Orbán Viktor nem sokkal a 2010-es választások után kijelentette, hogy „egy nemzetgazdaság hazai kézben lévő stratégiai ágazatok, különösen pénzintézetek nélkül gyenge és sebezhető. Az új világban érték lesz a nemzeti vagyon, a hazai tulajdonban lévő bankrendszer, érték lesz az energia, a föld, az élelmiszer, a víz, és a természet értékeit, a köz érdekét az állam tulajdona is védi.” Ennek megfelelően a második Orbán-kormány egyik legfontosabb gazdaságpolitikai törekvése a korábban privatizált állami vagyon visszaszerzése volt, amely sokszor együtt járt az antiliberalizációs és központosítási törekvésekkel. A kormányzat szerint ugyanis az állami tulajdon sokkal inkább garantálja a közcélok érvényesülését, mint a szabad piaci verseny. E törekvések ráadásul népszerűnek is bizonyultak, hiszen a magyar társadalom tekintélyes hányada a rendszerváltás környékén is bizalmatlanul fogadta a piacgazdaságot, és a kapitalizmus iránti bizalom azóta egyre csökkent.
| ||
Mihályi Péter, az MTA doktora és a Közép-európai Egyetem (CEU) professzora ugyanakkor fontosnak tartja kiemelni, hogy a vásárlások mind egyedi intézkedések voltak, a kormány nem hozott külön visszaállamosítási törvényt. „Egy ilyen törvénynek nagyon erős politikai üzenete lett volna. Ráadásul egy törvényből kötelezettségek erednek, esetleg lehetőséget ad kártérítés követelésére, és az Alkotmánybíróság is vizsgálhatja” – magyarázta a Narancsnak. Mihályi szerint lényeges, hogy a Pécsi Vízmű és a Pécsi Közlekedési Zrt. kivételével az állam nem élt erőszakkal. Ellenkezőleg: a legnagyobb vásárlásoknál kifejezetten szívességet tett az eladóknak, rendre túlfizetve őket. A kormány ráadásul folyamatosan bizonytalanságban tartotta a piacot, az államosítások és a nemzetközi tőkét ostorozó nyilatkozatokkal párhuzamosan több mint ötven stratégiai megállapodást kötött multinacionális nagyvállalatokkal. Az államosítások sorozatát Mihályi inkább alapvető koncepció nélküli, ad-hoc ötletek alapján történő vásárlásoknak tartja, míg Voszka Éva, a Szegedi Tudományegyetem oktatója egy korábbi cikkében az 1945 utáni államosításokhoz hasonlította: a stratégiai pontok ellenőrzése, a közérdek érvényesítése végett először az energetikát, a bankokat, a nagyvállalatokat kell elfoglalni. Mihályi összesítése szerint jelentős vagyont mozgatott meg a két Orbán-kormány 2010 óta: több mint 200 céget 1600 milliárd forintot meghaladó értékben vásárolt fel.
Nemzeti bankrendszer
Orbán Viktor először 2012 nyarán beszélt arról a nyilvánosság előtt, hogy túl sok nagy bank van Magyarországon, és konkrét célként nevezte meg, hogy a bankrendszer legalább felének magyar tulajdonban kell lennie. A miniszterelnök kívánsága alig egy év alatt megvalósult, és a kormány jelentős lépéseket tett egy nemzeti pénzintézet, azaz az ellen-OTP létrehozása felé.
