Sławomir Mrożekkel a krakkói Stary Teatrban (Öreg Színház) beszélgettünk nem sokkal azután, hogy mexikói illetőségű feleségét a szlovák hatóságok vízum hiányában visszazavarták a magyar határról, ha nem is Mexikóba, de Lengyelországba. Mrozek ekkor nem jutott el Budapestre, de lehet, hogy nekünk épp ez volt a mázlink. Ha nincs az a kis affér a vízummal, Pesten biztosan nehezebben állt volna kötélnek. Úgyhogy hála és köszönet az éber szlovák határőröknek! Mrozek kedves volt és udvarias. Egyetlen dolgot kért csak: a színházról és az írásairól ne kérdezzük.
Magyar Narancs: Miért települt haza Lengyelországba, és miért éppen Krakkóba?
Sławomir Mrożek: Azért, mert öregszem. Hatvanhat éves vagyok, nyugdíjaskorú. Harminchárom évet töltöttem emigrációban, s mikor elérkezett az a pillanat, hogy el kellett hagynom Mexikót, természetesen vetődött fel a kérdés: hová? Krakkót mindig a saját városomnak tekintettem, így viszonylag természetes volt, hogy ide jöjjek.
| ||
MN: És miért hagyta el annak idején Lengyelországot?
SM: Ez 33 éve történt, sőt talán kicsit régebben is. A világ egészen másként nézett ki akkoriban, és én is egészen más voltam. Elsősorban a politikai valóság nem volt rám szabva, és egyszerűen nem akartam abban a világban eltölteni az életem hátralévő részét, amelyről akkor azt gondoltam, hogy örökké tart majd. Nem akartam abban a rendszerben meghalni.
MN: De hát ön abban az időben már ismert író volt. Túl volt néhány híres dráma megírásán, tíz kötete meg is jelent.
SM: És akkor mi van? Az, hogy jó volt nekem, hogy egyre ismertebb lettem, nem jelentette azt, hogy ott is akartam meghalni.
MN: De a távozását követően sem szakította meg a kapcsolatát Lengyelországgal, sőt, úgy tűnt, mintha Lengyelország is meg akarta volna tartani önt.
SM: Persze hogy meg akartam őrizni Lengyelországot, olyan értelemben feltétlenül, hogy kapcsolatban maradjak az olvasókkal és a színházi közönséggel, de ez nem csak rajtam múlt. Lengyel turistaként távoztam, lengyel útlevéllel - éppen csak annyi történt, hogy nem jöttem vissza. Aztán egy idő után már követelték, hogy jöjjek haza, de én megtagadtam. Erre mindenféle ronda dologgal megvádoltak, és nem kaptam lengyel útlevelet, illetve nem hosszabbították meg azt, ami volt.
MN: Ha jól emlékszem ez ´68-ban vagy ´69-ben történt.
SM: ´68-ban.
MN: 1968 előtt ön nem nyilatkozott politikai ügyekben, ´68-ban viszont, igaz, röviden, de rendkívül keményen fogalmazta meg a véleményét.
SM: Lehetett volna hosszabban?
MN: Hogyan élte át, hogy e nyilatkozatát követően a "külföldön élő íróból" - ahogy korábban a lengyelek fogalmaztak - hirtelen "áruló" lett?
SM: Én nem lettem áruló!
MN: De a hivatásos Lengyelország akkor így fogalmazott.
SM: Ez igaz.
MN: Ez jelentős különbség volt a korábbiakhoz képest.
SM: Most azt akarja, hogy kioktassam a fiatalabb nemzedékeket arról, hogy hogyan mentek akkoriban a dolgok. Az idősebb korosztály ezt nagyon jól tudja, a fiatalabbakat szerintem viszont egyáltalán nem foglalkoztatja. Attól tartok, unalmas lenne.
MN: Többször is azt nyilatkozta, hogy 1956 márciusában, amikor meghalt Bierut (a Lengyel Egyesült Munkáspárt vezére 1948-56 között - a szerk.), az ön politikai élete befejeződött, szakított a politikával.
