak nagyon nehezen feltárhatók, ebből adódóan az, hogy kétharmada lesz-e egy pártnak, még nagyon messze van a listás szavazás eredményének becslésétől – pláne, hogy ebből a szempontból az egyéni jelöltekre adott szavazat még nagyobb súllyal esik latba. És arról még nem is beszéltem, hogy egy helyet a listáról elvitt a nemzetiségi szavazás, egy helyet pedig a határon túl élők listás szavazata. Ráadásul korábban választásról választásra rendre felülmértük a Fideszt…
MN: …ehhez képest ezúttal szinte tökéletesen sikerült belőni az eredményüket.
ZT: Ilyenkor kell elgondolkodni azon, miért nem érvényesültek a korábbi tapasztalatok. Korábban előfordult, hogy a kevésbé tájékozott szavazópolgárok a közvélemény-kutatóknak való megfelelési kényszer jegyében könnyebben említettek egy offenzívebb pártot – márpedig a Fidesz 1997/1998 óta a legoffenzívebb magyarországi párt. Ilyen helyzetben azok számára, akiknek nincs valódi preferenciájuk, kézenfekvő a leginkább szem előtt lévő pártot említeni. Mostanra azonban a szavakban a Fideszre szavazó választók a tetteikben is úgyszólván önazonosak lettek – valószínűleg a migrációellenes kampány érzelmileg összerakott egy szavazótábort, és ezt egy az egyben rárakta a Fidesz meglévő szavazótáborára. Ami egyébként alaposan fel van építve: a magjában találunk egy értékközpontú, konzervatív, jórészt városi, középosztálybeli, jobboldali gondolkodású csoportot, ami önmagában is 1,5 millió ember. Ehhez még hozzárakták a kisgazdapárt egykori táborát, ami a társadalmi státust tekintve kissé lejjebb vitte az átlagot: bejöttek a kisvárosi, falusi szavazók. Később ehhez jöttek azok, akik megsínylették a 2006 és 2010 közötti időszakot, leginkább a gazdasági válságot – ez egy alsó középosztálybeli, nem értékközpontú választói csoport, akiknek az egzisztenciális körülmények és ajánlatok fontosabbak. Ehhez jött 2014-ben a rezsicsökkentés hatása, most pedig az alacsonyabb státusú, médiára, politikára nem igazán figyelő, sokszor kistelepüléseken élő szavazókat is sikerült elérni a migránskampánnyal. Habár még hiányoznak a panelfelmérések, amikor ugyanazokat az embereket kérdezzük meg sokszor, a közvetett adatokból úgy érzékelem, hogy ez a most jelentkező 466 ezer hazai többletszavazó zömmel alacsony státusú, a közmédiából és kormánypárti sajtóból tájékozódó választópolgár, akiket az utolsó felmérések után sikerült bevált kampánytechnikákkal (elmentek hozzájuk, felhívták őket) mozgósítani. Ez annyit is jelent, hogy nemcsak az ellenzéknek volt tartaléka a bizonytalanok között, hanem a Fidesznek is. Ezzel a 2,6 millió szavazóval a Fidesz, úgy érzem, maximálisan kihasználta a lehetőségeit. Az új tapasztalatok közé pedig fel kell venni azt is, hogy a választás előtti utolsó napok kampánytechnikái jelentősen alakíthatnak az eredményen. Mindig is óvtuk a pártokat attól, hogy komolyan vegyék azt a hiedelmet, miszerint mindazok, akik nem válaszoltak, azok mind ellenzéki szavazók lennének – ha így lett volna, most egész más lenne a beszélgetésünk tárgya is.
MN: A választás értékelésében sokszor felbukkan az az állítás, hogy a pártok elégtelen mértékű koordinációjának dacára a választók mégis kellően bölcsnek bizonyultak, és sok helyen taktikusan szavaztak az esélyesebb ellenzékire.
