Magyar Narancs: Kemény gazdasági helyzetben bárkit automatikusan el lehet bocsátani?
Lehoczkyné Kollonay Csilla: Nem megy automatikusan, de azt nem kérdőjelezi meg a törvény, hogy valakit elbocsássanak, ha a munkáltató nem tud neki munkát adni. Ha egy vállalkozásnak zsugorodik a piaca, minden további nélkül csökkentheti dolgozóinak létszámát. Krízishelyzetben jogos lehet ez a lépés. Hogy mennyi elbocsátásra van szükség, azt nem nézi meg senki, de persze ez nem is igazán valósítható meg. Magyarországon - megjegyzem, külföldön szintén - akad szép számmal munkáltató, amely akkor is elküld dolgozókat, amikor nem kellene, de a szituációt kihasználva eléri, hogy mondjuk negyven ember végezze el azt, amit korábban ötven. Aki marad, örül, hogy megtartotta a munkahelyét, a munkáltató meg máris sokat spórolt.
MN: Akkor a válság előtt miért nem lépte ezt meg?
LKCS: Ez részben gazdasági, részben együttműködési kérdés. Van, aki nem egyszerre küld el tíz embert, hanem fokozatosan, csak a hivatkozási alap más.
MN: Vajon a munkajogi szabályok alakítása nem a munkáltatók érdekeinek messzemenő figyelembevételével történik-e évek óta?
LKCS: Dehogynem. A mindenkori kormány számára a munkaadók a fontosabbak, mert tőlük mindig jobban függ. Egy gazdasági tényező eleve hangsúlyosabban tárgyal egy minisztériumban. A kisebb munkáltatók pedig szövetségbe tömörülve tudnak tárgyalópartnerévé válni a kormányzatnak, és erőteljesen érvényesíteni a munkaadói érdekeket.
MN: És a munkavállalók a sajátjaikat?
LKCS: Amikor pörög a gazdaság, akkor erősödnek a pozícióik. A szakszervezetek egyébként lényegesen gyengébbek, mint a munkaadók szövetségei. Gazdasági krízis idején a munkavállalók helyzete tovább gyengül - hiszen rettegnek az állásukért. S ha egy dolgozói közösségnek nincs elég ereje ahhoz, hogy szakszervezetet alakítson, még csekélyebbek az érdekérvényesítési lehetőségei. A törvény a szakszervezeteknek többlet-, köztük kollektív jogokat ad. Információhoz, infrastruktúrához juthatnak a munkáltatónál, tisztségviselői fokozott munkajogi védelem alatt állnak. A Munka törvénykönyve előírja azt is, ha csoportos elbocsátásra készül egy munkáltató, köteles tárgyalni a dolgozók képviselőivel, eminensen a szakszervezetekkel; ha az nincs, akkor az üzemi tanáccsal. Előírás, hogy megállapodásra kell törekedni egyebek mellett arra tekintettel, muszáj-e végrehajtani az elbocsátást, és ha igen, milyen mértékben, valamint nem lehet-e alternatív megoldást találni. Ha központi támogatást kap a munkaadó, azt gondolom, fontos lenne, hogy nyílt lapokkal játsszon mindenki, tehát tisztában lehessen a profit mértékével.
MN: Ezek a formális szabályok. Azonban ahol van szakszervezet, illetve üzemi tanács, ott sem mindig érnek sokat, még ha akad is egy-két jó példa.
LKCS: Egy 1989-ben hatályba lépett törvény szabályozta, hogyan alakulhatnak át a nagy állami vállalatok magáncégekké. Például dolgozók csoportjai is megvehették, de főként a menedzsmentnek nyílott lehetősége szert tenni meghatározó arányú tulajdoni részesedésre. Azonkívül a nagyobbak kisebbekre is szabdalódtak, a vállalatok pénzét és vagyonának egy részét apránként mondjuk kft.-kbe vagy nonprofit szervezetekbe vitték. Magyarország áhította, hogy igazi tulajdonosok legyenek; hogy akkor majd minden jó lesz. De hát az új tulajdonosok zömmel nem igazi vállalkozók voltak, az átalakult állami vagyon számos részénél a "jó gazda" továbbra is csak ábránd maradt.
MN: Mindezek közben a munkajog egy része a polgári jog körébe került.
LKCS: Volt ugyanis egy másik folyamat, amelynek során számos minivállalkozás született, és ennek oka szintén nem minden esetben a vállalkozói kedv megnyilvánulása volt. Hanem a kényszer. Ez egyébként európai tendencia, úgy hívják: escape from labour law, azaz menekülés a munkajogtól. A munkajog tudniillik a felmondási nehézségeken, a szakszervezeti jelenléten kívül is egy csomó kötelezettséget ír elő a munkáltatónak, például az alkalmazott után különböző járulékokat kell fizetni, szabadságot kiadni, csak adott időkeretben szabad foglalkoztatni, és így tovább. A vállalkozóként dolgozó munkaerő azonban mindezen terhek, sőt a gazdasági kockázat egy részét is viseli. Mindennapos volt, hogy a munkavállalónak azt mondta a munkáltató: a továbbiakban vállalkozóként végezze ugyanúgy a munkáját, amit eddig alkalmazottként. Esetleg a kereset egy részét minimálbérrel, a többit számlára fizette a munkáltató. A bírósági gyakorlatban azonban az az álláspont csiszolódott ki, hogy ha vita van azon, valami munka- vagy polgári jogi viszony-e, akkor a kérdést a szerződés valódi tartalma szerint kell elbírálni. Konkrétan hogy milyen körülmények közt dolgozik az illető; az összes szempontot vizsgálják, függetlenül a felek által használt elnevezéstől, még az akaratuktól is.
