Csomay Zsófia és Rajk László: „Mindenben másolják a gazdát”

  • Szalai Anna
  • 2019.08.25 19:29

Belpol

A magyar építészet vazallusa lett a kormánynak: a NER szabadon emel felhőkarcolókat, stadionokat, belez ki műemlékeket, s mindig akad, aki kiszolgálja a hatalom igényeit. Csomay Zsófiával, a MOME címzetes egyetemi tanárával és Rajk László egykori SZDSZ-alapító, ma már leginkább külföldön tervező, filmes építésszel beszélgettünk.

Magyar Narancs: Magyarország lassan beépül stadionokkal, ordas nagy építészeti hazugságokkal rekonstruálják a várnegyedet, hatalmas épületekkel szórják tele a Városligetet, leköveznek minden talpalatnyi zöldet, de még a világörökségi vagy éppen a műemléki védelem sem akadály, ha egy NER-lovag érdekeiről van szó. Állami megbízatás csak behódolás után nyerhető, miközben az építési szabályokat politikai érdekek alakítgatják. Az építészek meg hallgatnak. Miért?

Csomay Zsófia: Erős lelkiismeret-furdalást érzek emiatt. Olyan régen kezdődött ez a fű alatti élet, és annyira ellentétben áll mindazzal, ami a felszínen történik, hogy valóban ideje lenne összekötni a valóságot a ki nem mondott véleménytömeggel. Ha valaki kitanul egy szakmát, kötelessége szólni, ha nem jól művelik, ha végletekig rossz az irány. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek egyfelé kellene tartania, de azt igen, hogy a különféle vélemények ütközhessenek. Ez most teljességgel hiányzik.

Rajk László: Legalább két dologra szálaznám szét a kérdést. Az egyik, hogy van-e olyan szakmai változás Európában vagy a világ távolabbi részein, ami általános jelenség, a másik a politikai befolyásolás kérdése. Ez utóbbi különösen érvényes Magyarországra, ahol az építészet iszonyatosan politikafüggővé vált. Vazallusa lett a kormánynak. Szakmai szempontból ugyanakkor tagadhatatlan, hogy egész Európára jellemző egy fura visszakanyarodás a 19. század historizmusához, gondoljunk csak a berlini császári palota visszaépítésére, vagy éppen a Notre-Dame körüli vitákra.

Magyarországon ebbe a vonulatba illeszkedik a budai Várnegyed egyes elemeinek a visszaépítése. Mindez szöges ellentétben áll a háború utáni irányzattal, amikor a kibombázott régi házak helyére mertek modern épületeket emelni. Példaként vessük össze a Bástya sétány (Tóth Árpád sétány) háború utáni foghíjépítészetét a Lovarda újrateremtésével. Óriási különbség. De vidéken sem jobb a helyzet.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

A megvalósult diósgyőri vár az egyik legjobban sikerült műemléki helyreállítás volt a rendszerváltozás előtt, amit most leromboltak rekonstrukció címén, de már tető alá hozták – szó szerint – a Visegrádi Királyi Palotát is. Ez ugyanúgy Disneyland, mint az Alpár Ignác-féle Vajdahunyadvár. Úgy tűnik, a visszarévedés nem magyar sajátosság, Európa más tájain is gyakori a múlt szolgai másolása ahelyett, hogy a modern építészetet társítanák a meglévő urbánus textúrákhoz.

Csomay Zsófia: A budai Vár régivé építése jócskán túlmutat a külföldi példákon. A Várnak kifejezetten jót tett volna, ha a palotát és a meglévő épületeket modern kontextusba ágyazzák, hiszen ezek már az építésükkor is retrográdnak számítottak, ráadásul a hatalmas monarchia, amelynek jelképeként megépültek, tíz évvel később már nem létezett.

MN: Másutt is ennyire nyilvánvaló a múlt építészeti reinkarnációjának politikai motivációja?

Rajk László: A budai Vár esetében egyértelmű a politikai indíték. Lehetséges, hogy most Berlinben is az eltüntetés a lényeg: a lebombázott császári palota helyét az NDK ikonikus épületének számító Köztársasági Palota (Palast der Republik) foglalta el a háború után. Ezt most elbontották, hogy visszaépíthessék a császárság szimbolikus építményét, kiradírozva ezzel a közelmúltat. Ebben rokon a budapesti történésekkel. Nálunk is az a lényeg, hogy fizikai valójában meg kell semmisíteni a rendszerváltás előtti időket, fel kell számolni azt a furcsa szimbiózist, ahogyan a háború előtti és utáni épületek egymás mellett léteznek.