ZT: Budapesten láthatóan jól működött az a fajta tudatosság, amire a pártok alapozták megállapodásaikat – értve ez alatt az MSZP–DK-koordinációt, illetve a visszalépéseket. Az, hogy, mondjuk, Hiszékeny Dezső a XIII. kerületben 57 százalékot ért el, nagyban köszönhető annak, hogy az MSZP-s és DK-s szavazókon kívül a listán az LMP-re, a Momentumra, sőt talán a Jobbikra szavazók jelentős része is rá szavazott egyéniben. Hasonló példákat találni jó néhány fővárosi választókerületben, és a vidéki nagyvárosokban is nagyjából működött ez a célzatos voksolás. A kisebb településeken, mondjuk, a 10 ezer fő alatti lélekszámú kisvárosokban, a falvakban ennek már nem sok hatása volt. Kevésbé tudatos és talán kevéssé is informált választói csoportokról beszélünk. Másrészről, ha működött is az átszavazás, akkor ezekben a kistelepüléses régiókban nem volt kiegyensúlyozott. Az előzetes felmérések is azt mutatták, hogy a baloldali szavazók négytizede el fogja hagyni saját jelöltjét, ha a jobbikos esélyesebb, fordítva ez az átszavazási potenciál kisebb, olyan 30 százalék körüli volt. A baloldal tehát sokszor rosszabbul járt az esélyes jelöltre való szavazói stratégia nyomán. Vidéken a Jobbiknak sikerült eladnia, hogy neki vannak az esélyesebb jelöltjei – itt zömmel ők végeztek a második helyen, és a szavazati arányaik sem rosszak, legalábbis jobbak, mint a listás eredményeik. Ha így marad a választási szisztéma, és e szabályok szerint szeretnék legyőzni a Fideszt, akkor az ellenzéki pártoknak jóval korábban ki kell találniuk a megfelelő szavazatoptimalizáló technikákat, és ebbe be kell vonniuk a választóikat is! Akiknek szintén bele kell tanulniuk az új választási rendszerbe. E technikák főpróbáját láthattuk most: nem mondom, hogy tökéletesen működtek, de helyenként akadtak biztató eredmények.
MN: Közben azt látjuk, hogy vidéken sok helyen a taktikai szavazásnak nem is volt tétje, hiszen sok helyen 50 (néhol mindjárt 60) százalék feletti eredménnyel győzött a Fidesz egyéniben és listán is. Nem lehet, hogy itt inkább az működött az ellenzéki szavazóban, hogy ha egyszer úgysem nyerünk, akkor inkább leszavazok a kedvencemre?
ZT: Persze biztos volt ilyen jelenség, a lehangoltság, a reménytelenség is játszott, ami csökkenthette az aktivitást, másrészt a tudatos, taktikus szavazás esélyét is. Jellemző, hogy a március elején feltett kérdésünkre 40 százalék mondta azt, hogy maradjon a jelenlegi kormány és 46 százalék válaszolta, hogy váltsuk le. Ám az ebben való hit igen eltérő volt a két tábornál: a Fidesz-szavazók 90 százaléka bízott a sikerben, az ellenzékieknél ez némi emelkedés után sem lett több 70 százaléknál.
MN: A Jobbik jelöltjei a várakozásokhoz képest kevésbé voltak sikeresek. Sokfelé, például Borsodban, Hevesben várták, hogy megszorítják a Fideszt, de végül – némi meglepetésre – csak azt a Dunaújvárost vitték el, amelyik viszont néhány ciklussal ezelőtt még baloldali régiónak számított.
ZT: Dunaújváros speciális eset: talán még az MSZP–DK-koordináció sem működött, a szocialista szavazók nem álltak be a DK-s jelölt mögé. Jobban meg kéne érteni a helyi viszonyokat, hogy rájöjjünk, miért gondolta azt egy szocialista szavazó, hogy inkább egy jobbikost támogat, mint egy baloldali jelöltet. Hevesben, Borsodban viszont, bár az ellenzéki táboron belül a Jobbiknak voltak a legesélyesebb jelöltjeik, ennek nem sikerült érvényt szerezniük. A Közös Ország Mozgalomnak készített felméréseink azt jelezték, hogy szorosabb együttműködés, lanyhább baloldali kampány, esetleg formális visszalépés nyomán a jobbikosoknak győzelmi esélyeik lehetnek, de ezek nem valósultak meg – még ott sem, ahol a fideszes rivális amúgy verhető lett volna. A politikai vezetés nem támogatta a visszalépést, és bár szó volt arról, hogy helyi szinten együttműködnek a pártok, a baloldali szavazók nem kaptak olyan késztetést, hogy inkább szavazzanak a Jobbikra, habár jelentős arányban maguktól is így tettek. De eközben számolni kell azért a nagyon intenzív Jobbik-ellenes kampány hatásával is, aminek egy részét nem is láttuk, hiszen a célzott karaktergyilkos telefonhívások egy-egy régióban hatottak. Harmadrészt a Jobbik mintegy „alá is szorult” a Fidesznek, például nem találta meg, mit is mondhatna mást a migránstémában: a Fidesznek sikerült sok százezer új szavazót megszólítani ezzel, a Jobbiknak nem, sőt, nem is fért hozzá ezekhez az emberekhez.
