A magánnyugdíjpénzek nyomában - Feloszt, kiró, elvesz

  • Keller-Alánt Ákos
  • 2015. november 18.

Belpol

A 2011-ben államosított 3000 milliárd forintnyi nyugdíjvagyon utolsó részleteit a múlt héten verte el az állam. A GDP tíz százalékát kitevő összeg a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alaphoz került, ám az elmúlt négy évben az alap kiürült, az adósság alig csökkent, nyugdíjreformról pedig már nem is beszél senki.

A 2010-es választások után az Orbán-kormány politikai okokból nem folytathatta a korábbi évek megszorító intézkedéseit, a hiánycélok elengedéséhez pedig Brüsszel engedélyére lett volna szükség. Azért, hogy a költségvetés hiánya és az államadósság mértéke magasabb lehessen a korábban vállaltnál, és így nagyobb mozgástere legyen a kormánynak, Orbán Viktor a nyár elején Brüsszelbe utazott. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság akkori elnöke azonban világossá tette, hogy az EU nem enged a korábbi megállapodásokból, így a kormánynak sürgősen pénz után kellett néznie. Így merült fel már júniusban, hogy a kötelező magán-nyugdíjpénztári befizetéseket az állami kasszába irányítsák. Orbán Viktor 2010 októberében jelentette be hivatalosan, hogy egy átmeneti, 14 hónapos idő­szakra felfüggesztik az átutalásokat. A 2011 végéig tartó felfüggesztés során hárommillió magyar havonta átlagosan tízezer forintnyi magán-nyugdíjbefizetése nem a pénztárakba, hanem az állami kasszába vándorolt. Matolcsy György gazdasági miniszter szerint ezzel nem ért volna kár senkit, hiszen az elvont összeget utólag jóváírták volna a számlákon. Azt, hogy majd vissza lehet térni az állami rendszerbe, már ekkor elkezdték pedzegetni, a helyzet komolyságát demonstrálandó ki is nevezték nyugdíjvédelmi miniszterelnöki meg­bízottnak Selmeczi Gabriellát. Az összesen 420 milliárd forintos elvonást a 3,8 százalékos GDP-arányos költségvetési hiánycél miatti kényszerrel indokolták.

Eleinte nem mondták ki, hogy a cél a második pillér teljes beszántása, az erre utaló jelek azonban egyre sűrűsödtek. Megszüntették az újonnan munkába állók kötelező tagságát, kiderült, hogy a pénztáraknál maradókat mégsem kompenzálják, leállították a Pénztárak Garanciaalapjának kölcsönfelvételi lehetőségét a Magyar Nemzeti Banktól, és eltörölték az állami készfizető kezességet. Novemberben jött a fenyegetés, hogy aki nem lép vissza az állami rendszerbe, az nem kap majd állami nyugdíjat, viszont a visszatérőket örökölhető egyéni számla várja majd a „szabad pénztárválasztás” jegyében. 2011 elején végül automatikusan átléptettek mindenkit az állami rendszerbe, aki nem kérte az ellenkezőjét: a tagok mindössze 3 százaléka, 102 ezer fő tartott ki ekkor valamelyik pénztár mellett. A visszalépők korábban befizetett teljes vagyona az Államadósság Kezelő Központ működtette Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alaphoz került. A kivéreztetés indoka az volt, hogy a  pénztárak tipikus példái a magánérdeknek a közérdek kárára való térnyerésére: Orbán szerint ugyanis arra kötelezték az embe­reket, hogy a kasszákban kockáztassák és a rulettasztallal egy lapon említhető tőzsdére vigyék a pénzüket, pedig a nyugdíjak értékét csak az állam tudja garantálni. Selmeczi a pénztárak „luxusprofitjáról” és drága működésükről beszélt: a miniszterelnöki megbízott szerint a pénztárak a befizetések 5,8 százalékát költötték saját magukra, ám a PSZÁF beszámolója szerint ez mindössze egy százalék körüli összeget tett ki.

