Magyar Narancs: A TASZ szerint a köznevelési törvény legújabb módosítása a maradék szabadságot is kiszorítja az oktatási rendszerből, gyakorlatilag államosítja a gyerekeket. Egyetért ezzel az értékeléssel?
Vekerdy Tamás: Röviden: igen. Még akkor is, ha a módosítások egy részének egy jól működő iskolarendszerben lehetne értelme. Vegyük a 6 éves kortól kötelező iskolába járást! Ez rendben volna, ha az iskola olyan lenne, amilyennek lennie kellene: ha megvolna a tanár, az igazgató és a fenntartó autonómiája, ha helyben tudnának döntéseket hozni és differenciálni a gyerekek között.
Akkor mindenki tudná, hogy az egyik gyerek úgy érkezik az iskolába, hogy már ír-olvas, a másik meg csak a harmadik évfolyam végére sajátítja el ezeket a készségeket. És ez nem probléma. Stephen Hawking nem tanult meg elemista korában olvasni, Pablo Picassót a mi központosított és államosított fogalmaink szerint fogyatékosnak kellene neveznünk, pedig csak zseni volt. 30–40 gyereket is lehet személyre szabottan tanítani, de a magyar iskola ezt nem tudja. Ha a magyar rendszerben egy gyereket 6 évesen belöknek az iskolába, az neki és a társadalomnak is katasztrófa lehet.
MN: És mit gondol arról, hogy egy központi állami szerv fog dönteni a gyerekek iskolaérettségéről?
VT: Természetesen ez is baromság. Amíg békén hagyták az óvónőket, általában nagyon jól tudtak dönteni a gyerekek iskolaérettségéről. Ha vitába keveredtek a szülővel, akkor elküldték a nevelési tanácsadóba – utóbbit ma már pedagógiai szakszolgálatnak hívják, nehogy véletlenül értsük, miről van szó.
Nem lehet 9–10 millió ember ügyeit a legfelsőbb íróasztalnál elintézni. A központosítás ismérve, hogy nem működik: a szemétszállítás összeomlik, a tűzoltók nem oda mennek ki, ahol tűz van, mert félreértik a központi segélykérő szolgálattól kapott információt. Nálunk mégis az etatizmus, az állam felsőbbrendűségébe vetett hit uralkodik. Ez egy mánia, így egy ország és a közoktatási rendszere sem tud működni. Visszatér a régi jó, poroszos húsdaráló: hátul betöltöm a gyereket, elöl kijön a méretre vágott alattvaló, a katona, a hivatalnok, a nemzeti közszolga. Állampolgárok helyett engedelmes rabszolgákat nevelünk, ami súlyos bűn, mert roncsolja a nemzeti létet.
| ||
MN: Az alternatív iskolákat is érinti a módosítás, a jövőben maximum 30 százalékban térhetnek el a központi tantervtől. A Waldorf Szövetség szerint ez a gyakorlatban nem okoz majd problémát. Osztja az optimizmusukat?
VT: Szerintem problémát jelent ez a korlátozás. Megkérdezném: mi köze az államnak ahhoz, hogy mit és hogyan tanítanak az iskolában? Az Európai Parlament 1984-ben határozatot hozott a nevelés szabadságáról; azért éppen akkor, mert a klerikális-fasiszta diktatúrából kilábaló Spanyolország és Portugália a csatlakozás küszöbén állt, és az akkori Európai Közösség fontosnak tartotta leszögezni, hogy Európában az iskola szabad.
A határozat kimondja, hogy az államnak mindössze három feladata van az oktatásban: felügyelnie kell a törvényességet, hogy az iskolában ne neveljenek például más nemzetek – vagy például a muszlimok – gyűlöletére; fenntartóra való tekintet nélkül egyforma támogatást kell nyújtania az iskoláknak; és minden településen biztosítania kell a világnézetileg semleges oktatás lehetőségét. Hogy mit és hogyan tanítanak, azzal az iskolának és a szülőnek van dolga. Nem ártana észben tartani ezt a határozatot, amelynek alapján szerintem pert is lehetne indítani.
MN: Tehát az alternatív iskolák tantervébe egyáltalán ne szóljon bele a minisztérium?
