Magyar Narancs: József Attila a legprimitívebb műveltségnek is része, az Altatótól kezdve számos versét plántálják bele az emberbe az iskolában.
Térey János: Gyermekként én is készen kaptam József Attila költészetének három szeletét, előbb a "libasültet" és az Altatót, később a mozgalminak mondott lírát, aztán, évekkel később, a hasonlíthatatlanul fontos szárszói finálét. Soha egy másodpercig sem próbáltam a hatása alól kibújni, ez a hatás ugyanis nem külsődleges, elsősorban nem a stíluson hagy nyomot. Viszont ahhoz, hogy zsigerekig érjen a hatása, szíven üsse az embert, ahhoz alighanem érni kell. Ha számolunk: három évvel máris túléltem őt, és a sajátosan ehhez az életkorhoz fűződő tapasztalatok más fénytörésben, sokkal élesebben mutatják őt is. Elképesztő, mi minden, hányféle útkeresés fért bele ebbe az életműbe. Huszonéves kori énje mintha azt üzenné: ez mind én vagyok, és még bármi lehetek.
MN: Mintha kezdettől fogva tudta volna, hogy nincs sok ideje.
TJ: Igen, de üzemszerű önpusztításban sosem vett részt, nemigen élt az önsorsrontás olyasféle eszközeivel, mint az alkohol vagy a kemikáliák. Tandori Dezsőnek van egy nagyon érdekes meglátása a Kolárik légvárai című könyvében, amely szerint József Attila a húszas évei vége felé elkezdett "kerekded" verseket írni, mintegy a "jelentősségre" törekedni. Szinte kizárólag formában írt, nagyon ritkán bukkant fel szabadvers, és nyomon követhető, hogy mindig, minden áldott nap épp a legnagyobb versét akarta megírni. Tandori szerint ebben a korszakában a Mondd, mit érlel az egyetlen fontos verse. Nem vagyok olyan szigorú, mint ő, de például a Medáliákat mindig is valamilyen csodálatos csinálmánynak gondoltam. Istenkísértés kimondani, de József Attila eleinte mintha stréber módon törekedett volna a végérvényes megfogalmazásra, amit aztán az Eszmélet magasságában tudott valóra váltani.
MN: Vannak költők, akiknek a verseiről egyáltalán nem lehet vagy nem fontos következtetni a valóságra, amelynek nyomán keletkeztek. József Attilánál ez valószínűleg nem annyira szétválasztható.
TJ: Így van, persze, de kérdés, miért mindig a trauma, a kisiklás számít érdekesnek. Az irodalmi társadalomban is természetes dolog a kíváncsiság, hiszen az emberi természetből fakad. Különben szerintem az egész magyar tradíció még hangsúlyosabban ilyen: a költő élete legyen nyílt titok, be lehessen tekinteni a naplójába, és tulajdonképpen az irodalma is legyen egyfajta napló. Az ízlésemtől mostanában mérhetetlenül távol áll ez a bennfentes intimpistáskodás, csak derülni tudok rajta. Persze üdvös és tanulságos dolog volt, hogy a Szabad ötletek jegyzékét annak idején kiadták, de nem szerencsés eset, ha a csak a szakember számára készült följegyzés vagy netán csak a klinikai kórkép ismeretében vagyunk képesek ezeknek a verseknek a legmélyére látni.
MN: József Attila nagyon sokat utánzott más költőket, és érdekes, hogy mennyi minden állt jól neki. Te próbáltál valaha egy másik költőhöz hasonlítani?
TJ: Nem. Fagyöngyként rátapadni egy már meglévő életműre, annak az eredményeit kiaknázni: az ilyen vállalkozás mindig vérszegény, másodlagos irodalmat eredményez. Persze a magyar irodalomban - ahogy sokkal látványosabban a popzenében is - rengeteg az epigonszólam. Ahhoz, hogy stilárisan és tartalmilag hatni tudjon az előkép, alkatilag valamenynyire közel kell állnia egymáshoz elődnek és követőjének, máskülönben "a követő" olyan jelmezben mutatkozik, ami nem áll jól neki, és nyilván az az előd is forog a sírjában, akitől ezt a jelmezt kölcsönvették. Egyébként József Attilát "leutánozni" szintén lehet, de a ló mintha levetné a hátáról a lovasaitÉ Közöttünk meg az ő kora között megjelent az irodalmi népiesség háború utáni irányzata, a Nagy László és Juhász Ferenc nevével fémjelzett, úgynevezett képviseleti líra. Mostanság eléggé figyelmen kívül marad mindkét életmű, de nem az én figyelmemen kívül. Számukra József lírája voltaképpen problémátlanul folytatható. Szép eredmények mellett az én ízlésemnek sok a "túlhabzás", különösen Nagy és Juhász sokkal kevésbé invenciózus epigonjainál. Petri nem véletlenül mondja folytathatatlannak azt a tradíciót, amelyik az utódok kezén elhalványulni látszik. Előszeretettel sajátítja ki József Attilát az "irodalmi irodalom", a magát humanistának álcázó militáns szalonlíra is, de a "Te rongy, aki szeretni gyáva vagy" intonációjával látványosan nem tud mit kezdeni a Schöngeistek irodalmisága. Zseni volt, neki szabad volt így beszélnie a nőkkel: ez ugye mégse magyarázat egy végső soron deviáns figura ámokfutására. Ha egyetlen jelzővel kellene illetnem őt, azt mondanám: elviselhetetlen. Elviselhetetlen nagyság, ugyanakkor egy elviselhetetlen alak, aki tonnás teher a környezetének.
