Általános a vélekedés, hogy napjainkban a szeszforgalom átjátszása folyik mindenféle gátlás, belátás nélkül, a cél pedig egyértelmű: a dohányéhoz hasonló zárt értékesítési rendszer kialakítása haveri vállalkozások kedvére.
Január 1-jén lépett életbe az a novemberben elfogadott adószabály, ami a kisebb cégeknek nagyon magas, fix 150 millió forintos jövedéki biztosítékhoz köti a működést (eddig 22 millió volt), vagyis ennyi pénzt le kéne tenni minden vállalkozásnak, mérettől függetlenül, csak úgy folytathatnák az ital-nagykereskedelmet. Ez nagyjából 150-160 középvállalkozás azonnali végét jelentheti, hiszen ezt a pénzt a forgalomból-beszerzésből kell kivonni, ami óhatatlanul a napi kínálat szűkítésével, iszonyú versenyhátránnyal jár. Az érvényes szabály szerint január hónapban a szeszesital-nagykereskedésben részt vevő cégeknek nyilatkozniuk kell forgalmukról, majd áprilisig be kell fizetniük az említett összeget az adóhatóság erre a célra elkülönített számlájára.
Vagy mégsem. Időközben ugyanis a törvényalkotási bizottság fideszes elnöke, Gulyás Gergely benyújtott egy javaslatot, amely szerint árbevétel szerinti sávos tételekben kellene fizetni a jövedéki letétet. Igaz ezt is sikerült elrontani, mivel a beterjesztésben 2016-os dátum szerepelt, vagyis az idén áprilisig igenis ki kellene sóhajtozniuk a cégeknek a 150 milliót. Gulyás ezek után azt ígérte, hamarosan újra előveszik a sávos verziót, és az NGM is ezt akarja, a kisebb vállalkozások nyugodjanak meg, javítják a hibát. Mindezek után a Miniszterelnökség december végén (hivatalosan január 5-én) előállt azzal, hogy mindez sztornó, februárban sürgősséggel kérik a Tisztelt Háztól azt a módosítást, hogy minden maradjon a régiben, vagyis álljon vissza a 2014. január 1-i állapot.
„Bennünket ki akarnak nyírni”
Lapunk megkeresett több érintett kereskedést, mit is gondolnak a jelenlegi helyzetről. Az egyik helyen kerek-perec kijelentették, hogy tudják, ez az utolsó nagy forgalmú szeszes évük, készülnek a „halál utáni életre”: csoki, snack, olcsó bor, kevesebb árbevétel, két-három alkalmazott, címre terítés – a szesz már jövő ilyenkor a csókosok boltja lesz éppúgy, mint a cigi. A kínai tulajdonban levő peremkerületi raktárban előbb ellenőrnek nézik a tudósítót, aztán tökéletes magyarsággal ömlik a panasz: hiába szabályos minden, még az italos kartonok sérülését is árgus szemekkel nézik a fináncok. Haszon most már alig van, „Mercimet is eladtam, tízéves Opellel járok”, ráadásul december végén, a karácsonyi forgalom kellős közepén colostokos, szótlan emberek kezdték méregetni az üzletet, de „egy kurva szót se szóltak, mit is akarnak”. „Ki van ez már nézve valakinek, nyilván” – jön a konklúzió.
A néhány villamosmegállóra lévő, csaknem napra pontosan húsz éve működő szesz-nagykeres vállalkozás tulajdonosa hosszasan forgatja öngyújtóját, mielőtt összegezne. „Bennünket ki akarnak nyírni, de még azt sem tudjuk, hogy kik.” – kezdődik a borús monológ.
„A táblán az áll valóban, hogy nagykereskedés, de ez ma már inkább csak adóhatósági besorolás, mintsem valódi státusz. Mindent összevetve az elmúlt öt-hat évben a tényleges haszonkulcsunk bőven öt százalék alá ment, a költségek, beszerzési árak, folyamatosan emelkedtek, de még ezt is kibírtuk volna, ha a politika nem kavarja meg állandóan dolgokat. Elfogadom, hogy egy családi vállalkozás esetében csaknem kétmilliárd forintos évi árbevétel soknak tűnhet. Ám ebben hatalmas a kockázat is. Hogy ezen haszon legyen, nagyon sok 24-es ampulla-kartont (4 centiliteres szeszt – a szerk.) kell eladnom a kisboltosoknak. A rendes pálinkapiac gyakorlatilag kifújt öt éve, mióta ez a (idézhetetlen jelző – a szerk.) Orbán szabadjára engedte a házi főzőcskét. Nem tudom, hány keresztje van az országban ennek a nagy szabadságnak, de hogy sok, az biztos. Azt sem értem, hogy nálam miért van szinte saját irodája az adóhatósági srácoknak, ezekhez meg soha nem megy senki, pedig a cuccuk kint van a piacon, nekem elhiheti. Még nekem is vételre ajánlottak „tuti házit”, persze címke nélkül. Ja. A digitális jövedéki címkeolvasóval érkező fináncnak meg majd jól megmagyarázom, hogy ez csak a rothadástól megmentett gyümölcs, üvegben. Azonnal be is zárhatnék, jönne olyan büntetés. Ami egyébként így is kinéz, finánc nélkül. Most például fogalmam sincs, kell-e majd fizetnem 150 milliót áprilisban, vagy sem. Lesz-e állami terítőrendszer, meg forgalmazási kvóta, vagy sem. Kollégákkal arra jutottunk, hogy az idén ez a kormány megcsinálja a központi elosztót, mert a haverok trafikjai nem muzsikálnak valami fényesen. Megvan viszont ott minden: raktár, folyamatos jövedéki felügyelet, no meg a baráti kapcsolatok. Hát akkor kisöprik a keményebb szeszeket a legfőbb partnereinktől, a kisboltokból, no meg persze tőlünk is, oszt mehet mindenki az új szerencséje után. Ennyi.”