A Magyar Fejlesztési Bank (MFB) már 2012 szeptemberében megvásárolta a német DZ Bank 38,5 százalékos részesedését a Takarékbankban, és ezzel a kormány befolyást szerzett a takarékszövetkezeteket tömörítő Országos Takarékszövetkezeti Szövetségben (OTSZ). 2013 nyarán a kormány elrendelte a takarékszövetkezetek kényszerintegrációját (amelyet néhány baráti pénzintézet megúszott, lásd: Így úszta meg az államosítást a DRB, Magyar Narancs, 2015. április 5.), amelyek ezután már csak nevükben maradtak szövetkezetek. Augusztusban – ahogyan az OTSZ alelnöke, Turi Dénes fogalmazott, kényszer alatt – a Takarékbank közgyűlése elfogadta az új alapszabályt, kinevezte a takarékszövetkezeti integráció vezetőit, és döntött a Magyar Posta 655 millió forintos tőkeemeléséről is. Ezzel az állam részesedése 51 százalékra nőtt a Takarékbankban. A 128, mintegy 800 milliárd forintot kezelő, korábban önálló takarékszövetkezet államosítását (lásd: Lerohanás, Magyar Narancs, 2013. július 11.) az a Vojnits Tamás vezényelte le kormánybiztosként, aki az FHB vezetői székéből érkezett a közigazgatásba, ezért a piacon már akkor tartotta magát az a feltételezés, hogy az egész manőver mögött Spéder Zoltán, az FHB tulajdonosa áll. A pletykákat nemcsak az erősítette, hogy a Magyar Posta igazgatóságának tagja és az MFB igazgatóságának elnöke is egy volt FHB-vezető, Lontai Dániel lett, de az is, hogy közben a posta stratégiai partnerséget kötött az FHB-csoporttal.
A Takarékbank államosítása csak átmeneti volt. 2014 márciusában az FHB tulajdonában álló Magyar Takarék 9 milliárd forintért megszerezte a Takarékbank 55 százalékát, szeptemberben pedig a Magyar Posta vásárolta be magát az FHB-ba. Az FHB Kereskedelmi Bank 49 százalékáért 28,5 milliárd forintot fizetett a posta, decemberben pedig tovább erősödött a szövetség: a Takarékbank, a takarékszövetkezeti integráció, valamint az MFB is csatlakozott a posta–FHB-partnerséghez. A posta és a takarékok országos hálózata, a takarékok és az FHB eszközállománya már önmagában jó alapot biztosít a nemzeti pénzügyi szolgáltató létrejöttéhez. Ezt csak erősíti a további tőkebevonás lehetősége (az MFB partnersége) mellett, hogy a Magyar Posta 2013-ban tulajdont szerzett a Díjbeszedő Holdingban és a Díjnetben is.
Barátságosabb körülmények között zajlott le az MKB és a Budapest Bank állami felvásárlása. A német kormánnyal kötött megállapodás keretében a BayernLB-nek mindenképp túl kellett adnia az évek óta rendre 100 milliárdos veszteséget termelő magyar leányvállalatán. A magyar kormány 2014 nyarán 55 milliárd eurót (17 milliárd forintot) fizetett az MKB-ért. A kormány célja, hogy a rossz hitelektől megtisztítva pár éven belül nyereségessé tegye, hogy aztán újra eladhassa. Az MKB tulajdonosi jogait egyébként az a jegybank gyakorolja, amely a bank felügyeletét is el kellene, hogy lássa.
Tavaly az amerikai General Electric (GE) úgy döntött, világszerte leépíti pénzügyi érdekeltségeit, így került eladósorba az amúgy jól teljesítő Budapest Bank. Az ügylet végül idén zárult le, a vételár 700 millió dollár (195 milliárd forint) volt. Az eredeti tervek szerint az MKB-val összevonva, egyben szerették volna értékesíteni a Budapest Bankot, ám úgy tudjuk, a kormányon belüli csatározások miatt ez a terv lekerült a napirendről. A kormány részéről ráadásul a tőzsdei értékesítés is felmerült, kérdés azonban, hogy ebben az esetben miként lehetne garantálni a kívánt magyar tulajdon megtartását.
A bankszektor szempontjából nem túl jelentős, de nem tanulságok nélküli, hogy az állam 2013 nyarán 3 milliárd forintért megvette a Töröcskei István tulajdonában álló Széchenyi Bank 49 százalékát, amely alig öt hónappal később csődbe is ment. Nagyjából ezzel egy időben az állam Demján Sándort is kisegítette: a Gránit Bank 49 százaléka 2,58 milliárdot ért a Nemzetgazdasági Minisztériumnak. 2015 elején Orbán Viktor az EBRD-vel közösen bejelentette, hogy békét köt a bankokkal, az állam nem terjeszkedik tovább a szektorban, és nem növeli tovább a terheiket. Ugyanekkor szándéknyilatkozatot írt alá az osztrák Erste Bank 15 százalékos megvételéről is, ám az ügylet azóta sem köttetett meg.