VT: Ne csak az alternatív iskolák tantervébe, hanem semmibe ne szóljon bele! A központi tantervnek akkor van értelme, ha nem kötelező, hanem segítség, iránymutatás a pedagógusoknak. Finnországban az alaptantervhez a miniszter egy levelet mellékel, amely úgy szól, hogy „kedves kolléga, nagyon kérem, ezt a tantervet ne tartsa be! Alkalmazza úgy, ahogy a mindenkori helynek, időnek és az egyes gyerekeknek megfelel.”
Nálunk egyszerre van bemeneti és kimeneti tantervi szabályozás, és még a tanfelügyelettel is próbálkoznak. Ezek tébolyító dolgok, de ezt hozzuk magunkkal egészen a Bach-korszakból, amikor Thun Leo elkezdte központosítani a tananyagot. A zömében egyházi iskolák akkor egységesen tiltakoztak az önkényeskedés ellen. A magyar történelem átka, hogy százévente legalább egyszer ugyanazok a szörnyűségek ismétlődnek. Most Thun Leónál is Thun Leóbbak akarunk lenni.
MN: Az alternatív iskolák gyakorlatában mit hozhat az új szabály a legfeljebb 30 százalékos eltérésről?
VT: Nehéz megjósolni, mert Magyarországon mindig vannak ügyeskedések, kiskapuk, kibúvók és egyéb mellékutak. Ez nemcsak az iskolarendszerben, de általában az életben sem egészséges, tévútra viszi az emberek és a gyerekek gondolkodását. Kollégáim már az ántivilágban is gyakorta mondták, hogy „majd behúzom a tanterem ajtaját, és azt csinálok, amit akarok”. Tegyük hozzá, ez azóta megnehezedett. A Kádár-korban vagy a rendszerváltás után úgy tartottuk, hogy az iskola betegítő és gyilkos, s azt hittük, ennél rosszabb már nem is lehet. Sajnos lehet rosszabb, ezt most már tisztán látjuk.
MN: Ön részt vesz még a Waldorf Szövetség munkájában? Bevonták a minisztériummal folytatott tárgyalásokba?
VT: Visszavonultam ettől, hogy ne ártsak a Waldorf-iskoláknak és az ott tanuló gyerekeknek a magam hepciáskodásával, azzal, hogy mindig elmondom, amit gondolok. A Waldorf Szövetséggel kapcsolatban kétlelkű vagyok. Egyrészt kamaszos lendülettel állandóan azt gondolom, hogy meg kell mondani az igazságot, másrészt azt is megértem, hogy a szövetség diplomatikusan küzd, a lehető legjobbat próbálja elérni a tanulóinak. „Akadékoskodásommal” nem akarom megzavarni az ő köreiket.
MN: Az eredetileg benyújtott törvényjavaslatban az osztályozás kötelezővé tétele is szerepelt. Ebben a kérdésben miért engedhetett végül a kormány?
VT: Pletykákba nem szeretnék belemenni, mindenesetre a Waldorf Szövetség nagyon határozottan kiállt a kötelező osztályozás ellen, ahogy egyébként a jobb nem Waldorf-pedagógusok is. Kevés szubjektívebb vagy roncsolóbb dolog van egy iskolában az osztályozásnál. Különböző vizsgálatok mutatták ki, hogy hármasról négyesre javítani pokoli nehéz, miközben mindig ötösnek lenni viszonylag könnyű. Számos tényező befolyásolhatja a tanárt: a gyerek hanghordozása, hajszíne, szemszíne, az, amit a pedagógus a szülői háttérről tud.
| ||
Az osztályozás eltereli a figyelmet a lényegről, arról, hogy a jó iskola rácsodálkozás a világ jelenségeire. Diák és tanár örömmel veszik szemügyre a világ nyilvánvaló titkait. Hová tűnt a mi iskolánkból az öröm? Unalom és szorongás van. Öröm és pozitív érzelmek nélkül nincs hatékony tanulás, ezt az agykutatók régóta tudják, Freund Tamás is számtalanszor elmondta, ez mégsem jut el azokhoz a felsőbb szervekhez, ahol óriási mennyiségű tananyagot zsúfolnak a tantervekbe. Az előbb Thun Leót emlegettem, de ez egyébként minden autoriter rendszer sajátossága. Széchenyi írta, hogy így „tudós hülyéket” lehet piedesztálra állítani, valódi státusférfiakat soha. A következő évtizedekben a kritikai érzék és a kreativitás lesznek a legfontosabb tulajdonságok a világ munkaerőpiacain. A magyar iskola mindkettőt utálja, a kritikai érzéket szemtelenségnek minősíti, a kreativitást devianciának.