SM: Á! Szóval ezt is tudja.
MN: Aztán megírta a Rendőrséget és a Sztriptízt. Szerintem ezek nagyon is politikus darabok.
SM: Ezek nem politikus darabok. Ezek világnézeti darabok. A politika ugyanis technikai dolog, valószínűleg ezért léteznek politikai tudományok, politikai iskolák. A "politikai" jelzővel teljesen fölösleges körülfüstölni bármely írásomat, még az olyan darabokat is, mint a Rendőrség. Bizonyos helyzetekben ezek talán politikai szerepet játszottak, de önmagukban nem politikusak. Ezekről a darabokról például az angolszász országokban, ahol semmiféle tapasztalat sincs a totalitarizmusról, senkinek eszébe nem jut, hogy politikusak lennének. Amikor viszont az Egyesült Államokban adták elő a darabjaimat a 70-es években, akkor az ottani radikális csoportok a washingtoni hatalmi harcot fedezték fel bennük. Aminek persze az égvilágon semmi értelme nem volt, de senki sem tilthatja meg vagy írhatja elő ezt vagy azt az interpretációt.
MN: Ön 1963 óta él külföldön, és meglehetősen sokat vándorolt a világban. Vajon miért nem tudott soha megnyugodni?
SM: Ne essünk túlzásokba. Egyrészt nem is olyan sokat, másrészt, ha az ember egyszer ezt elkezdi, akkor nagyon nehéz abbahagynia, már csak praktikus okok miatt is. Miután elhagytam Lengyelországot, Olaszországban telepedtem le. Harminc-egynéhány éves voltam, és bár maradhattam volna, egy kisvárosban laktam, és az nem olyan hely volt, ahol az ember élete végéig szívesen marad. Ennyi idős korában az embernek olyan helyre kell mennie, ahol történnek a dolgok, ezért áttelepültem Párizsba, ahol 21 éven át éltem. Aztán egy másik életkorba léptem, és úgy éreztem, hogy új horizontra van szükségem. Ez sem tekinthető természetellenesnek. És mivel épp egy mexikói nőt vettem feleségül, normálisabbnak tűnt Mexikóba települnöm, mint mondjuk Kongóba. Nem is, azt ma már Zaire-nak hívják. Tehát Mexikóba költöztem. Mexikóban először nehéz volt, aztán kellemes, majd legutóbb kiderült, hogy kevéssé biztonságos. Ott tényleg rosszak a közbiztonsági állapotok, különösen egy olyan fenyegetett embernek, amilyen én voltam. Egyszóval el kellett hagynom. Tudják, hogy hány éves vagyok. Ebben a korban biztonságosabb visszatérni a hazámba és a saját városomba. Hogy örökre itt maradok-e - örökre: mondjuk a halálomig -, azt nem tudom. Illetve alapvetően tudom, hogy igen. Vagy hogy ma ez a szándékom, de már annyiszor voltak különböző szándékaim, és az életem mégis másképp alakult, tehát a szándékaim ellenére sem kezeskedhetem arról, hogy ez valóban így lesz.
MN: Mikor tudatosult önben először, hogy híres író lett? Mikor szembesült először a világhírrel?
SM: Fogalmazzunk másként, ha kérhetem. Még úgy tűnhet, hogy csak ültem és merengtem azon, hogy ismernek a világban. Persze volt ilyen is, de azért nem ez volt a monomániám. Mondjuk inkább azt, hogy az első darabom, amely megjelent a piacon, az európai színpadokon, majd máshol is, a Tangó volt, amit 1964-ben írtam, még Olaszországban.
MN: És hogy érezte magát ebben az új szerepkörben?
SM: Nagyon jól! Hiszen ha valaki harmincnégy évesen megír egy olyan darabot, amit keresnek és játszanak a világban, az valószínűleg - bárki is legyen az - jól érzi magát, hacsak nem aberrált.
MN: Ön hogy tanult meg írni?
SM: Írni?
MN: Igen. Hogy tanult meg írni?
SM: Nem tanultam.
MN: De...