A növekvő állami szerepvállalást a kormány által kívánatosnak tartott koncentráció és magyar tulajdon mellett persze más is motiválta. A Takarékbank vagy a Széchenyi Bank esetében felmerül a barátok megsegítésének lehetősége (nem tudjuk még, kié lesz az MKB vagy a BB), de a gazdaságpolitikai szempontokat sem szabad figyelmen kívül hagyni. A válság után szükségszerűen visszaesett a hitelkereslet, ahogyan a banki magatartás is visszahúzódóbbá, a növekedést kevésbé támogatóvá vált. A banki hitelezés mértéke miatt a kormány többször is kifejezte elégedetlenségét, a hitelezés beindulását és ezzel a gazdaság növekedését pedig minden eszközzel elő akarta segíteni. Részben ezért volt szükség a bankok szorosabb irányítás alá vonására, az alacsony jegybanki alapkamatra és a jegybanki Növekedési Hitelprogramra is. Ahogy azonban a gazdaság beáll a normális kerékvágásba, beindul az építőipar és emelkedni kezdenek az ingatlanárak, úgy fog csökkenni az állami tulajdon mértéke is a bankszektorban, vélik a Narancsnak nyilatkozó piaci források.
Tavaly az állam behúzta a bankközi elszámolásokat lebonyolító Giro Zrt.-t (10 milliárd forint) idén pedig a Budapesti Értéktőzsdét (BÉT) is (13,2 milliárd), ezeknek azonban nincs piacbefolyásoló jelentősége forrásaink szerint. A Giro a banki infrastruktúra alapvető része, itt indokolt a jegybank jelenléte, míg a BÉT tulajdonjoga inkább szimbolikus jelentőségű. A kormány szeretné fokozni eddig nem túl jelentős tőzsdepiaci szerepét, és forrásaink szerint a tulajdon akkor is jól jöhet, ha az állam mégis túladna az utóbbi években felhalmozott vagyon egy részén.
A Magyar Nemzeti Bank étvágya azonban nem csökken. Matolcsy György elnöksége alatt a jegybank hat alapítványt hozott létre 250 milliárd forintból (lásd: Anomáliák a jegybank alapítványainál, Magyar Narancs, 2015. augusztus 27.), kastélyokra és egyéb ingatlanokra elment mintegy 22 milliárd, műtárgyakra 30 milliárdot szán az MNB, de jutott 200 millió egy különleges versenyzongorára is. A legutóbbi hírek szerint Matolcsyék szemet vetettek a fővárosi Bálnára is, ahová egy pénztörténeti múzeum mellett a frissen alapított doktori iskolájukat is átvinnék.
| ||
Ha áram van
Az energetika volt a másik olyan szektor, ahol az állam kiemelten fontosnak tartotta az állami tulajdon növelését. Noha ebben az ágazatban a korábbi kormányok is szerettek volna visszaállamosítani, az iparági lobbi rendre erősebbnek bizonyult. A gázüzletág visszavételéről még a Bajnai-kormány kezdett tárgyalni, ám az Orbán-kormány konkrét politikai célként fogalmazta meg az állami tulajdon szükségességét, a gázárak befagyasztásával, majd a többszöri rezsicsökkentéssel pedig aktívan tett is azért, hogy a cégeknek ne érje meg tovább az országban maradni. 2012 nyarán a kormány arról döntött, hogy kizárólag állami tulajdonban lehet stratégiai földgáztározó, Orbán pedig nem sokkal később arról beszélt, hogy a közszolgáltató cégeknek nonprofittá kell válniuk. Ahogyan a bankszektor esetében, úgy ezeken a területeken is gyorsan cselekedett a kormány. Az egyik főszereplő az a Magyar Villamos Művek (MVM) Zrt. lett, amelynek vezetőit a 2010-es kormányváltás után az elsők között cserélték le. A Mol 22 százalékos részvénycsomagját 2011 júliusában vette vissza az állam az orosz Szojuznyeftegaztól, 500 milliárd forintért. 2013-ban az E.ON-csoport is megszabadult földgáz-nagykereskedelmi és -tároló leányvállalataitól (E.ON Földgáztrade, E.ON Storage, Panrusgaz), erre több mint 280 milliárdot költött az állam nevében az MVM. Az elmúlt négy évben állami kézbe került a Bakonyi erőmű, a Székesfehérvári Fűtőerőmű (7 milliárd), az MMBF gáztározó (140 milliárd), és a Főgáz (41 milliárd) is.