MN: Azzal indokolják a változtatásokat, hogy nehéz az átmenet az alternatívokból a hagyományos iskolába. Ön szerint is van probléma az átjárhatósággal?
VT: Kollégám és főnököm, Mihály Ottó mondta ezelőtt negyven évvel, amikor még a szocializmus bornírtsága ellen küzdöttünk, hogy ha egy iskola három hónap alatt nem tud beilleszteni egy bárhonnan jött, bármilyen életkorú gyereket a saját rendszerébe, azzal önmagáról állít ki szegénységi bizonyítványt. A „tanügyi nénik és bácsik” – ahogy Mikszáth nevezi őket – persze azt várják el egy csütörtökön érkezett gyerektől, hogy tudja, amit szerdán feladtak. Ez nem megy, de majd tudni fogja egypár hét múlva. A korlátolt hivatali szempontok totál hülyeségek, semmi közük az élethez és a gyerekhez.
MN: A magántanulói jogviszonyt is megszüntetik: ha a szülők otthon akarják oktatni a gyereküket, a jövőben valószínűleg nehezebb dolguk lesz.
VT: Egyedül a szülő joga meghatározni, hogy milyen nevelést óhajt adni a gyermekének, ez mintha az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában is szerepelne. Az állam persze vigyázzon arra, hogy a szülő ne zsákmányolja ki a gyerekét, ne végeztessen vele gyerekmunkát, ne rontsa meg, és juttassa hozzá ahhoz a minimális tudáshoz, amire a mai civilizációban szüksége van.
MN: Az Orbán-kormány időről időre megpróbál fellépni az alternatív vagy magániskolák ellen, de sokszor visszatáncolnak a legvadabb ötletektől. Ez azért lehet, mert a fideszesek is ezekbe az iskolákba járatják a gyerekeiket?
VT: Persze, az állam és a párt legfelsőbb káderei természetesen a legjobb oktatást szeretnék biztosítani a gyerekeiknek, alternatív iskolákba, különböző méregdrága helyekre vagy külföldre küldik őket tanulni. Közben „a népnek” megcsinálják a lerobbant, borzalmas iskolát, ami egyben az autoriter rendszer fenntartásának eszköze. Maradjanak buták, képezzék ki őket egy meghatározott szakmára, ami a mai, gyorsan változó világban már semmit sem ér. Irtózatos roncsolás folyik a jövőt illetően.
MN: Ez nem jelentkezik ellentmondásként a fejükben?
VT: Semmi esetre sem. Tudatosan nevelnek alattvalókat, ahogy már a cári iskolák is tették. Anton Csehov írja szerelmének, Olga Knyipper színésznőnek egy szerelmes levelében, hogy egy egész élet nem elég ahhoz, hogy kiizzadjuk magunkból azt a rabszolgát, akivé az iskola tett bennünket. Azokat az iskolákat erre találták ki, és a maguk nemében sikeresek voltak. Hasonlóképpen, a rabszolgatörvény társadalmának formálása a magyar iskolában kezdődik. Zárójelben jegyzem meg: a magyar ellenzék katasztrófája, hogy nem olyan kitartó, mint annak idején a jelenlegi kormánypárt, amely pitbullként harapott rá problémákra, témákra, és nem eresztette azokat. Az ellenzék fellépett a rabszolgatörvény ellen, aztán mára valahogy elengedte. Miért engedte el?
Névjegy
Vekerdy Tamás 1935-ben született Budapesten. Elvégezte az ELTE jogi, majd pszichológia szakát, a ’70-es években Mérei Ferenc szemináriumait is látogatta. A rendszerváltás környékén részt vett az első magyarországi Waldorf-óvoda és -iskola megszervezésében, később a Waldorf-tanárképzést vezette. Több tucat könyvet írt az iskoláról és a gyereknevelésről, előadásaival évtizedek óta járja az országot. 2018-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia címzetes tagja.