Csomay Zsófia: Bennem az is felmerült, hogy ez a kényszeres visszanyúlás tulajdonképpen a bizonytalanságból fakad. A döntéshozók talán nem rendelkeznek elegendő kulturális munícióval ahhoz, hogy vállalni merjék az újat. Másfelől a stadionoknál és más középületeknél, mint például a közlekedési múzeumnál vagy éppen a Liget-projektnél, rá merik bízni magukat az új irányzatokra.

Rajk László: A kockázat hárítása sem magyar sajátosság. Néhány évtizede Párizsban óriási rizikót vállalva felépült a Pompidou Központ és a Piramis a Louvre udvarán. Ha minden innováció nélkül visszaépítenék a Notre-Dame leégett, Viollet-le-Duc által a 19. században rábiggyesztett huszártornyát, úgy engednének a közízlés nyomásának, amely minden újnak ellensége.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

A Notre-Dame sorsa építészeti választóvonal: vagy megerősítik ezt a konzervatív, gyáva, múltidézős trendet, vagy egy erős fordulattal ismét a teremtő erő kerül előtérbe, lásd a Reichstag új üvegkupoláját. A császári palota és a Reichstag fizikailag ugyan nincs messze egymástól, a különbség viszont hatalmas. Az építészet soha nem volt politikamentes. De a politika sem független a közízléstől. Ezzel nem akarom kisebbíteni sem a politikusok, sem az építészek felelősségét. De a Király utca 40. története jól mutatja, hogy a civilek is inkább a régit, a megszokottat látják szívesen a modern, az új helyett.

Az Óvás Egyesület évekkel ezelőtt megakadályozta a Hild József tervezte, ám később többször átépített lakóház bontását. Végül visszaépítették az eredetit, pontosabban egy annak látszó homlokzatot, de ennek az üres, polisztirolhab párkányokkal díszített héjnak nem sok köze van Hild épületéhez. Ez picit mentesíti az építészeket. Egyetemista koromban a Villányi úti, 1938-ban épült Szent Imre-templomot betonbarokknak hívtuk; úgy látszik, most be kell vezetnünk a Nikecell-klasszicizmus kifejezést.

Csomay Zsófia: A döntéshozóknak és az építészeknek sokkal fontosabb feladatuk lenne a múltidézésnél, mert mihamarabb választ kell találni a klímaváltozás és a lakhatás égető problémáira. Másrészt felháborító, hogy miközben óriási pénzekért reinkarnálunk régi álmokat, Budapest elképesztő homogén városi szövetével nem kezdünk semmit. Ezt az egységes épületállományt sikerült eddig egyben megőrizni, bár rombolása már megkezdődött, például a Corvin-negyedben.

Ezzel az örökséggel nem foglalkozik senki, holott ez a Vár tönkretételénél is súlyosabb veszteség. Óriási potenciál volna benne. Ide kellene az anyagi forrásokat csoportosítani. Ez lenne az építészeti örökség valódi védelme.

MN: Talán nem is az örökség védelme, hanem a jelenlegi rezsim hatalmi emlékművének felállítása a cél.

Csomay Zsófia: Ebben valószínűleg igaza van, de ettől csak még szomorúbb ez az egész.

MN: Az imént kritizált Corvin-negyedben ugyanakkor két házat is tervezett…

Csomay Zsófia: Röstellem is bizonyos szempontból. A köztér arculatához alig lehetett hozzászólni, az épületek belső térrendszerére viszont érdekes, innovatív megoldások születtek. Nincs azonban bekötve a város érrendszerébe, így építészeti értéke sincs, olyan, mint egy zárványszínpad.

Rajk László: A városi struktúrákba való koncepciózus beavatkozásnak két fajtája létezik. Az egyik irány utolsó markáns, hazai képviselője Schneller István, korábbi budapesti főépítész volt, aki azt mondta, hogy a főváros beszorult városközpontját szét kell húzni észak és dél felé. A koncepció jó volt, az más kérdés, hogy mennyi valósult meg belőle.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Az urbanisztikai beavatkozás másik vonulata a közösségi és privát terek használata. A nyolcvanas években mindenki arról álmodozott, hogy a bérházak belső udvarainak összenyitásával egy alternatív gyalogos utcahálózatot alakíthat ki Pesten a prágai Vencel tér két oldalán álló házakhoz hasonlatosan. Ebből a tömeges privatizáció miatt nem lett semmi.

Csomay Zsófia: Részben ebből eredeztethető a jelenlegi lakhatási válság. Csupán méregdrága vagy lepusztult magánbérlemények vannak, megfizethető, jó minőségű bérlakások nincsenek. Az újonnan épülő lakások sem jobbak: a régi polgári otthonok kicsinyített, egyszerűsített változatai, amelyek a tömörítés miatt minden eleganciájukat és élhetőségüket elveszítették.