A 2012-ben alapított MVM Net Zrt. volt az egyetlen indulója – és így nyertese is – annak a pályázatnak, amelyet a 450 MHz-es mobilfrekvencia működtetésére írt ki a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság; 150 millió forintért 10 évre lett a frekvencia az MVM cégéé. A rendszer kiépítése 100 millió dollárba kerülhet, ám ha kiépül, sokat lehet majd keresni, a bevételeket éves szinten 15 milliárd forintra becsülik. Az MVM a vásárlások finanszírozásához kénytelen volt annyi hitelt felvenni, hogy a korábban nyereséges cég masszív veszteségeket kezdett termelni az utóbbi években. Noha a vállalat szándéknyilatkozatot írt alá az E.ON-nal az áramszolgáltatás átvételéről is, erre a források kiapadása miatt nem került sor.
Februárban viszont megalakult az Első Nemzeti Közműszolgáltató (ENKSZ) Zrt. Németh Lászlóné felügyelete alatt (a volt fejlesztési miniszter jelenleg a Miniszterelnökség nemzeti pénzügyi szolgáltatásokért és postaügyekért felelős államtitkára). Az ENKSZ átvette a Főgáz ügyfeleit, idén pedig az E.ON, a GDF Suez és a Tigáz is kiszállt a lakossági gázpiacról, ezzel az ENKSZ-nek már 1,6 millió, 2016 végéig pedig 3,4 millió ügyfele lesz. A nemzeti közműcég jövő év elejétől az áramszolgáltatásba is beszáll. December végén tartja ugyanis az Elmű Nyrt. és az Émász Nyrt. azt a rendkívüli közgyűlését, melyen arról döntenek, átruházzák-e a tulajdonukban lévő Elmű-Émász Ügyfélszolgálati Kft.-t. A német hátterű cég kétmilliós ügyfélköre így a nemzeti közműholdinghoz kerülhet át, a vételár pedig 10 milliárd forint lehet a Magyar Nemzet szerint. Németh Lászlóné novemberi nyilatkozata szerint a kormány további befektetéseket is tervez az energiaszektorban. Egy javaslat szerint az infrastruktúra területén vásárolnának érdekeltségeket a kereskedő cégek mellé, a szükséges forrást pedig az MFB hitelezné meg a nemzeti holdingnak. Azt már az Index derítette ki, hogy ezekre az újabb vásárlásokra 955 milliárdot szán az előterjesztés, melyek végeztével úgy alakítanák át a szabályokat, hogy az államnak már ne legyenek olyan veszteségei, mint a multiknak.
A fentieken kívül egy sor további közműszolgáltató is önkormányzati kézbe került 2010 után (a Fővárosi és a Pécsi Vízművek, a Fővárosi Csatornázási Művek, a Budapesti Szennyvíztisztító, a szemétszállítást pedig rendeleti úton tette nonprofit szolgáltatássá a kormány, így azok is szinte kivétel nélkül állami-önkormányzati tulajdonba kerültek vissza). Mihályi Péter év elején megjelent tanulmányában azt írja, hogy a közszolgáltatások terén végrehajtott államosítások fő célja a fogyasztói árak feletti kontroll visszaszerzése volt. Egy sor államosított szolgáltatásnál (például a vízközműszektorban, a csatornázás, a hulladékgazdálkodás, a kéményseprés, a fémhulladék-kereskedelemben) „valóban szükség volt egy koncentrációs folyamatra, mert a működő vállalkozások többsége túlságosan kicsi volt”. Ám amikor az államosítások hosszú távú hatásairól és az elmaradt beruházásokról kérdeztük az MTA professzorát, már pesszimistább volt: „Az állam jellemzően spórol a beruházásokon, és majd az lesz, ami a szocializmusban volt. Többször lesz áramszünet, és lassabban javítják majd ki a hibákat. A modern társadalmak fontos eleme, hogy a bonyolult rendszerek hibatűrő képessége nagy. Nem fog hirtelen összeomlani, eldöcög még sokáig, csak kicsit rosszabbul.” Iparági becslések szerint csak ebben a szektorban több ezer milliárdos beruházás válik szükségessé a következő években.