SM: ...No persze, tanultam. Az általános iskolában. Először az a betűt, aztán a b-t, a c-t. Mint mindenki.
MN: De valahogy csak elkezdett drámát írni?
SM. És akkor mi van? Ön most olyasmit kérdezett, amit már nagyon sokszor hallottam. "Mrozek úr, most mondja el, mi a trükkje, hogyan jöttek ki magából ezek a dolgok, mi az ön fortélya, mi a titka? Mondja már el végre!" De én soha nem mondok el semmit, mert erről nincs mit mondanom. Megírtam az első darabomat, a másodikat, a harmadikat, és ezek - tetszettek. Egyszerűen nincsen titkom.
MN: Mikor volt életében először színházban?
SM: Tizenöt éves koromban. Korábban nem is igen lehettem volna, mert amikor a háború kitört, mindössze kilencéves voltam, az ötéves német megszállás alatt pedig az összes lengyel színházat betiltották, akárcsak az egyetemeket vagy a zeneiskolákat.
MN: És az első találkozás nagy hatással volt önre?
SM: Hát persze hogy nagy élmény volt. Képzeljen el egy olyan nemzetet, amelyet öt éven keresztül üldöztek, és átment mindazokon a szenvedéseken, amelyekről mindannyian tudunk. Ez ma már szinte felfoghatatlan.
MN: És ez az élmény meghatározó volt későbbi pályája során.
SM: Ugye most arra gondol, hogy amikor kijöttem a színházból, hazamentem, és úgy döntöttem, én bizony drámaíró leszek?
MN: Hát, az ember várna valami ilyesmit.
SM: Nem. Nem lettem hirtelen drámaíró. Tovább jártam az iskolába, sőt soha eszembe nem jutott, hogy drámákat írjak. Később alakult úgy, hogy elbeszéléseket kezdtem írni, majd megírtam egy darabot, aztán egy másikat. Így lettem drámaíró.
MN: Tudom, megállapodtunk, hogy nem beszélgetünk a darabokról.
SM: Legalábbis csak korlátok között.
MN: De egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy a drámaírás olyan hétköznapi dolog, mint ahogyan azt ön beállítja.
SM: Nézze, ez egy külön ügy. Vegyük például a kritikusokat. A kritikusokat mindig az érdekli, hogyan készül a darab. Engem viszont egyáltalán nem érdekel. Nem érdekel, mert én csinálom. Minek gondolkodnék még külön azon, hogy hogyan csinálom. Ugyanígy vagyok a színházról való beszélgetéssel. Minek elmélkedjek ezen? Ezért vannak a színiiskolák. Engem ez tényleg nem érdekel.
MN: Nem is olvassa el, amit a darabjairól írnak?
SM: Néha elolvasom, de ez nem fontos. Ugyanis nem tanulok belőle, nem segít a következő megírásában. Nem ők írják meg a következő darabomat. Azt nekem kell megírni. A kritika és az írás két külön dolog, aminek semmi köze egymáshoz.
MN: És milyen viszony fűzi a közönséghez?
SM: Nem hiszem, hogy viszonyról lehetne beszélni. Ez inkább totális függőség. Nekem a színházban a legfontosabb a színész és a közönség. Mert szerző nélkül elképzelhető színház, és rendezőre, díszlettervezőre sincs feltétlenül szükség egy-egy darabnál, de nincs előadás színész és közönség nélkül, mert akkor az nem színház. Engem mint drámaírót is nélkülözni lehetne, de valahogy úgy alakult, hogy még nem távolítottak el. A közönséggel kapcsolatban egyébként nagyon jók a tapasztalataim. A nézők nagy többségével megértjük egymást, és érzelmileg is közel állunk egymáshoz. Egyszerűen szólva: szeretjük egymást. Erre nagy szükségem van, és nagyon nagyra becsülöm.
MN: És mint prózaíró milyennek ítéli a közönségét?