Ráadásul egyáltalán nincsenek tekintettel arra, hogy a lakás ma már nem ugyanazt jelenti, mint egy évszázaddal ezelőtt, másként dolgoznak és élnek az új generáció tagjai, mint mi. Ha ez a szemlélet utat tudna törni, az valódi irányváltáshoz vezethetne. Az építészek felelőssége sajnos itt is tetten érhető, senki sem emel szót a kormány lakáspolitikája ellen.

MN: Az építészek, úgy tűnik, semmi ellen nem lázadnak. Mintha ismét valósággá válna az a Rajk László által korábban emlegetett szocialista etikett, miszerint „nem szabad beszélni, mert bármit mondasz, abból valakinek baja lesz”. Ettől fél mindenki?

Rajk László: Ez egy különleges helyzetre, a kihallgatásokra volt igaz. De kétségtelen, hogy a szellemi elit építészeti ízlése is visszafordulóban van. Jól jelzi ezt, hogy jelenünk értelmiségének a modern egyenlő a Bauhausszal, ami totális félreértelmezése mindennek, hiszen ez egy száz évvel ezelőtti korszak lenyomata. Ha 1930-ban valaki azt mondja, hogy kövessük az 1830-as éveket, kinevetik. Ma viszont az a gyanús, ha valaki elszakadna ettől.

Nehéz úgy számonkérni a politikán a kockázatvállalást, a nyitottságot és az újszerűséget, ha közben az értelmiség is visszafelé nézeget. A hallgatás körbefonja az egész társadalmat. Mikor jutottunk idáig? Nem tudom. De azt nem fogadom el, hogy ennek oka kizárólag a félelem. Más is vegyül ebbe. A rendszerváltozást követő rövid nyitási periódus után az ország egyre inkább befelé fordul.

Az elit, beleértve az építészek többségét, nem tájékozódik, nem érdeklődik a külföldi trendek iránt, gyakorta a magyar események is hidegen hagyják. Ez az introvertáltság táplálkozhat nyelvi akadályból, az érdeklődés hiányából, az Ugocsa non coronat attitűdből, a regionális építészet csúcsra járatásából. A korábban meglévő nemzetközi kapcsolatrendszer felbomlott. Nagy tétben mernék fogadni, hogy ma kevesebben indulnak külföldi építészeti pályázatokon, mint a nyolcvanas években.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

Csomay Zsófia: Terepe sincs a véleménynyilvánításnak. A ki­emelt beruházások nem kerülnek a tervtanácsok elé, a kiviteli terveket nagyrészt nem az építész, hanem a kivitelező készíti el, és a végén esetenként rá sem lehet ismerni az alapkoncepcióra. Az építészkamara ezeket képtelen kezelni. A rendszerváltozás óta nem alakult ki a tiszta kritikai beszéd kultúrája, nyelvünk sincs rá. A legvadabb szocializmusban, Aczél György kulturális uralma alatt meg lehetett építeni a Bástya sétány modern házait, ma viszont szóba sem jöhet efféle elhajlás.

Rajk László: Ez nem tisztán politikai vagy építészeti jelenség, hanem egy fura közízlésbeli eltolódás. Még csak nem is magyarspecifikus. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy jelenünk építészeti remekei diktatúrákban épülnek, akkor erős kérdőjelek rajzolódhatnak a szemünk elé. Mit gondoljunk például arról, hogy Zaha Hadid sztárépítész Hejdar Alijevnek, Azerbajdzsán első elnökének, volt KGB-főnöknek, a moszkvai politbüro tagjának, az azeri diktatúra megalapítójának emlékét őrző központot tervezett, amely 2014-ben elnyerte az év legjobb épületének díját?

Rem Koolhaas is elvállalta a kínai állami tévé székházának tervezését, holott Kínát sem nevezhetjük a szabad média fellegvárának. De miért kell egy Zaha Hadid léptékű sztárépítésznek kiszolgálnia egy diktatúrát? Mi lehetett a motivációja Rem Koolhaasnak, akire azután végleg nem mondhatjuk, hogy nem művelt vagy nem elég liberális, hogy tehetségét egy olyan országban csillogtassa, ahol teljes az állami média cenzúrája?

Ezek az épületek a megrendelőt legitimáló politikai kinyilatkoztatások, vagy csupán szakmai remekek? Miért van az, hogy a legtöbb szakmai kísérletező, progresszivitás felé hajló épület jó ideje diktatúrákban épül? Az nem kérdés, hogy ezekben az esetekben vitán felül áll az építészek felelőssége. Diktátorok kiszolgálása több szakmai döntésnél.