Tovább is van
A két stratégiai ágazat mellett egy sor egyéb, korábban privatizált vállalatot is felvásárolt az állam. Az oktatás központosítása nemcsak az iskolák Klik alá vonását hozta magával, de a teljes, 17 milliárd forint értékű tankönyvpiac államosítását is. Így került állami kézbe, majd szűnt meg a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó és az Apáczai kiadó (7 milliárd). Előzetes bejelentés nélkül államosították az országos földfelszíni és műholdas televízió- és rádióműsor-szolgáltatásért felelős Antenna Hungáriát (55 milliárd forint). A győri Rába megvételéről 2011-ben született döntés, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő 6,3 milliárd forintot költött a vásárlás előtti években már lejtmenetbe került cégre egy olyan konstrukcióban, melyben a buszgyár menedzsmentje járt a legjobban. 750 milliót ért meg a Mahart PassNave Kft. 51 százaléka, a csődközeli Bombardier Transportation pedig több mint kétmilliárdot – a céget állítólag azért kellett megmenteni, mert Szijjártó Péter futsalcsapatának a névadója mégse mehet csődbe. A MÁV továbbá visszakapta a pályaudvarok üzlet- és vendéglátó-helyiségeit üzemeltető Utasellátót is, az eladók a CBA tulajdonosai voltak, de a tárgyalások így is sokáig húzódtak; a vételár végül 1,9 milliárd forint lett.
Kaposvár 3,5 milliárdot, Gyula 1,8 milliárdot, Pápa pedig 1,5 milliárdot kapott húsüzemének megmentésére, ennek ellenére a pápai gyár idén ismét csődközelbe került. A Fradi focicsapatáért ötmilliárdot fizetett az állam, és így már az összes első osztályú csapat stadionja az államé. Négymilliárdba került a Hajógyári szigeten lévő ingatlanok visszavásárlása, a készenléti szervek Tetra rádiórendszerét működtető Pro-M Zrt. pedig húszmilliárdba. Mihályi összesítése szerint 2012 és 2013 között a kormány 20 PPP projektet vásárolt vissza 15 milliárd forint értékben (köztük sportpályákat vagy az MTV óbudai székházát), az Emberi Erőforrások Minisztériuma pedig augusztusban jelentette be, hogy az egyetemi PPP-s ingatlanokat szeretné visszavenni, erre 5,3 milliárd forintot különítettek el. A Seuso-kincsek egy részének bérléséért 4,5 milliárd forintot fizetett a kormány, az uniós pénzek pályáztatását kezelő szoftvert tulajdonló Welt 2000 Kft.-ért pedig 800 milliót, szintén emlékezetes körülmények között. A magánnyugdíjak államosításával (lásd: Feloszt, kiró, elvesz, Magyar Narancs, 2015. november 5.) is egy sor részvény került vissza az államhoz. Mihályi tanulmánya szerint pedig a törleszteni képtelen devizahitelesek lakóingatlanait a Nemzeti Eszközkezelő vásárolta meg: összesen 14 ezer lakás került így állami tulajdonba, de arról nem tudni semmit, ezekkel mihez kezd az állam.
Rossz gazda
Noha visszaállamosítási hullám máshol is volt a régióban, azok nem voltak ennyire átfogóak, mint a 2010 utáni magyarországi bevásárlások – magyarázta Mihályi a Narancsnak. Az államosítások mögött szerinte azonban jellemzően nem volt átfogó koncepció, a vásárlások nagyobb része ad hoc ötletek és részérdekek alapján történt (lásd a Rába vagy a takarékok esetét).