MN: A Jobbik szám szerint nagyjából megőrizte a négy évvel ezelőtti listás szavazóit, sőt, kicsit bővült is a tábora – készült arra felmérés, hogy ugyanarról a szavazóbázisról van-e szó, illetve hogy mennyire cserélődött ki a továbbra is milliós szavazótábor?
ZT: Volt fluktuáció, nem ugyanazokról a szavazókról beszélünk, és ez a változás problémákat is jelent a Jobbiknak. Az az 1,05 millió szavazó, aki négy éve rájuk szavazott, jól körülhatárolható, definiálható: politikai nézeteit tekintve karakteresen jobboldali, néha szélsőséges véleményeket osztó, a radikalizmusra hajlamos szavazóbázisról beszélünk, amelyet a fiatalabb (40, de még inkább 30 alatti), sokszor lecsúszóban lévő, alacsonyabb státusú rétegekhez tartozók (és zömmel férfiak!) dominálták; ők az instabil társadalmi helyzetükre radikalizmussal reagáltak. A kistelepüléseken ekkor még nem is volt versenytársuk, még a Fidesz sem – de ez mára alaposan megváltozott. A Jobbik stílus- és politikai arculatváltása megváltoztatta a szavazótáborát is – nehéz arányokat mondani, de óvatos becslés szerint a szavazóik egyharmada, talán fele is biztosan kicserélődött. Azokban a rétegekben, ahol korábban erős volt, mostanra csökkent a támogatottsága, máshol egy picit megerősödött: szociológiai értelemben sokkal jobban lefedi a társadalmat. Ebben a tekintetben néppártosodott, de ha azt nézzük, hogy mennyire erősen gyökerezik a magyar társadalom mélyrétegeiben, akkor meg éppen nem. Lettek középosztálybeli, magasabb státusú, diplomás szavazói, erősödött a középkorúak között, elfogadottabb lett a női választók szemében, jobban jelen van a városokban, mint korábban. Ahhoz azonban nem volt elég idő, hogy ez az új szavazótábor egy erős, egységes politikai közösséggé váljon. Bár próbálkoztak mindennel, még negatív plakátkampánnyal is, de nem találták meg azt az üzenetet, amire azt lehetett volna mondani: na, ez csak a Jobbiké!
MN: Listán az LMP most másfélszer annyi szavazatot kapott, mint négy éve, relatíve náluk jelentkezett a legnagyobb bővülés a szavazótáborban, amit a belső konfliktusok miatt talán nem is veszünk észre.
ZT: Nagyon sok új szavazójuk lett, a korábban nagyvárosi pártnak számító LMP-nek sikerült magát megmutatnia a közepes városokban. Ezzel a stílussal, üzenettel és logisztikával valószínűleg idáig lehet elmenni, itt ér véget a terjeszkedésük. Közvélemény-kutatói szempontból mondhatom, az is fontos volt, hogy időben lett egy miniszterelnök-jelöltjük, aki viszonylag korán bemutatkozott, és elkezdte a kampányát. Az LMP ráadásul fel tudott szívni új választókat, mert nagyon sok embernél szerepeltek választható alternatívaként. Ezzel azután listán be is előzték, mondjuk, a DK-t, mely utóbbinak ugyan elkötelezett és aktív szavazótábora van, de ez a szavazói aktivitás növekedésével cseppet sem bővül.
MN: A hagyományos baloldal jelen van Budapesten, viszonylag erősek még két nagyobb vidéki városban (Pécs, Szeged), máshol viszont a támogatottságukban megállíthatatlannak tűnő eróziót, illetve sokfelé beszakadást tapasztalunk – ezt megerősítik a közvélemény-kutatások is?