MN: Az Építészfórum főszerkesztője egyenesen arra kérte az építészeket, hogy ne építsenek. Van elég épület, használjuk azokat. Valóban az lenne a helyes irány, ha innentől csak felújítanánk?

Csomay Zsófia: Ez nyilván túlzó elvárás, de azzal teljesen egyetértek, hogy sokkal többet kellene törődnünk a meglévő épületállománnyal. Nagyon sokszor csak formai okból vagy a történelem átírásának szándékával bontanak le épületeket, hogy azután a helyükre stílustalan, hazug házakat húzzanak fel. Egy régi, jó konstruk­ciójú épületben egy új funkció is jobban helyet talál, mint egy hibás újban.

MN: Ez egybevágni látszik a kormánypárt tézisével: az a legjobb, ha visszaépítjük a múltat…

Rajk László: Egy trendet lehet jó ízléssel és anélkül követni. A mostani rezsimnek alapvetően rossz az ízlése.

Csomay Zsófia: Egyetértek. Döntéseik a stílusérzék totális hiányára utalnak. S ez alatt nem formai jelekre gondolok, hanem a komplex döntések helyénvalóságát kérdőjelezem meg. Mintha az egyéni érdekek felülírnák a városét.

MN: A NER építészei között tehetséges tervezőket is találunk. Zoboki Gábor mégis erkélyt biggyesztett a karmelita kolostorra, Ferencz Marcel engedte unalmas pléhdobozzá silányítani a Duna Úszóarénát. Hol itt a szakmai büszkeség?

Rajk László: A karmelita kolostor átépítése vegytiszta politika, szikrányi szakma sincs benne. A Vár kormányzati központtá alakítása szimbolikus lépés. A francia forradalom óta a respublika szimbóluma, hogy a királyt és a kormányt kiebrudalják a várból, palotából, és azt múzeummá alakítják. Nálunk ez most éppen fordítva történik. Ez túlmutat az építészeten, ez üzenet. Ez a respublika eszméjének legyilkolása.

Csomay Zsófia: Ezt már nem lenne szabad az építészeknek kiszolgálni. De ezekből az építészekből kevés van, egy kezemen meg tudom számolni, hányan vesznek részt ebben. Szó sincs arról, hogy az egész építésztársadalom behódolt volna.

MN: A ritka lázadások egyike volt, amikor 2016-ben egy Lázár Jánosnak írt éles hangú levéllel Csomay Zsófia, Lővei Pállal és Schneller Istvánnal együtt kilépett a Nemzeti Hauszmann Terv társadalmi testületéből. Megérte belépni? Megérte kilépni?

Csomay Zsófia: A belépéskor elhittem, hogy a felkérés valós szándékot takar. Sok területről gyűjtöttek össze szakembereket, így azt hihettük, valóban fontos számukra, hogy mire jutunk. Tévedtem. Vitáról, véleménycseréről szó sem volt, még a kérdéseinkre sem kaptunk választ. Rá kellett döbbennünk, hogy ellenvélemény nem hatolhat át a prekoncepció falán. Végül sem a belépéssel, sem a kilépéssel nem értünk el semmit.

MN: Mindketten tanítanak. Már az Orbán-rezsim alatt szocializálódott generáció első tagjai is ott ülnek az egyetemi padsorokban. Milyen az új nemzedék?

Csomay Zsófia: A mai egyetemisták úgy járnak külföldre, mint én Érdre. Nyitottak, tettre készek, innovatívak. Próbálnak tájékozódni, új gondolatokat meghonosítani, csak éppen nem nyitnak nekik teret, így nem találják meg a saját territóriumukat sem. A szabadabb egyetemi légkör után vaspöröllyel zuhan rájuk a hétköznapi valóság.

Rajk László: A Színház- és Filmművészeti Egyetemre eleve belső tűzzel égők jutnak be, így az én diákjaim bizonyos szempontból atipikusak.

MN: Új kurzust indít ősszel a komputeres játékdizájnról a filmművészeti egyetemen. Menekülőutat kínál a valóságból kiábrándult építészeknek?

Rajk László: Nem. Ez a generáció egyre inkább ráérez arra, hogy milyen sok a hasonlóság az épített és a virtuális világ között. Vegyük például a privát és a közterek használatának szabályozását! Az építészetben ezt már hellyel-közzel megoldották, a virtuális világban most keresik rá a válaszokat. Egyre többször merül fel a városi építési szabályok alkalmazhatósága a virtuális valóságban. A mai egyetemistáknak egyébként majdnem mindegy, hogy ugyanannak az épületnek a terve acélból-betonból valósul-e meg, vagy papírmaséból filmdíszletnek, vagy bekerül egy számítógépes játék virtuális terébe.