MN: A közélet - nem az irodalmi élet - még mindig nem tudott teljesen megszabadulni a költő útkijelölő szerepéhez fűződő sztereotípiájától.
TJ: Alig hiszem, hogy a költészet hatással tud lenni a civil élet folyamataira. Hogy mindez régen némileg másként volt, arra ékes bizonyság a térkép, amelyen legalább annyi az irodalom nagyságainak emléket állító utcanév, mint a hajdani politikusok nevét viselő közterület. Amikor tavaly Parti Nagy Lajosnál "elszakadt a cérna", akkor ő, érthető módon, nem költőként lépett föl, hanem az irodalmi közélet mérvadó szereplőjeként. Az elefántcsonttorony izoláltságában nem hiszek. Valahol az utca és a toronyszoba között foglal helyet a líra. Aki költőként utoljára szólt hitellel a közélet eseményeiről, az az én fülemnek Petri volt. Ez a mostani, saját levében fortyogó Magyarország, főképp a 2002-es választások óta, ez a szekértáborait ápoló társadalom mint téma roppant nagy kihívás, emellett nem lehet elmenni. Nem biztos, hogy a költészet eszközeivel kellene megközelíteni: én inkább el tudok képzelni egy forradalmas drámát a la Büchner, vagy egy nagyregényt, afféle finom és pontos mikszáthi tablót.
MN: Mintha József Attilának, abban a korban, amelyben élt, könynyebb lett volna maradandó művet létrehoznia.
TJ: Vajon miért lett volna könynyebb? A válságos korszak nemcsak inspirál, de magánemberként mélységesen meg is viseli a halandót, fizikailag és pszichikailag egyaránt roncsolja. Az a rendkívül zilált magánélet, amely József Attila osztályrészéül jutott, aligha teremtett optimális körülményeket az alkotáshoz.
MN: Annál inkább.
TJ: Igen, mert paradox módon "elborulásakor" jutott a legnagyobb csúcsokra. Nincs ezzel egyedül. Nem vitatom, hogy a krízis kimeríthetetlen téma, az is kétség-telen, hogy az ember számára nem kényelmes munkaállapot, amikor válságon megy keresztül. A legtöbb írótársam akkor tud írni, amikor túl van a gondjain, és valami-féle euforikus vagy csupán nyugalmas időszak következik. Mindenki számára kedvezőbb az az idő, amikor nem tornyosulnak felhők az égbolton. Nincs annál szerencsét-lenebb dolog, mint óhajtani a traumát, szerelmesnek lenni a szen-vedésbe, és irodalmi eseményként megélni a stációinkat. De ha már József Attila korát említetted, a magyar irodalom egyik legvadócabb és leganarchistább (tulajdonképpen: punk) könyvcíme a Döntsd a tőkét, ne siránkozz, amely a Horthy-korszakbeli szellemi ellenállás egyik legfontosabb irodalmi dokumentuma. Ugyanakkor képzeld el ezt a megfogalmazást mint egy idei kiadvány címét valamelyik előkelő belvárosi kiadó könyvheti lis-táján. Ugye, zsenáns? Legalábbis meghökkentő.
MN: Mondtad egy interjúban, hogy a költészet napjának számodra kevés értelme van a költészet jelentőségére nézve. Mi lesz most, hogy egész évben József Attiláról lesz szó?
TJ: Azt gondolom, hogy a világ törvényei szerint József Attila mellett nagyon sok mindenkiről lesz még szó 2005-ben, az élet már csak ilyen. Nyilván sűrű programot hoz az év, közben a kultusz fénye is emelkedik, de ha például Csokonai emlékévére gondolok, akkor elszomorodom a kényszeredett igyekezet láttán. Az biztos, hogy csínján kell vele bánni, hiszen mesterségesen is gerjeszthető kultusz, és evidenciának számító életművek kerülnek időnként árnyékba. Teszem azt, a Shakespeare-kultusznak már a története is önálló monográfiatéma, és ez igen örven-detes. József Attila kultusza ilyen szempontból még csak hellyel-közzel föltérképezhető, hiszen a halála óta csupán néhány évtized telt el. A kultuszra való rálátáshoz néha évszázadok kellenek. Igaz, ez a hét évtized könyvtárnyi szakirodalmat hozott létre. A szemem előtt nem a kultusz lebeg, hanem egy nagyon nagy költő eleven emlékezete.
Eörsi Sarolta