Elszállt a hat és fél négyes metró

2011 júniusában kezdték el a pénztárak átutalni volt tagjaik befizetéseit az államnak, a teljes vagyon 3000 milliárd forintot tett ki. A pénz elköltésének azonnal neki is látott a kormány. A mintegy 1400 milliárd forint értékű állampapír azonnal megsemmisült, hiszen visszakerült a kibocsátóhoz, 233 milliárdot pedig hozamként megkaptak a korábbi pénztártagok. A központi költségvetésnek 459 milliárd jutott, a különböző értékpapírok eladásán 18 milliárdot, az árfolyam gyengülésén pedig 200 milliárdot bukott az állam – fél év elteltével kevesebb mint 690 milliárdnyi vagyon maradt az alapnál. A következő évek is hasonlóan teltek: jutott pár százmilliárd az államadósság csökkentésére (közte az IMF-hitel visszafizetésére), az önkormányzatok adósságának törlesztésére. Évről évre kisegítették a költségvetést is, ha kellett, hol a tb, hol a nyugdíjkassza hiányát pótolták ki, de jutott a Mol-felvásárlásra, a gáztározók megvételére és egyéb folyó kiadások finanszírozására is a nyugdíjvagyonból. 2012 végén egy törvénymódosítással lehetővé tették, hogy az alap az eszközeit térítésmentesen átadja a Magyar Nemzeti Vagyonkezelőnek (MNV). E lehetőséggel azonnal éltek is, év végén több mint 136 mil­liárd forintnyi papírt – főleg részvényeket – kapott meg ingyen az MNV. 2012 végén 316 milliárd forint volt az alap vagyona (úgy, hogy új átlépők további 51 milliárdot vittek magukkal), 2013 végére viszont már csak 200 millió forint maradt az alapnál, mely egy év alatt megfeleződött, és idénre valószínűleg teljesen el is fogyott. A rosszkor eladott részvényeken és befektetési jegyeken összesen 110 milliárd forint, az átvett ingatlanokon pedig 300 milliárd volt a veszteség az elmúlt négy évben. Az MNV a megkapott részvényeket hol beépítette az egyre növekvő állami tulajdonba (Rába, Mol), hol pedig eladta azokat. Október végén a teljes OTP-pakettet sikerült értékesíteni, 74,5 mil­liárd forintért (ez 6 százalékkal alacsonyabb ár, mint az eladást megelőző napi tőzsdei érték, igaz, 15 százalékkal magasabb, mint a részvények nyilvántartási értéke volt). Nem lehet tudni azonban, mi lett a sorsa azoknak a külföldi részvényeknek és ingatlanalapoknak, melyeket (mivel a kincstár nem kezelheti) pályázat útján az ING kezelésébe adtak.

Mit csináltatok a pénzünkkel?

Mit csináltatok a pénzünkkel?

Fotó: Marjai János / MTI

 

Nyugdíjreform és államadósság

A Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alap vagyona tehát elfogyott, de lett-e nyugdíjreform vagy csökkent-e az adósság? A 3000 milliárd forint a magyar GDP tíz százalékával csökkenthette volna az államadósságot, ám ez – amint a fentiek nyomán gyanítható – nem történt meg. A pénz nagyobb része (az NGM szerint 2500 milliárd) valóban az államadósság csökkentésére ment el, és részben ennek eredményeként a 2010 végén még 81,8 százalékon álló GDP-arányos mutató 2014 végére 77,3 százalékra csökkent. A változás tehát nem éri el a GDP 10 százalékát, sőt, ha nem a gazdaság bővülése miatt is egyre alacsonyabb GDP-arányos százalékot, hanem a bruttó összeget nézzük, akkor az államadósság nőtt is, nagyjából 2700 milliárd forinttal. Az adósságpálya valóban csökkenő, ám az utóbbi években ezt többször is csak kis rásegítéssel sikerült elérni. Mivel az államadósság értékelésekor a befektetők és az intézmények a december 31-i állapotot nézik, be lehet vetni apróbb trükköket. Ilyen például az állami vállalatoknál lévő államkötvények ideiglenes visszavásár­lása, de 2013 végén feltehetően az MNB is ­be­avatkozott a forintárfolyamba, hogy a devizában denominált adósság értéke kedvező legyen (erre utal legalábbis, hogy december végén pont annyi volt a forint-euró árfolyam, amennyivel a korábban elfogadott költségvetés számolt).

Ami a nyugdíjreformot illeti, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az elmaradt. A nyugdíjkorhatár folyamatosan emelkedik (férfiak esetében már vészesen közelíti a várható élettartamot), és több lépést nemigen tett a kormány a rendszer fenntarthatóságáért. Az egyéni számlák ígéretéből mindössze annyi valósult meg, hogy a nyugdíjfolyósító honlapján elérhető, mennyi járulékot vontak le tőlünk eddig (csak 2013-tól és 40 ezer főnek él egyelőre a szolgáltatás). Ez azonban nem valódi számla, mert a nyugdíjrendszer nem tőkefedezeti: a mutatott összeg virtuális érték, ami alapján valamikor, valahogyan kiszámolják a nyugdíjunkat. Maradt tehát a magától hamarosan összeomló felosztó-kirovó rendszer, amit a tehetősek önkéntesen kiegészíthetnek (lásd keretes írásunkat). A pénztárak és tagjaik száma pedig folyamatosan csökken. 2012 elejétől újra át lehetett lépni az állami rendszerbe, így idén év elejére már csak kevesebb mint 60 ezren maradtak tagok.