ZT: Igen, mi is ezt mértük.
MN: Hová lettek a hagyományos vidéki baloldali bázisok – Ajka, Komló, Kazincbarcika, Tatabánya – szocialista szavazói?
ZT: Egyrészt ki kell mondani, hogy demográfiai értelemben fogy a szocialista párt szavazóbázisa: öregszik a tábor, és halálozások miatt is apad a számuk, a természetes pótlás pedig nem történt meg. Az általuk hagyományosan megszólítható alsó középosztálybeli rétegek, a kékgalléros munkásosztály problémáira pedig a Fidesz teljesen egyértelmű, egzisztenciális jellegű, pénzben kifejezhető válaszokat tud adni: rezsicsökkentés, Erzsébet-utalvány. A baloldalnak most nincsenek válaszai, nincsenek új versenyképes üzenetei, amelyek tudatosak, tervezettek, és nem rögtönzésekből állnak.
MN: A fiatalok, a mobilisabb csoportok (pláne a külföldön dolgozók) körében viszont már nem a Fidesz a legnépszerűbb, hanem az LMP, a Jobbik, a Momentum.
ZT: Ez így van, a méréseink is ezt mutatják. A Fidesz ehhez a fiatal, mobilis, magával valamit kezdeni akaró réteghez nagyon nehezen tud hozzáférkőzni, valószínűleg úgy is kalkuláltak, hogy ennél a választásnál elengedik ezt a célcsoportot, elég a meglévő szavazótábor megtartása, plusz azoké, akik megfoghatók az érzelmekre ható kampánnyal. Ez viszont lehetőséget ad az ellenzéki pártoknak, és elég sokan pályáznak is erre a szavazói rétegre: az LMP vagy a Momentum mellett körükben találjuk meg a Magyar Kétfarkú Kutya Párt szavazóit, de az Együtt gyér számú támogatóit is. Megszületett a felismerés az MSZP-nél is, hogy ezekre a rétegekre kéne alapozniuk, amikor a Párbeszéddel közösen állítottak listát, és Karácsony Gergelyt állították előtérbe. Ha nem is most, de jövőre, az európai parlamenti, illetve az önkormányzati választáson már fontos lesz az is, mennyire aktívak ezek a fiatal választók – ami a gond szokott lenni ezzel a szavazóréteggel.
MN: A választások után csak arról hallunk, hogy tökéletes koordinációval még nagyobb győzelmet arathatott volna az ellenzék Budapesten – és keresik is a felelősöket, amit ki az LMP-ben, ki a baloldal rossz jelöltválasztásaiban talál meg.
ZT: Egy erősebb koordinációval talán nagyobb arányban verhető lett volna a Fidesz – kérdés, hogy az esetleges visszalépések után milyen listás eredményt ért volna el az LMP. Amúgy azt gondolom, hogy Budapesten jól működött a taktikai szavazás, lehet, hogy itt az LMP-szavazók még így sem morzsolódtak volna le. Az LMP dilemmája az lehetett, hogy ha ők nagyon sok helyen visszalépnek, akkor a választóik egy része – és most főleg nem Budapestről beszélek! – nem megy el szavazni.
MN: A mostani eredmények nyomán a 2019-es önkormányzati választáson Budapest nyerhetőbbnek tűnik az ellenzék számára, mint négy éve?
ZT: Egy győzelem mindig önbizalmat ad, ha az ellenzéknek sikerül átadni a választóknak is azt az érzetet, hogy legalábbis a fővárosban ez egy megnyert választás volt, akkor abból politikai tőkét lehet kovácsolni. Ezt az üzenetet folyamatosan sugározni kell, hogy ebből azután jövőre a legtöbb polgármestert, önkormányzati helyet lehessen kihozni. A kishitűséget kell legyőzni, hiszen ha egy választói csoport nem hisz abban, hogy győzhet, akkor abból nem is lesz győzelem. Ebben a pillanatban mindez kommunikációs kérdés. De az önkormányzati előtt lesz még európai parlamenti választás is, ahol az ellenzék megmutathatja, hogy az erős bázisokon nem romlott a támogatottságuk.