MN: Ha eljut az ügy a bíróságig.
LKCS: Nyilván. Nehezíti az amúgy sem egyszerű helyzetet, hogy két éve illetéket kell fizetni a munkaügyi perekben. Ráadásul csak azokat mentesítik ez alól, akiknek az egyhavi jövedelmük nem haladja meg a minimálnyugdíj összegét. Aki minimálbéren van, nemigen kezd pereskedni, mert kétséges az ügy kimenetele, és meggondolja, ha az ügyvédi honorárium mellett még illetékkötelezettség is terheli. A költségvetési megszorító intézkedés hozta ezt magával, ám durván sérelmes ez a jogaikat egyébként is alig-alig érvényesítő dolgozókra, ugyanakkor bátorítja a munkáltatói jogsértéseket. Mindez távolról sem áll arányban azzal a csekély bevétellel, ami ebből befolyik az államnak. Örömmel hallottam, hogy állítólag újrakezdődtek az Érdekegyeztető Tanácsban a tárgyalások e jogszabály megváltoztatásáról.
MN: Ha nagyobb anyagi terhet jelentene a munkáltató számára, amikor elbocsát valakit, talán jobban megfontolná, megteszi-e.
LKCS: Azt gondolom, helyes, hogy nem túl szigorú a felmondási védelem a munkáltató szempontjából. A magyar szabályozás jó középút, mert ha túl nehéz a dolgozót elbocsátani, a munkáltató mindent el fog követni azért, hogy a határozatlan idejű alkalmazást elkerülje, hiszen a határozott idejű simán megszüntethető. Élnek is ezzel gyakran.
MN: Másfelől sokszor vicces, amikor ugyanabba a munkakörbe kell visszahelyezni évek múltán valakit.
LKCS: A munkáltató kérheti, hogy a bíróság ne állítsa helyre a munkaviszonyt, vagy ne helyezze vissza adott munkakörbe egykori dolgozóját. A bíróság nem köteles ezt figyelembe venni, viszont ha a munkavállalónak ad igazat, akkor a munkáltató kettő és tizenkét havi bér közötti összeget kell, hogy fizessen korábbi alkalmazottjának. Bizonyos esetekben, például ha hátrányos megkülönböztetés áll az ügy mögött, fel sem vetheti a munkáltató, hogy ne állítsák helyre a munkaviszonyt. Bár lehet, hogy a munkavállaló ilyenkor is jobban teszi, ha nem erőlteti, hogy visszavegyék; legalább jó alkupozícióba kerülhet. A kiesett munkabér és a megegyezés szerinti összeg pedig érzékenyen érintheti a munkáltatót.
MN: Vészes gazdasági helyzetben nem lehetne fokozottabban élni a részmunkaidős foglalkoztatás lehetőségével?
LKCS: Fajlagosan drágábbnak tartják a munkaadók, úgy érzik, nem éri meg. Nagy gond egyébként, hogy a részmunkaidőt általában a fogyatékkal élőkkel vagy a kismamákkal kapcsolatban emlegetik, mintegy jótékonysági vagy szükségmegoldásként. Ez a szemlélet azt sugallja például, hogy magára valamit adó, életerős férfi ilyet nem vállal, mert ha igen, valami baj van nála. Sokak szemében stigma lett a részmunkaidő.
MN: Régóta sulykolt álláspont, hogy mindenki talál munkát, ha akar. Ez manapság kicsit árnyaltabban hangzik, de most meg a közhasznú, a közcélú munka lett a gazdasági csodaszer, mondván, elég volt a tömeges láblógatásból.
LKCS: Elképesztő, amikor a szegényekre irigykednek. A közhasznú munkát a foglalkoztatási törvény szabályozza, az állásteremtő támogatások egyik formája, célja a munkaerőpiacra történő visszavezetés. A közcélúról a szociális törvény rendelkezik, ,,nevelő" szándéka van. Hogy ne ,,ingyen" kapja az érintett a támogatást. A Fidesz-kormány idején vezették be, hogy a helyi önkormányzat köteles legalább harminc napra munkát biztosítani annak, aki rendszeres szociális segélyben részesül. Felmerült már annak idején, hogy a segély fejében kelljen egy hónapig dolgozni, de akkor is gyorsan rájöttek, hogy ez kimeríthetné a kényszermunka fogalmát a jelenlegi emberjogi egyezmények szerint. A munkáért bér jár, nem szociális segély. Úgy módosították az álláspontjukat, hogy a közcélú munkáért legalább minimálbért kell fizetni.
MN: Akkor kötelező elvállalni?
LKCS: Igen, bizonyos feltételek mellett. De hát sok helyütt nincs munka, és úgy tűnik, ezen a szabályok sem tudnak változtatni. Valódi esélyt jelentő, hosszú távon ható átgondolt segítségre van szükségük ezeknek az embereknek. Azt, hogy udvart söprögessenek, füvet ültessenek vagy esőelvezető árkot ássanak, egyes esetekben még hasznosnak is érezhetik, ám egészében ez sem személyiségében, sem munkaerő-piaci alanyként nem segíti semmihez a segélyen levőt. Esetleg csak jobban összetiporja.