Az új rendszernek 10 pénztár vágott neki négy évvel ezelőtt, mára mindössze négy tartja a frontot. Pedig a kormány mindent megtett, hogy elmeszelje a pénztárakat. A csökkenő taglétszám és a csökkentett bevételek miatt (korábban a díjak 4,5 százalékát lehetett működési költségre fordítani, aztán már csak 0,9 százalékot, ezt emelték vissza idén januártól 2,5 százalékra) azonnal megszűnt az Erste, az Aegon, és később feladta az OTP, a Pannónia, az Aranykor és az ING is. 2011 elején még törvényt is módosítottak annak érdekében, hogy a Kehi vizsgálódhasson (mondván, közpénzekről van szó) a pénztá­raknál. A szervezet kapott is extra 240 millió forintot a vizsgálódásra, amelynek a vége három pénztár elleni kilenc büntetőfeljelentés lett sikkasztás és hűtlen kezelés gyanújával. Ezek aztán ennyiben is maradtak, az ügyeket ugyanis a Nemzeti Nyomozó Iroda részben bűncselekmény hiányában, részben bizonyítottság hiányában megszüntette. De legalább a PSZÁF ki tudott osztani néhány millió forintos bírságot a pénztáraknak, jellemzően adminisztratív hibákra hivatkozva.

Azt talán már felesleges is megjegyezni, hogy a kormányzati retorikával szemben a kasszák kifejezetten jól gazdálkodtak a rájuk bízott pénzzel. A válság után már 2010-ben megindult a korrekció, és már akkor is jóval az inflációt meghaladó hozamokkal dolgoztak, amikor Orbánék „rulettezésről” beszéltek. Az elmúlt évekre a 9–12 százalékos infláció feletti reálhozam volt a jellemző, így a pénztárak kezelésében lévő vagyon folyamatosan nő, szemben az állami kézbe került nyugdíjvagyonnal.

A kormánynak azonban a négy megmaradt pénztár (Budapest Bank, Horizont, MKB, Szövetség) 200 milliárdos vagyonára is fáj a foga, ezért idéntől törvény mondja ki: meg kell szüntetni azt a pénztárat, ahol a megelőző hat hónap átlagában legalább két hónapon keresztül a tagok kevesebb mint 70 százaléka fizette be a kötelező havi tagdíjat. Ezt a lécet eddig mind a négy talpon maradt pénztár megugrotta. Hiába maradt valaki azonban a pénztárnál, és menne nyugdíjba, nem fér hozzá a pénzéhez. Az egyösszegű kifizetési forma január elsejével megszűnt, a járadékszolgáltatást a törvény nehezíti meg. Annak a pénztárnak ugyanis, amely nyugdíjat fizetne, 100 millió forintos saját tartalékkal kell rendelkeznie, és szükséges az MNB engedélye is. Ezek nélkül csak biztosítón keresztül lehet kifizetni a nyugdíjakat, ez pedig szintén a pénztárak költségeit növeli. Mivel a részletszabályok nem egyértelműek, kifizetésekről még egyik pénztár sem állapodott meg biztosítóval, így azok tisztázá­sáig a kifizetések biztosan állnak.

Emlékeztető

A hagyományos felosztó-kirovó nyugdíjrendszer lényege, hogy az aktív keresők járulékaiból fizetik ki a jelenlegi nyugdíjasokat. Ha egy társadalomban a keresők és a nyugdíjasok aránya állandó és a fiatalok vannak többen,
a rendszer elvileg stabil hosszú távon is, bár ekkor is problémás lehet, hogy a majdani nyugdíj mértékét nem lehet előre tudni. Ám ahogy a legtöbb modern társadalom, a magyar is rohamosan öregszik: pár évtized múlva olyan sok nyugdíjas és olyan kevés fiatal lesz, hogy külső beavatkozás nélkül a rendszer összeomlik. Ezt a nem túl bonyolult összefüggést ismerte fel 1997-ben a Horn-kormány, amikor részben lehetővé, felmenő rendszerben pedig kötelezővé tette a magán-nyugdíjpénztári tagságot, létrehozva ezzel a nyugdíjrendszer második pillérét. A tagok a nyugdíjjárulékuk egy részét tehát nem az államnak utalták el, hanem az általuk választott pénztárnak, amely azt különböző értékpapírokba fektetve igyekezett évről évre nagyobb hozamot elérni. A tagok az állami nyugdíj 75 százalékára lettek volna jogosultak, amit a magánnyugdíjként befizetett pénzük és azok hozamai egészítettek volna ki. Ezzel hosszú távon jól jár az állam (hiszen kevesebb nyugdíjat kell kifizetnie, és öngondoskodásra neveli polgárait) és a nyugdíjas is, hiszen kiszámíthatóbb ellátást kap, az egyéni nyugdíjszámlák értékét ugyanis folyamatosan követni lehetett. Harmadik pillérként pedig megjelentek az önkéntes nyugdíjpénztárak is, melyek igénybevételét az állam adókedvezményekkel ösztönzi.

Figyelmébe ajánljuk