Az állam gazdasági szerepvállalásáról, az állami tulajdon ideális mértékéről nincsen konszenzus, az erről zajló viták válságok idején pedig rendre felélénkülnek. Önmagában ugyanis az állami tulajdon még nem probléma, hiszen elvileg egy állami vállalat is működhet ugyanolyan jól, mint egy magáncég. Azt, hogy egy köztulajdonban lévő cég mennyire sikeres, az adott országban lévő intézményrendszer minősége határozza meg – és ez az, ami aggodalomra adhat okot. A World Economic Forum szeptember közepén tette közzé a világ 140 országát rangsoroló versenyképességi listáját, melyen az ország megítélése 2010 óta folyamatosan romlik. Az állami intézmények rangsorában Magyarországnak a 97. helyet sikerült megcsípni (előttünk végzett Irán, Mongólia, Kenya vagy Botswana), az eredményt különösen lehúzzák a tulajdonjogok érvényesülését, a korrupció mértékét, a részrehajló szabályozást vagy a jogbiztonságot értékelő mutatók. Az tehát, hogy egyes vélemények szerint az állam „túl nagyra nőtt”, még nem lenne baj – a probléma az, hogy a jelenlegi magyar intézményrendszerben a gazdasági növekedés és a társadalmi felzárkózás legnagyobb akadálya maga az állam.
| Nem csak vettek, elvettek 2010 után a kormányzat nem csupán direkt államosításokkal avatkozott bele a piaci tulajdonviszonyokba. A lakossági gáz és áram árát már 2010-ben befagyasztotta a kormány, majd a választások előtt jött a rezsicsökkentés (többek között a távhő, a víz, a csatorna, a szemétszállítás, a kéményseprés díjait érintve), mely nemcsak kitűnő kampányeszköznek bizonyult, de gyakorlatilag az érintett cégek jövedelmezőségét is lenullázta. A kiválasztott baráti magáncégeket hozta helyzetbe a trafikok, a szerencsejátékok vagy a felszámoló cégek piacának teljes újraosztása, illetve a földtörvény átírása. Ebbe a sorba illeszthetők az egyes piaci cégeket kedvezően, másokat hátrányosan érintő intézkedések, mint a telekommunikációs, a pénzügyi és a kereskedelmi különadók, a plázastop vagy a kötelező vasárnapi zárva tartás. Közvetett államosításra is volt bőven példa azokon a területeken, ahol a korábbi szabad versenyt a kormány azzal számolta fel, hogy új, állami monopóliumot hozott létre. Erre példa az étkezési utalványok piaca, de állami felügyelet alá került a fémfelvásárlás és a babakötvények jegyzése is. Immáron kizárólag az állam bonyolíthat le uniós pályázatokat, csak állami tulajdonú mérnöki iroda tervezhet uniós finanszírozású beruházásokat, ahogy állami monopólium lett az igazságügyi szakértői DNS-vizsgálat is. Létrejött az állami reklámköltéseket koordináló (és baráti ügynökségeket foglalkoztató) Nemzeti Kommunikációs Hivatal, jövőre pedig megalakul a Kincstári Jogügyi Igazgatóság, amely gyakorlatilag az állam saját ügyvédi irodája lesz. Mihályi Péter szerint a kormány azokat az ágazatokat pécézte ki, amelyek működése helyhez kötött, ezért nem tudják elhagyni az országot – azaz vagy csődbe mennek, vagy kénytelenek eladni a cégüket a megfelelő embereknek. |
| Ebből futja A GDP mintegy öt százalékát kitevő államosítások alapvetően nem érintik a költségvetés egyensúlyát. Az állami pénz helyett állami vagyon jelenik meg a könyvekben, így a hiány nem nő. Mihályi Péter szerint a költségek 5–10 éven belül jelennek meg, mert a cégek fenntartása, a szükségessé váló beruházások százmilliárdos nagyságrendű felesleges kiadással terhelik majd a költségvetést. A vásárlásokhoz szükséges pénzeket változatos forrásból teremtették elő. Előfordult, hogy a vásárlónak hitelt kellett felvennie, volt, hogy saját forrásból sikerült megoldani, de sokszor a központi költségvetés terhére történt a vásárlás. Az Állami Számvevőszék jelentéseiből és az elmúlt évek költségvetéséből pedig az látszik, hogy a kormány az államosításhoz szükséges összegeket az oktatáson, az egészségügyön, a nyugdíjakon és a szociális ellátásokon spórolta meg. |