SM: Ilyen értelemben nincs közönségem. Az egyetlen valódi, vagyis látható közönségem az a színházi közönség. A könyveimet félrehúzódva, magányosan olvassák, akik megveszik, és biztosan nem azért, mert engem vágynak látni. Fogalmam sincs, hogy kik ők. Ez tehát egy távolságtartó folyamat. A színházban viszont éppen az a kellemes és kockázatos, hogy a szembesülés közvetlen. Ez különös forróságot ad a színháznak. Talán épp ezzel magyarázható, hogy a regényírók - még a legnagyobbak is - megpróbálkoznak a színházzal. Talán nekik is szükségük van erre a forró kapcsolatra. Még költők is voltak ilyenek. Persze ez nem szokott sikerülni, mert az, hogy valaki képes megírni egy jó verset vagy jó regényt, még nem jelenti azt, hogy jó drámát is ír. És persze fordítva is így van.
MN: Soha nem akart nagyobb lélegzetű prózai művet írni?
SM: Nem.
MN: Miért?
SM: Mert nem vagyok rá képes.
MN: Mit jelent az ön számára a humor?
SM: Erre nem tudok válaszolni. A humor az, amikor nevetnek az emberek. Persze léteznek vastag könyvek komoly tanulmányokkal a humorról, de ezek szörnyen unalmasak. Nem tudom, miért kellene elgondolkodnom azon, amit csinálok. Nincs időm rá, nincs kedvem hozzá, nincs szükségem rá. Ahelyett, hogy elgondolkodnék azon, mit jelent számomra a humor, én inkább rajzolok valami mulatságosat, vagy írok egy komédiát. A komédiák nem úgy születnek, hogy valakik tankönyveket írnak a humorról, azokat valakik megveszik a könyvesboltban, megtanulják a humor szabályait, és aztán írnak egy darabot. Higgye el, tényleg nem arról van szó, hogy nem akarnék válaszolni. Sőt bizonyára vannak olyan általános jellegzetességek, amelyektől valami mulatságos lesz vagy nem, de én ezzel soha nem foglalkozom.
MN: Zavarja önt a népszerűség?
SM: Miben zavarna? A népszerűség jó dolog, hasznos és kellemes, ha nem lép át bizonyos intenzitást. Persze az én népszerűségem összemérhetetlen a rocksztárokéval. Jóval kevésbé vagyok népszerű, mint mondjuk Michael Jackson, és nincs szükségem testőrökre. Az emberi léptékű népszerűség viszont nagyon kedves dolog.
MN: Ön nem túl sokszor és nem szívesen nyilatkozik. Miért?
SM: Miért kéne nyilatkoznom? Most mondja meg. Azért nem nyilatkozom, mert én ilyen furcsa típus vagyok. Az egyik nyilatkozik, a másik nem. Én csak akkor adok interjút, mikor annak konkrét oka van. Tulajdonképpen hosszú-hosszú évek óta nem nyilatkozom, csak például akkor, amikor valamelyik kiadó kiadja egy könyvemet, és kötelez arra, hogy részt vegyek egy sajtótájékoztatón. A kiadókhoz ilyenkor lojális vagyok. Ugyanez a helyzet, ha valamelyik darabomat mutatják be. A színházak ilyenkor sok erőfeszítést tesznek, nagyon jóindulatúak és sok pénzt költenek az előadásra. Tehát nyilatkozom ekkor is annak ellenére, hogy nem szeretem ezt az egészet. ´96 áprilisától tulajdonképpen szünet nélkül nyilatkozom, mindenekelőtt azért, mert elhagytam Mexikót és Lengyelországba költöztem, s úgy gondoltam, meglehetősen furcsa lenne, sőt szinte lehetetlen, hogy ezt a lépést egyetlen szó nélkül tegyem meg. De már be is jelentettem, hogy nem adok több interjút. Mi most azért beszélgetünk, mert Budapestre kellett volna mennem, és ez egyértelműen azt is jelentette, hogy nyilatkozatokat kell majd adnom. De ez tényleg - legalábbis nagyon hosszú időre - az utolsó alkalom. Az is lehet, hogy örökre. Nem tudom.
Az interjúból részletek hangzottak el a Magyar Televízió Körző című műsorában.