Csomay Zsófia: Számos diákom megy el a filmesekhez, mondván, hogy nekik ugyanolyan élmény megépíteni valamit, ha az örökkévalóságnak készül, mint ha csupán a forgatás idejére. Ezen az ajtón én nem tudok átmenni.

Rajk László: Az építészeknek lassan hozzá kell szokniuk a gondolathoz, hogy egy épületet úgy kell tervezni, hogy tíz évig vagy még rövidebb ideig áll majd. Ez egy újabb ki nem tárgyalt témája a hazai szakmai közéletnek.

MN: Idén februárban kulturális ellenállást hirdetett. Mit érthetünk ez alatt?

Rajk László: A kultúra szereplői mindig is szabadabban mozogtak a különféle hivatások képviselőinél. Bennük eleve ott lobog a vágy, hogy kilépjenek a főáramlatból. A hatalom persze mindent megtesz, hogy ezt megakadályozza, de ez még soha nem sikerült hosszú távon. Jelenleg két nyelvet beszél az ország. A behódolók a legfelsőtől a legalsó szintekig orbánul beszélnek, akárcsak Kádár idején kádárul. A szóhasználatuktól a testbeszéden és a gesztusokon át mindenben másolják a gazdát.

Csomay Zsófia: Egy építész soha nem lehet teljesen független. De ettől még gondolkodhat felelősen. Ezek a most politikai intenciókra felhúzott épületek aligha lesznek a korszak sokat citált remekművei. De már formálódik egy masszívum ebben a városban, akik hajlandóak kiállni a változásért.

Neked ajánljuk

A gyöngy

  • Halasi Zoltán

A király elküldi fiát messze földre, hozza el a kígyótól a kincset. Mielőtt a fiú útnak indul, meg kell válnia ruhájától. Megérkezik, elvegyül az ottaniak között. Ételüktől azonban mintegy álomba merül, megfeledkezik királyfi voltáról, küldetéséről. Apja levele téríti magához. Megigézi a kígyót, megszerzi a kincset. Hazatér, megdicsőül.

Máshogy mutatja ki

  • SzSz

„Az utolsó túlélő halálával Auschwitzot beveszi a kirakatból a történelem. Lomtárba kerül, ott porosodik majd a sötétben a tatárjárás és a waterlooi csata közt” – nyilatkozta Röhrig Géza egy interjúban a Saul fia diadalmenetének egyik állomásán –, a Born in Auschwitz egyszerre igazolja és cáfolja e kijelentést azzal, hogy bemutatja, hogyan hatja át a tragédia háromgenerációnyi család életét.

„A vérfürdő nem vonz”

A Star Trek-filmek Spockja jelenleg az AMC horrorsorozatában, a NOS4A2 második évadában adja a Charlie Manx nevezetű gonoszt, de élőben nincs benne semmi fenyegető. A Rhode Island-i forgatáson értük el.

„Gátlástalanul húzogatjuk ki egymás sorait”

  • Láng Dávid

Több mint ezer induló közül ők nyerték tavaly az Öröm a Zene tehetségkutató országos döntőjét, nem sokkal később pedig Lovasi András is kiválasztotta őket a raktárkoncertes gázsiját szétosztó pályázaton. A duóval arról beszélgettünk, mivel győzhették meg a zsűrit, milyen köztük a dalszerzői dinamika, és terveznek-e teljes zenekarrá bővülni.

Ülő ováció

  • Nagy István

Nyolcvanegy éves korában elhunyt minden idők egyik legnagyobb hatású zenei producere, akinek a jelentősége egyedül talán George Martinéhoz fogható; mindketten a modern zenerögzítési technika úttörőinek, lényegében megteremtőinek számítanak.

A földön kívüli selyemszörny

  • Vida Virág

Amióta online térbe kényszerült a színház, új, alkalmazott műfaj jelent meg a művészetek palettáján, amelyet leginkább „előadás-közvetítésnek” lehetne nevezni, és abban különbözik a korábbi színházi közvetítésektől, hogy eddig soha nem látott nyomatékot kap benne az operatőri munka.

Megtalálva

  • Dékei Kriszta

A művészet történetében komoly hagyománya van a nagy elődök másolásának, a témák és a stílusok újradolgozásának.

Eladó, kiadó

Hérodotosz óta sokat változott a közmeg­egyezés azzal kapcsolatban, mik is lehetnek a történetírás elfogadott témái és alkalmatos forrásai.